Falusi Márton: Csernyenko kézdublőre – hangjáték

A rendszerváltozás óta eltelt harminc évben számos, de még mindig viszonylag kevés színpadi mű született a 45-90 közötti időszakról. Falusi Márton rádiójátéka ilyen tekintetben is hiánypótló. A hangjáték teljes szövegét, illetve a bevezetőben a szerző lapunk kérdéseire adott válaszait közöljük.

“Ki a valódi cselekvő?” – beszélgetés a szerzővel

 

Nagygéci Kovács József: Még mindig bántóan kevés darab foglalkozik a ’45 utáni történésekkel, (versek, regények igen, de bemutatott/elhangzó darabok kevesen), hogy talált meg a téma?

Falusi Márton: Idősebb pályatársaim, barátaim véleménye, elbeszélései, olvasmányaim, közéleti vitánk mind-mind ebbe az irányba hatottak. A felvetett kérdések szerintem az elmúlt harminc év legfontosabb kérdései. Az ezekkel foglalkozó legtöbb regény kerülgeti a forró kását; a kortárs magyar dráma vagy óvakodik a fajsúlyos történelmi témáktól, vagy kifejezetten ideologikusan közelíti meg őket. A feladat persze összetett: mind az erkölcsi relativizmus, mind a didaktikusság csapdájába könnyű belesétálni.

 

NKJ: Ha nem ilyen szemmel olvasom,akkor is óhatatlanul elkezdem kitalálni, hogy ki lehet “Miklós”, “Béla” és “Mádi Kató”. Sokféle karakterből dolgoztál, mire “megszólaltak” a szereplők?

FM: Mint minden fikciós műalkotásnak, ennek is több motívumát a valóság fedezi. Ugyanakkor egyik karaktert sem lehet megfeleltetni valós személyeknek, igyekeztem típusokat, jellemző életstratégiákat, magatartásokat, történelmi dilemmákat megjeleníteni a figurák és a cselekmény révén. Dolgoztam memoárokból, saját tapasztalatokból, hallomásokból, anekdotákból, de a fantáziámra is hagyatkoztam. Az érvelések, fordulatok, toposzok ismerősek lehetnek a közelmúlt vitáiból. Miklós személyében a Kádár-rendszer ellenzéki értelmiségijét, Bélában az önmagát körmönfontan mentegető reformkommunistát rajzoltam meg. Mádi Kató alakja pedig talán az átlagemberek nyomorúságát képviseli. Mégis fontos egy ennél általánosabb filozófiai problémára is felhívnom a figyelmet: a hatalom természetére. Hányféle hatalmi mechanizmus működik az emberi közösségekben? Ki hogyan viszonyul hozzájuk, hogyan értékeli saját pozícióját? Viseli-e a felelősséget, él-e vagy visszaél-e helyzetével?

 

NKJ: “Ne engem kérjen számon. A szellem emberét.” – csattan fel Miklós az őt ápoló nővérkének, aki lendületből visszakérdez: “Hát akkor kit?” – ez egy évtizedek óta sokakat foglalkoztató kérdés a szellem emberének felelősségéről. Tényleg ne kérjük számon? Illetve, ha nem a szellem emberét, akkor kit?

FM: A figurák nemzedéki élményeket is színre visznek. Judit, az ápoló áttételesen az előtte járó generációt is kérdőre vonja. A fiatal nemzedék az idősebbet, az idősebb a fiatalt, a politikai hatalom a szellemi hatalmat, a szellemi hatalom a politikait, a férfi princípium a nőit, a női princípium a férfit – a felsorolás folytatható. Valamennyi szereplő úgy érzi, hogy tönkretették. Mi magunk is felismerhetjük a „hatalmat akaró”, de a felelősséget elhárító hétköznapi öncsalásainkat. Amíg meg akarjuk győzni társainkat fölényes képességeinkről, addig a világot formáló potenciálunkat hangsúlyozzuk, mihelyst számon kérnek bennünket, a körülményekre hivatkozunk. Biztosan elhibázott irodalmi mű lenne a Csernyenko kézdublőre, ha ilyen bonyolult kérdésekre egyértelmű válaszokat adna. De hadd utaljak csak a címre: ki a dublőr és ki a valódi cselekvő?

