Kárpát-medencei nézetből Hetés sokak számára eléggé ismeretlen néprajzi tájegység, melyről ugyan magyar nyelvterületen hallottak vagy hallhattak valahol, de földrajzi elhelyezésével, sajátosságainak jellemzőivel többnyire nincsenek tisztában. Dunántúli kontextusban remélhetőleg jobb a helyzet, a közvetlenül érintett Zala vármegyében főképpen, ennek ellenére a tájegység sajátosságainak folyamatos kutatása, valamint a feltárt információk népszerűsítése fontos küldetése a tágabb földrajzi régió kutatóinak. Ez a feladat nem csak magyar nyelvi környezetben fontos, hanem legalább annyira szükséges a szlovén ismeretterjesztés szempontjából is. Szlovéniában, ahová 1919 után a Hetésnek kb. a fele, a történelmi tájegység nyugati része tartozik, még a Muravidék szlovénok lakta részén is alig ismerik e néprajzi kisrégiót, a Mura folyón túli közegben pedig egyáltalán nem.
A vázolt jelenség összességében furcsa, mert a Hetésnek akadt a múltban néhány neves kutatója és népszerűsítője; Bellosics Bálint és Gönczi Ferenc a 19. és a 20. század fordulóján, Szentmihályi Imre és Kerecsényi Edit pedig a múlt század utolsó harmadában (Kerecsényi főképpen a hetési hímzéssel foglalkozott). Ennek ellenére, bizonyára a kicsinysége és a peremterületre kerülése okán, ritkábban jutott „reflektorfénybe”, mint az egyetemes magyar kulturális és nyelvi közegben hangzatosabb tájegységek. Szlovénia tekintetében pedig már a Muravidéknek, mint statisztikai tájegységnek a megismerésével is adódnak gondok, ezen belül a néprajzi kisrégiók, mint a Hetés, a Göcsej vagy az Őrség pedig legfeljebb a néprajzkutatók körében ismertek felszínesen (néhány kivételtől eltekintve).
A történelmi Hetés fejlődése szempontjából rendkívül hátrányos volt, hogy a mindössze 50 négyzetkilométernyi területet – racionális nyelvi, gazdasági, infrastrukturális és kulturális érvek nélkül – az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés keretében a nagyhatalmak kettészakították, aminek következményeként csupán 5-6 „aprófalu” maradt Magyarországon, a többi település, valamint Hetés lakosságának a vallási centruma, Dobronak (Lendvavásárhely), továbbá e tájegységet felkaroló járásközpont, Alsólendva, az akkor (1918-ban) újonnan alakult délszláv királysághoz kerültek. Az amúgy is mennyiségi szempontból kis néprajzi tájegység ezek után még inkább a látókörön kívül került. Emellett az is valamennyire korlátozta a „felfedezését”, népszerűsítését, hogy kimagasló néprajzi értékei, melyek közül kétségtelenül kiemelkedik egyedi hímzésvilága, valamint a népi építészete és a még máig hiányosan feltárt folklórkincse, hasonlóságot mutatnak a szomszédos, néprajzi és regionális tekintetben ismertebb, valamint nagyobb tájegységekkel, az Őrséggel és a Göcsejjel, melyekkel a magyar nyelvterületen gyakran azonos tájegységként emlegették, nemegyszer, mint azoknak a része.
A 20. század mostoha határ menti évtizedei, főképpen a kettészakítottság okozta lelki és fizikai sokk, valamint a második világháború utáni kitelepítések és elhurcolások, majd a magyar–jugoszláv hidegháborús válság következtében alkalmazott „vasfüggöny” traumatikus hatása, Magyarországon a demográfiai, Szlovéniában pedig a magyar nemzeti pusztulás szélére sodorta a hetési falvakat. Ennek ellenére, főképpen az utóbbi években, a Hetés magyarországi és szlovéniai oldalán bebizonyosodott, hogy e tájegységnek fontos néprajzi és kulturális öröksége van, ami egyetemes magyar, valamint szlovén kulturális és idegenforgalmi vonatkozásban is nyom(hat) a latban. A múlt század kilencvenes éveinek, valamint az ezredforduló utáni esztendők szárnybontogatása után alighanem törvényszerű volt, hogy a teljes történelmi Hetésről nagyobb volumenű, a 21. század első harmada szakmai és formai igényeinek megfelelő, tudományos igényű tanulmánykötet szülessen. E nemes küldetés és feladat érintette meg Lendvai Kepe Zoltán néprajzkutatót, a Lendvai Galéria és Múzeum főmuzeológusát, a Hetés „szerelmesét” és az utóbbi időben mélyreható feltáró tevékenységet végző kutatóját, akinek köszönhetően 2020 végén a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet gondozásában napvilágot látott Hetés falvainak népessége és gazdálkodása a 18–20. században című műve. Az eredetileg doktori disszertációnak készült, tartalmilag kiegészített és módszertanilag rendezett monográfia létrejötténél, amely szakmai igényessége mellett minden érdeklődő számára könnyen érthető stílusban íródott, arra a szerző különösképpen figyelt, hogy a történelmi Hetést a kettészakítottság miatt valamennyire szétfejlődött két tájegységet egységes, összefüggő és együttműködő közegként tárja a szakemberek és a közvélemény elé.
