Nagy Szilvia tűzzománc kiállítása a zalaegerszegi Keresztury Dezső Városi Művelődési Központban
Egy aprócska gyerekkori próbálkozás, melyet évtizedeken át őrizget, mert a fontosságát megérezte már az első pillanatban. Egy kis, bélyegméretű zománckép a régmúlt időből, a tízéves kislány első alkotása, ami olyan az időben, mint a forrás: valahol kibuggyan a földből, hogy aztán ahelyett, hogy elapadna, egyre nőjön, erősödjék, míg végül patakká, folyóvá terebélyesedik. Ha már belekezdtünk, maradjunk is a folyó-hasonlatnál. Nyilvánvalóan a víz nem a forrásnál keletkezik, csak ott tör elő a föld rejtekéből. Valahol a mélyben már létezik, végzi rejtett munkáját, járatokat váj a földben, gyűlik, szivárog, de az ember szemének még nem nyilvánul meg. Keresi a helyet, az időt, ahol végre megmutathatja csobogó tisztaságát, sodró hullámait. A folyónak iránya van. Nem egyenesen halad a célja felé, de határozottan tart valahonnan valahová.
Az áthallás nem a véletlen műve. A címet Jean-Pierre Jeunet 2001-ben bemutatott Amélie csodálatos élete című filmjétől kölcsönöztem. Hősnőjének belső élete határozza meg cselekedeteit, a kívülálló számára sokszor érthetetlen, szeszélyes viselkedését. Ez a belső élet tör elő Szilvia munkáin is. Nagyon korán rátalált erre a gyönyörű technikára – amelyet már az ókori egyiptomi ötvösök is mesterfokon műveltek –, mint egy kincsesdobozra a meglazult csempe mögött. Valószínűleg azonnal elvarázsolta a puha, könnyen alakítható vörös fém; ha sokáig dolgozik vele, jellegzetes szaga még jó ideig megmarad a kezén.
Szilvia szereti a réz összetéveszthetetlen, meleg színét, az elektromos kemence vörösen izzó fényét, amelyben a lemez szinte átlátszóvá hevül.
A lassú percek izgalma, amíg az izzó lemez halkan pattogva kihűl, miután a hosszú szárú villával kiemelte a kemencéből, és végre megláthatja tüzes színeinek ragyogását. Szilvia belső világa a kemenceajtón át bukkan ki a napfényre.
Milyen is ez a világ?
Az első jelző, ami eszembe jut: rejtőzködő. Vonalak, színfoltok kavarognak, szövődnek formákká, nemlétező objektumokká, de ezek nem keltik valóságos dolgok képzetét. Mintha apró világok keletkeznének miniatűr ősrobbanásokkal, melyeknek törvényei éppen alakulóban vannak. Jövőjük egyelőre még titok, de az örvénylő formák már alakítják a maguk rendjét. A kompozíciót az irányított véletlenek határozzák meg. A vonalak láthatóvá teszik a lélek belső remegéseit, az érzelmek hullámzását, mint a szeizmográf a földkéreg mozgását. Történeteket mesélnek, de nem hétköznapi nyelven, banális sztorik formájában. Valamilyen rejtélyes, ismeretlen nyelv szavaival, mint ahogyan a DNS-molekulák sem értelmetlen, véletlenszerűen összehordott töredékek; nagyon is valóságos jelentéssel bírnak.
Bár a történetek nem fordíthatók le elbeszélhető nyelvre, mégis megragadnak, érzelmeket keltenek, mint a zene dallamai, harmóniái. Olykor megjelennek felismerhető elemek is: egy lepke sziluettje, emberi arcok, de ezek együtt kavarognak a képzeletbeli galaxisokkal, tájakkal.
A tűzzománc varázsát minden más festészeti eljárástól különböző, hihetetlenül erőteljes, intenzív színeinek köszönheti. Mondják, ez a tüzesség az üvegszerűvé olvadó festékmassza mikroszkopikus kis terének köszönhető; s nem egy felületet látunk, mivel a fény, áthatolva a vékony zománcrétegen, magával viszi annak parányi terét is.
Néha azonban a lélek tektonikus folyamatai másféle irányt szabnak a formák kibontakozásának. A síkok meggörbülnek, geometriai alakzatok mentén háromdimenziós formákat hozva létre, mintha egymásból keletkező univerzumok szerveződnének magasabb, szinten újabb egységekké. De a folyamat itt még nem áll meg. Az apró kockauniverzumok létrehozzák saját árnyékvilágukat a síkon, amelyek újabb mikrovilágok csíráit hordozzák.
Így keletkeznek újabb és újabb világok, amelyekhez az energiát a lélek belső erőinek örvénylése szolgáltatja.
Márpedig a teremtés energiaigényes műfaj; felmerül tehát a kérdés: honnan az erő mindehhez? Nyilvánvalóan csak belülről jöhet. Mint ahogyan a fentebb idézett film hősnőjének belső élete megváltoztatja a vele kapcsolatba kerülők életét, úgy Szilvia rejtett világa végül a maga kozmoszát teremti meg. Képzeletbeli galaxisok, növényekre, indákra emlékeztető lények élik alkotójuk teremtette életüket tüzes színeikkel, nyüzsgő formáikkal.
Néhol a réz vöröslő fényében megjelenő lényeket szigorú, szürke vasvilág veszi körül. Hogyan boldogulnak az élő formák ebben a szervetlen, ellenséges környezetben? Győzhet-e az élet, a káosz, a lepusztuló rend felett? Szilvia kísérletei erre adnak óvatosan reménykedő, igenlő választ.
Azután újabb ugrás következik: a síkok kavargó alakzatai között megjelennek kiolvasható szavak, idézetek, amelyek még egy dimenzióval gazdagítják a párhuzamosan létező világok genezisét. Ezekkel a szavakkal, félmondatokkal Szilvia belső élete már az emberi kultúra legősibb emlékeihez kapcsolódik, mint például az Ószövetség.
Valószínűleg nem véletlen a párhuzam a zománcok és a Könyvek Könyve között, amely a teremtés leírásával kezdődik, és tartalmazza minden emberi tudás, bölcsesség csíráit. Értelmüket évezredek óta próbálják megfejteni, magyarázatok ezrei kísérelték már meg behatolni a költői szövegek értelmébe. Nyilvánvalóan meddő próbálkozás. Hiszen a költőien megfogalmazott bölcsességeknek nem egy jelentése van, hanem végtelen sok. Ezért nem évültek el oly hosszú idő óta sem. A szövegek töredékesek, de határozott irányt mutatnak. Kép és szöveg, kép és fogalom ekképpen alakul szerves egységgé. Érteni véljük a szövegtöredékek utalásait, amelyek, mivel kis kockák oldalain helyezkednek el, ezek térbeli elforgatásával újabb és újabb értelmet nyernek, újabb és újabb képi és fogalmi kapcsolatokat hozva létre. Így azután a látszólag saját használatra teremtett univerzumok mégsem kizárólag teremtőjük tulajdonai. Bár létrejöttüket az ő hihetetlenül gazdag, örvénylő belső világának köszönhetik, mégis ismerősek számunkra, hiszen – emberi lények lévén – hasonló ősrobbanások mindnyájunkban végbemennek. A különbség csupán a megjelenítés, a formába öntés képességében van.
(Megjelent a Pannon Tükör 2023/2. számában.)