 

NKJ: “Abból él, hogy nem adtuk ki, nem abból, amit megírt bennük.” Ezt a kemény mondatot vágja többek közt a Béla nevű szereplő Miklós fejéhez. A rendszerváltás/változás utáni világ mind ez idáig nem tudta ezt a kérdést megnyugtatóan tisztázni, a politikum és a művészet kényes viszonyát. Hiányolod az erről szóló tárgyilagos vitákat a közéletből, ezért került a darabba? (Ehhez még egy fontos idézet, szintén Miklóstól:  “Hiába műveltem volna politikai költészetet, az nem működött, végül az emberi gyarlóságokig és defektekig jutottam, a zátonyra futott életstratégiákat ábrázoltam.” Miért, nem ez volt a dolga eleve, kérdezem én.)

FM: A kérdés mintha arra szólítaná fel a szerzőt, hogy valamelyik fiktív figurával azonosuljon. Itt két toposz is felbukkan. Az egyik az írók kollaborálásáról, a másik az irodalmi művek fontosságáról szól. Az irodalmi mű, az enyém, nem foglal állást. Én magam ebben a témában szívesen állást foglalok. Attól, hogy az írók az elnyomó rezsimben publikáltak, nem váltak bűnrészessé. Az irodalom pedig nem a rendszerváltás miatt veszítette el társadalmi jelentőségét, amelyet a ma napig megőrizhetett volna. Vajon mindazt, amit a rendszerváltás előtt az irodalom fogalmazott meg, ma megfogalmazza-e bármelyik médium, társadalmi gyakorlat kellő árnyaltsággal, szellemi igényességgel – az irodalom helyett?

 

***

 

Csernyenko kézdublőre

hangjáték négy részben

 

 

1. rész

 

 

Judit: Na, tudja-e, ki vagyok én?

Miklós: Az angyal, aki a trombitáját keresi. Addig nem startol az Apokalipszis.

Judit: Ma jó passzban tetszik lenni.

Miklós: Kicsattanok.

Judit: Tegnap egy régi szerelmének nézett.

Miklós: Ma már a leendő szerelmemnek.

Judit: Vigyázzon, mert elpirulok!

Miklós: A hosszú haja… veszedelmesen hosszú.

Judit: Megtréfálják az emlékei. A főorvos úr kérte, hogy mindig én jöjjek. Talán az állandóság…

Miklós: Állandóság? Sosem volt időm az állandóságra.

Judit: A vizitet végig tetszett aludni.

Miklós: Kértem már, hogy tegeződjünk?

Judit: Felajánlotta többször is. És én minden nevemen zavarba jöttem. Nemhiába tetszik költőnek lenni. Feszült idegállapot. Csodálkozik? Az a sok múzsa!

Miklós: Kegyed szerelmes típus? Hogy is hívják…?

Judit: Judit. Hátha holnap nem kever össze. Egyébként az attól függ…

Miklós: Összekevertem volna? Mit is mondott, ki maga?

Judit: Azt kérdeztem, tudja-e, ki vagyok én.

Miklós: De hiszen az imént mutatkozott be! Magácska is pihenésre szorul… Katikám.

Judit: Azt már hallom, hogy humoránál van.

Miklós: Nővérke, hozna egy fésűt?

Judit: Stimmt. Tényleg humorizál. Tudja, ki vagyok.

Miklós: Ki más nyitja rám az ajtót?

Judit: Folyton csöng a telefon és kapjuk a leveleket. A vizit előtt járt itt a felesége…

Miklós: Hogy ki?

Judit: Nahát, szép kis alaknak tetszik lenni. Ugratja az embert. Magának nincs az égvilágon semmi baja.

Miklós: Én ugyan nem… ja, tudom már, a feleségem.

Judit: Iggeen. Na, vegyük csak be szépen a gyógyszereket, keljünk föl, picikét nyújtózkodjunk, hogy áthúzhassam az ágyat.

Miklós: Elment már?

Judit: Kicsoda?

Miklós: Hát a feleségem.

Judit: El. Benézett, látta, hogy alszik, beszélt a főorvos úrral, és elment.

Miklós: Ki keresett még rajta kívül?

Judit: Miniszterek, bankigazgatók, kiadók, maga az államfő…

Miklós: Csakugyan?

Judit: Komolyan kérdezi? Ügyesen játssza a bolondot. Vigyázzon, mert képes vagyok elhinni… Egyébként pedig… bocsásson meg. Végtére is fogalmam sincsen. Nekem nem kötik az orromra. A kiemelt betegek körül nagy a titkolózás.