A radamosi (hetési) származású Lendvai Kepe Zoltán – amint azt a monográfia bevezetőjében ő maga vallja – „az anyatejjel szívta magába” e tájegység miliőjét, és annak szeretetét. A Hetés „táncba hívta őt”, hogy mélyrehatóan ismerje meg, kutassa és népszerűsítse múltját, jelenét és értékeit. A „szófogadó gyermek”, annak ellenére, hogy ifjúkorában más szakma is csábította (leginkább a képzőművészet), teljesítette küldetését, és olyan alapművet alkotott, ami kétségtelenül segíti felrajzolni Hetést a magyar, a Kárpát-medencei, a szlovén, valamint a tágabb közép-európai régió néprajzi térképeire, főképpen a tájegység utóbbi három évszázadának történetét, népét és népességi viszonyait illetően. A hetési települések jellemzése, gazdasági körülményeik vizsgálata ez új információkat közlő és egyben összefoglaló könyv alapján könnyebb lehet mindenki számára. A tájegység mezőgazdaságának, állattenyésztésének, iparának és egyéb múltbeli gazdasági vállalkozásainak a feldolgozása kiemelkedő színfoltja e tudományos munkának. A Hetés gazdaságával foglalkozó fejezetekről kijelenthető, hogy hiánypótló prezentáció. Hasonló állapítható meg a monográfia gazdag képanyaga, térképei, táblázatai és más vizuális illusztrációja vonatkozásában is, ami – a grafikai tervező, Orbán Péter érdemei mellett – úgyszintén a szerző szorgalmát és kifinomult esztétikai érzékét bizonyítja. A demográfiának szánt, nagy terjedelmű rész több szempontból fontos minőségi hozzáadott értéke a kötetnek, hiszen éppen a népességfogyás „orvoslása” jelenti a tájegység jelene és jövője szempontjából a legnagyobb kihívást. Az elnéptelenedés, főképpen a magyarországi oldalon, olyan arányban tapasztalható, ami több mint aggasztó. A szlovéniai oldalon, az úgyszintén nem kedvező demográfiai helyzet mellett, az eredeti magyar miliő részbeni felhígulása jelent gondot, ami – sajnos – tovább mélyülhet, ha nem lelünk orvoslást e negatív folyamat csökkentésére, illetve megszüntetésére. Hogy e jelenségekkel érdemben foglalkozni lehessen, nélkülözhetetlen a népességfogyás történetének, jellegének és intenzitásának alapos ismerete, amihez Lendvai Kepe Zoltán műve eligazítást nyújt. Emellett a szerző a hetési településekről további fontos adatokat és megállapításokat tett közzé.
