AENGUS
Nevezhetném őrületnek is.
Mert nem fogok már beszélni veled.
Dicséretet, biztatást, köszöntést,
köszönést mondani. Gratulálni.
Ha szólhatnék, csak bántanálak.
Ahogy te már a nézéseddel is.
Szótlan szavakkal: “Ne már! Hülye vagy?
Nem vonatkozott rád! Nincs közöd!”
Kidobálni a múlt érzéseit,
mind, ami köt,
ha ezekből vagyok?
Nemvolttá tenni,
mert rég nincsenek?
Ugyanazon ég alatt futunk
az után, ki néven nevezett.
A hold ezüst almái,
a nap arany almái várnak.
Út közben élünk.
Nevezzem őrületnek.
ÁGYKÖZ
Tanulok nem önterhemre lenni.
Keresem, mi meneszt, mi maraszt.
Míg rá nem döbbent mind,
a tett halála
keresésben célt téveszteni.
Azt a hosszú dombot
két szemöldököd közt,
a felfelé tartó szájszegleted,
a fázós pórusok hegy-völgyeit,
selyemfényű mellkasprémedet,
mindig újra megmosott szemérmed
szobaszemlén szemérmetlenül,
hogy nem beszélsz,
vágyad, hogy nem beszélek,
a posztmodernnek hitt káromkodást,
ahogy a bőröd kéz alá simul,
míg összebújva alszunk reggelig.
Reménykedem, addigra elfeljtem,
mi az, mi maraszt és mi taszít.
Ha elindulsz, majd elindulok én is.
Sosem beszélni semmit meg,
de mégis együtt élni takarók alatt.
JEGYZET
Felhőnyáj halad északon keletre.
Mögöttük Gallészín-sárga az ég.
Az üres utcát csupa férfi járja,
új villanyrollerét, deszkáját próbálja,
esőszagot hord orromhoz a szél.
A képnek, fáradt nő, nekidől az este,
s hajnalig várja új kuncsaftjait.
Gondolatától sötétül az utca:
fiúja, a nappal holnap jól kiosztja,
hogyha pirkadatig nem fog száz palit.
Éjszaka egyedül: denevér órája.
Gyorsuló táncot jár egy függőlámpa,
zörög a redőnytok – hozzám beszél.