Miklós: Ugyan már! Felőlem búcsút inthetünk a formalitásoknak. Nem vagyok állami vezető, de még filmcsillag sem. El tud engem képzelni, ahogyan végigmasírozok a díszzászlóalj előtt? A vörösszőnyegen? Fogadás balról! Tiszte-legj! Zászlófelvonás! Én meg javíthatom a kefelevonatot. Jaj, hogy a rossebb megeszi…!

Judit: Mit csinál? Ne szórakozzon, feküdjön vissza! Ide, nyugodtan, a tiszta lepedőre. A paplan még hátravan. Milyen fájdalmat érez?

Miklós: Nyilallást. Sajgást. Szúrást. A derekam, nem is, a mellkasom.

Judit: Fiatalon sokat kínlódott a tüdejével. Olvastam a kórlapján.

Miklós: Akkor az ember mindent kibír. Írtam én kávéházban, szanatóriumban, fejben és a térdemen.

Judit: Engedje el magát, megmérem a vérnyomását. Verseket ír, igaz?

Miklós: Írtam.

Judit: Bebörtönözték? Mármint azért, amit írt.

Miklós: Honnan gondolja?

Judit: Ne tessék haragudni, hogy a rossz emlékeket, a világért sem akarok vájkálni…

Miklós: Csak ne szabódjon. Minek szemérmeskednék? Ilyen állapotban… Hány éves is kegyed?

Judit: Harmincöt leszek nemsokára. Ne tessék ilyen riadtan nézni. Kicsit sok, de nem vészes.

Miklós: Harmincöt év? Hogy lenne az sok. Harminc évesen húzták ki alólam a talajt. Utána kezdődött az életem.

Judit: Igazán nem érzem magam idősnek. A vérnyomását mérem.

Miklós: Lárifári. Kutyabajom sincs.

Judit: A főorvos úr nem ezt mondja.

Miklós: Psszt! Hajoljon csak közelebb, kérem.

Judit: Na, de Miklós bácsi!

Miklós: Nocsak, most kegyed ijedt meg. Kikerekült a szeme.

Judit: Szokva vagyok én már ehhez…

Miklós: Elárulok egy titkot. Ígérje meg, hogy köztünk marad. Senki másban nem bízom.

Judit: Figyelek, Miklós bácsi.

Miklós: Magácska olyan fiatal. Hamvas bőrű. Férjnél van?

Judit: Férjnél nem vagyok, de együtt élek a párommal…

Miklós: Az nem számít. Lényegében szabad ember.

Judit: Tökéletesen szabad. A pasim menő fűtésszerelő. Még radiátort is javít. Nem keresünk jól, de szeretjük, amit csinálunk. Annyiért, amennyiért, de nem cserélnék senkivel. Senkivel az égvilágon.

Miklós: Életemben egyszer kerültem börtönbe.

Judit: Gondoltam, hogy nem véletlenül fekszik a VIP-részlegen.

Miklós: A milyen részlegen?

Judit: Ví-áj-pí. Angol rövidítés, azt jelenti, hogy nagyon fontos személy. Az ilyen ellátásra rá kell szolgálni. Ide a fejeseket szokták behozni.

Miklós: Hogy kiket?

Judit: Hírességeket. Politikusokat, világhírű tudósokat, művészeket.

Miklós: Hát már itt tartunk. A szellem embereit mind beszállítják ide.

Judit: Legalábbis a hosszadalmas és komoly kezelésre szorulókat.

Miklós: Tisztában vagyok azzal, hogy ki és miért záratott be erre a helyre.

Judit: Bezárva egyáltalán nincsen. Higgye el, hogy a magyar viszonyokhoz képest elsőosztályú, a legmagasabb szintű…

Miklós: Engem a feleségem hozatott be. Megúsztam a diktatúrát, viszonylag ép bőrrel. Úgy látszik, hogy nincs többé pardon.

Judit: Jaj, de bírom a poénjait, Miklós bácsi! Tényleg bejön, hogy így udvarol nekem… cserébe én is elárulok egy titkot. Halálosan szerelmes voltam a főorvos úrba. Nem ebbe a féregbe, már bocsánat, a mostaniba, hanem az eggyel korábbiba. Lefeküdtünk párszor, de csak hülyített. Aztán meg bekopogtattak a német fejvadászok.

Miklós: Kicsodák? Fejet ajándékba nem adunk.