A szerző a Hetés gyöngyszemének tekinthető hímzést látványos illusztrációkkal párosítva dolgozta fel, ami nélkül hiányos lenne minden összefoglaló munka e tájegységről. Az alapinformációk olvasásakor netán marad az olvasóban (főképpen a hímzéssel foglalkozó szakemberekben) némi hiányérzet, hogy még több erre vonatkozó adattal megismerkedne, azonban Lendvai Kepe Zoltán, amint utalt is arra, ebben a monográfiában elsősorban a történelemre, népességi viszonyokra és a tájegység gazdaságára összpontosított. Másrészt a hetési hímzéssel kapcsolatosan az elmúlt másfél évtizedben több alkalommal jelentek meg részben tudományos igényű, részben ismeretterjesztő kiadványok, melyek elkészítésénél Lendvai Kepe Zoltánnak (és kedves nejének, az úgyszintén kiváló néprajzkutató Kepéné Bihar Máriának) nagy érdemei vannak. Hogy a hetési hímzés mennyire értékes és fontos népművészeti öröksége a nyugat-pannon térségnek, azt legjobban bizonyítja, hogy az elmúlt három évtizedben éppen erre a „műfajra” épült a Kárpát-medencei vonatkozásban is kiemelkedő muravidéki hímzőszakkörök hagyományőrző tevékenysége, aminek – a mintegy 15 szakkör, néhány száz kiállítás és több tízezer megalkotott műtárgy mellett – fontos szakmai hozadéka, hogy a Muravidék e téren több rangos szakembert, népi iparművészt is kapott.
Lendvai Kepe Zoltán sem kerülhette meg a művében azt a kérdést, hogy mi (mekkora terület, mely települések) tekinthető Hetésnek, mivel arról a korabeli leírások elégé eltérő és sokszínű képet adtak. Alighanem helytálló álláspont, hiszen a legtöbb szakmai érvvel alátámasztható, hogy a különböző vélemények közül Lendvai Kepe az időben hozzá legközelebbi Hetés-kutató, Szentmihályi Imre álláspontjával ért egyet, aki a tájegység „teljes rangú” települései körében a magyarországi oldalon Bödeházát, Gáborjánházát, Szijártóházát és Zalaszombatfát, Szlovéniában pedig Bánutát, Göntérházát, Hidvéget, Kámaházát, Radamost és Zsitkócot jelölte meg. Ezzel kapcsolatban a monográfiában Lendvai Kepe Zoltán a következőket írta: „Vizsgálatom során magam is meggyőződtem róla, hogy ezen települések azok, amelyek történetük folyamán mindig is kötődtek a hetési bíróság intézményéhez, valamint következetesen ragaszkodtak a táj vallási központjához, azaz a dobronaki plébániához és a mellette lévő hetési temetőhöz. Mindezt alátámasztja azon tény is, hogy csak ezeken a településeken él a hetésiek ún. mi-tudata.”
A szerző, a ma kiváló néprajzkutató-főmuzeológus Lendvai Kepe Zoltán pályaválasztásának és későbbi szakmai fejlődésének meghatározó momentuma volt, hogy az 1990-es évek elején életútja az alsólendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkaközösségébe sodorta, amelynek keretében akkoriban kezdődött el a muravidéki magyar közösség több terültre, a néprajzi értékek feltárására is kiterjedő tevékenysége, amiből ő – olyan szakemberekkel együttműködve, mint Kerecsényi Edit, valamint Bellon Tibor, a későbbi professzora a szegedi tanszéken – éppen a népművészettel és a néprajzzal összefüggő teendők terén vállalt szerepet. Akkor szilárdult meg benne az ihlet a néprajztudomány elsajátítása iránt, majd útja a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékére vezetett, ahol a már említett Bellon Tibor mellett a néprajzszakma több kiváló ismerője segítette a fejlődését. Tanulmányai során Lendvai Kepe Zoltán nem csak kiváló tudósokkal ismerkedett meg, hanem szeretett házastársra is talált a Kiskunságból származó Kepéné Bihar Mária személyében, aki ma úgyszintén nagyszerűen felkészült és lelkes néprajzkutatója a tágabb Lendva-vidéknek. Ők ketten együtt családi és „néprajzi” szempontból egyaránt sikeres párost alkotnak. Lendvai Kepe Zoltán szakmai munkája az utóbbi két évtizedben a Lendvai Galéria és Múzeum keretében teljesedett ki, ahol – egyebek mellett – a Hetés képezi tevékenységének, kutatásának meghatározó területét. Ennek a színvonalas szakmai munkának és egyben küldetésnek egyik fontos ékköve a megjelenő monográfia a tájegységről, amely – bár minőségi szempontból lehetne az – aligha a koronája, hanem egyik rendkívül fontos állomása, mérföldköve Lendvai Kepe Zoltán Hetés-kutatásának.
Lendvai Kepe Zoltán: HETÉS falvainak népessége és gazdálkodása a 18–20. században, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2020