Judit: Akik mindenfelé hirdetnek. Itt van, ni, az Orvosi Hetilap, nézze meg az utolsó oldalt. Nna, hol is van? (keresi, zizegés) Ilyenkor persze nem találom. De. Igen. Tessék! Egész osztályokat szippantanak be. Az a tetü már Bremerhavenban fogdossa a sváb kurvák valagát.

Miklós: Na-na, nővérke!

Judit: Ne haragudjon, Miklós bácsi! Elkap a harctéri, amikor a BMW-je begurul, mit begurul, begördül a kórház udvarára. Idejön villogni, hogy nem sül le a bőr a képéről! Csók, Juditka, hogy megy a sora?! Esküvő? És ehhez még feltűnően, nehogy már ne lássam, pörgeti a slusszkulcsát.

Miklós: Álom a jó társért. Ne törje magát, bízza a szerencsére…. Hagyott üzenetet a feleségem?

Judit: Nem tudom, a főorvos úrnál tessék érdeklődni. Elég sok vizsgálat vár ma Miklós bácsira.

Miklós: Hogyan?

Judit (hangosan): Mondom, elég sok kivizsgálás lesz ma.

Miklós: Kegyed nagyon elbűvölő. Mit gondol a fogvatartásomról?

Judit: A felesége mindent megtesz, hogy felépüljön. Ha engem kérdez…

Miklós: Nem itt van a helyem, amikor országos ügyek sürgetik a megoldást.

Judit: Miklós bácsi, kicsit maradjon veszteg, be kell állítanunk a véralvadásgátlót.

Miklós: Csakugyan emlékeztet egy régi szerelmemre.

Judit: A költők nyilván folyton halálosan szerelmesek.

Miklós: Ritkán űzött a szerelem. Magyar költő aligha pazarolhat rá annyi erőt, hogy kimerítse a hajszolása.

Judit: Szépen tetszik fogalmazni. Miből nyeri akkor az ihletet?

Miklós: Abból, ami elvonja… normális esetben. Miket beszélek magának? Én, az aggastyán, pizsamában, torzonborz hajjal. Csak az értékeimet látja, az INR-értékeket.

Judit: Beadom az injekciót, jó? Ne ficánkoljon.

Miklós: Végül mindnyájan idejutunk. Nagyratörő álmainkat bepólyálhatják, sőt begipszelik.

Judit: Micsoda romantikus fantázia!

Miklós: Üljön csak az ágy szélére. Kérdezek valamit.

Judit: Ne tessék megharagudni, de rohanok. Huszonnégybe vagyok. Ígérem, hogy mindjárt visszajövök. Aztán együtt leszünk órákig, jó?

Miklós: Órákig? Napokig? Évekig? Mire megöregszik az ember, bármit megtehet, mégsincs ereje semmihez. Azért látja-e tisztán a züllést, mert ő maga züllik, vagy csakugyan jóval többet tud a koránál?

Judit: Nem tetszik ám züllöttnek lenni. A főorvos úr szerint egészséges a mája, a szíve is egyenletesen kalapál…

Miklós: Úgy tetszik gondolni, hogy csak az egyén mehet tönkre? Az ország szervezete soha?

Judit: Dehogynem… Miklós bácsi, én igazából utálok itt dolgozni. Ne tessék félreérteni, de nem igazságos, hogy a kiemelt betegek ellátása ilyen körülmények között, bezzeg az átlagemberek… persze meg tetszik érdemelni, nem erről van szó.

Miklós: Drága kislány! Csakugyan elhiszi, hogy beteg… (fulladozik a köhögéstől)… hogy beteg vagyok? (Tovább köhög.)

Judit: Itt a Ventolin. Tessék mélyen beszívni.

Miklós: A nyavalya törje ki. (Köhög, befújja a Ventolint.) A nyelvemre fújtam.

Judit: Na, még egyszer. Beszív, kifúj. Szájához veszi, nyomja a gombot, beszív-beszív-beszív, benn tartja, még kicsit benn tartja, most kilélegez. Tetszik látni, vége a rohamnak.

Miklós (szuszog, követi az utasítást): A franc essen belé. Ifjúkorom óta nem tudok elbánni ezzel. Igaz, ő sem bír velem.

Judit: Ha olyan régi, semmi gond. Ne is törődjön…

Miklós: Kiváló ürügy ahhoz, hogy engem is benn tartsanak.

Judit: Ugyan már. A főorvos úr szerint nagy kegyet gyakorol az OEP az idős betegeknek. Én nem tudtam benyomni… beajánlani az anyámat. Tetszik tudni, apámmal külön élnek már vagy harminc éve.

Miklós: Mi baja az édesanyjának?

Judit: Többszörös áttét. Alapvetően a mája. Állítólag, beszéltem egy hepatológussal, valami TACE-kezelés megmenthetné. Csak irtó költséges, nem finanszírozzák.

Miklós: Hát az apja?

Judit: Ritkán beszélünk. Anyámmal kicsi korom óta sem állnak szóba. Ez persze nem igaz… ha muszáj, mindig felhívják egymást. Azt hiszem, anyám szégyenli a betegségét. Mindenki másként dolgozza föl a stresszt. Én például futok a parkban, amikor csak tehetem. Amikor nem készít ki az ügyelet, mondjuk a szabadnapomon. Anyám viszont ivott. Amíg aktív életet élt, Hubertust meg konyakot. El tetszik képzelni, mit jelentett akkoriban a konyak. Hülyéket beszélek, hiszen anyám húsz évvel fiatalabb Miklós bácsinál.

Miklós: Ugyanazt ihattuk volna. De én nem ittam. Irigyeltem a pályatársaimat, akiket a mámor a felhők fölött lebegtetett. Sajnálom az édesanyját, oda menekült, ahol senki sem várja.

Judit: Meséltem is neki magáról, de egyre nehezebb lekötni bármivel. Csalódott az emberekben, az új világban.

Miklós: Nem csodálom. Szétesett a társadalom. De vajon egyesítettük-e valaha?

Judit: Az apám nagyot szakított, elégedett ember. Nem tudom, honnan szerzett rájuk lóvét, de egy csomó gyárba meg cégbe bevásárolta magát.

Miklós: Nem is tartják a kapcsolatot?

Judit: Karácsonykor sem csörög rám. Mintha haragudna.

Miklós: Ebből a cellából egyre kevésbé értem meg én is a nőkhöz való szabálytalan viszonyomat. Kegyednek jóvá kell tennie a mi nemzedékeink ősbűnét. Csapódtam erre-arra. Első feleségemmel elváltak útjaink, a második körmönfont módon irányít, csavar az ujjai köré. Az orromnál fogva vezet, mégsem hagyhatom el. Most végképp hová is futnék? Megkötöttük a paktumot, mint a pártok a közéletben.

Judit: Túl késő lépni?

Miklós: Sosem túl késő. Amikor még alkalom nyílna a választásra, úgy tűnik, nincs más választás. Később a homlokunkra csapunk: mennyi elpuskázott lehetőség! Még később pedig felismerjük, hogy később is időben lett volna. Csakhogy addigra hiábavaló a bujtogatás. Ágyhoz és gyógyszerhez köt a sors. Eleinte a szellemi restségből fakad a fizikai, aztán a fizikaiból a szellemi.

Judit: Férfiak! Milyen kiszámíthatóak. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányat ismerek közülük, akik mernek szakítani. Inkább elmennek piálni a haverokkal, vagy a párjuktól külön kasszán élnek. Amelyik férfi rejtegeti a jövedelmét, legszívesebben lefalcolna, csak nincs elég vér hozzá a pucájában.

Miklós: Újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj. Így fogalmazott egy nagy költőnk híres esszéjében. Nincs minden veszve. Még nincs. Érzem, hogy ismét eljött a mi időnk. Széchenyi gróf golyót röpített a koponyájába, Majláth Ferenc huszárfőhadnagy felgyújtotta vánkosát.

Judit: Azért csak óvatosan, Miklós bácsi. Előbb vért veszek.

Miklós: Nem akarom hátráltatni. Sőt hálával tartozom a gondoskodásáért. Kifújom itt magam, aztán usgyi, előre!

Judit: Nyújtsa ki a karját. Ez már össze van szurkálva, inkább a másikat.

Miklós: Igenis, pillanat.

Judit: Hány másik karja van, Miklós bácsi? Nyugodjon meg, nincs mitől félnie.

Miklós: Nővérke, kitörtek a zavargások?

Judit: Mik?

Miklós: Amiktől a hatalom visszakozni kényszerül.

Judit: Miklós bácsi, ne izegjen-mozogjon folyton. Szorítsa ökölbe a kezét. Így. Kicsit megpaskolom a meszes vénákat.

Miklós: Nem lett volna szabad engednünk. Hogy a diktatúrából a demokráciába ilyen felkészületlenül essen át az ország.

Judit: Nem költőnek tetszik lenni? Tartsa a karját, leveszek még egy adagot.

Miklós: Költő… Nagy szó. Baudelaire és Rilke költők voltak. Belebotlottak egy foszladozó tetembe, vagy ámuldoztak az égboltozat magasságain. A magyar költők bezzeg harcmezőkön őgyelegtek, a hullákat takarították el, és cenzorokkal akaszkodtak össze. Kinek mi jutott osztályrészül.

Judit: Anyám sem bírta azt a világot… Közben behajlíthatja, odaragadt… Attól készült ki idegileg. Amikor elhurcolkodtunk apámtól, egyetlen könyvét se vitte magával. Sem az ékszereit, sőt a ruhák javát sem. A könyveket mondtam elsőként, mert anyámnak azok jelentették a legtöbbet. Képzelje, gőzöm sincsen, hogy anyám miket olvasott. Mire rákaptam volna az olvasásra, senki sem segített. Benéztem az antikváriumokba, beiratkoztam a könyvtárba, de találomra vettem le a polcról, ami megtetszett. Évekig félbehagytam az összeset, száz oldalig se vergődtem el soha. Pedig faltam, ami a kezem ügyébe került. Csak éppen egyik sem bilincselt le. Faggattam anyámat, de válasz helyett töltött egy kupicával, és a fejét ingatta. Rossz emlékek fűzték a könyvtárához.

Miklós: Nyilván Pesten nőtt fel. Én egy aprócska faluban, ahol jó, ha szentképeket láttunk. Oltárképet a templomban és ízléstelen mázolmányt a tisztaszobában. A természet nyitotta ki szemünket a szépre. Nem is a természet, hanem a táj.

Judit: Onnan egyenes út vezetett a versíráshoz, igaz?

Miklós: Nem. A gimnáziumba vezetett út, majd a városba, de korántsem egyenesen. Felkarolt a tehetséggondozás, aztán maguk közé fogadtak az öreg költők. Presszókban dolgoztam. Néztem, ahogy hömpölyög a koszos Duna, sirályok tépik a vizét, és egyszerre fölélénkült a gyerekkorom, megelevenedett.

Judit: A szüleim szereztek egy nyaralót a Mátrában. Válásuk után apám használta. De azért hetekre kölcsönadta. Érti, Miklós bácsi, kölcsön!? Visszatérő álmom, hogy a kertjében heverészek, arcomat süti a nap, lepkék csapódnak a bőrömnek. Madárcsicsergés, mindenütt csivitelés. Fölver a vekker. Buszra szállok, és bámulok ki a fejemből, a szmogos üvegen keresztül.

Miklós: Kegyed romantikusabb nálam. Nekem az élményhez tartozik a hajnali kelés, az állatok kihajtása, az izzadságos munka a perzselő napon. Sőt egyéb is. De arról jobb, ha hallgatok. Az ötvenes évek… Nem akarom, hogy kegyed a tudtán kívül belekeveredjék…

Judit (nevet): Valami államcsínybe? Miklós bácsi! Emlékszik, mit művelt tegnap?

Miklós: Tegnap? Kegyed itt volt tegnap is?

Judit: Meg tegnapelőtt. Kitépte az infúziót, és négykézláb, alulról tapogatta az ágykeretet.

Miklós: Csakugyan?

Judit: Miután az ápolók visszafektették és eligazgatták, megkérdeztem, mit keresett. Azt felelte, hogy a poloskákat. Magyaráztam, hogy naponta takarítunk, ezen az osztályon speciális figyelmet fordítunk a tisztaságra. Erre kiderült, hogy nem a bogárra gondolt, hanem a lehallgatókészülékre.

Miklós: Úgy érti, nővérke, engem már senki sem hallgat le?

Judit: Jaj, de nagy arc maga, Miklós bácsi! Sosem tudom, mikor viccel, és mikor beszél halálosan komolyan.

Miklós: Nem tudtunk anélkül találkozni, hogy célpontba kerülnénk. Poloskát dugtak a kenyértartóba. Intettem a pincérnek, kivitettem. Kisvártatva újra behozta. Nem eszünk kenyeret, mondom neki. A vállát vonogatja. Legalább két besúgó ott ült az asztalunknál, és kagylóztak, hogy mihelyst hazaérnek, és leülnek jelentést írni, az egész társaságot bemártsák. Velünk együtt a többi besúgót is. Egymást is ellenőrizték.

Judit: Nem lehetett ám ez olyan rettenetes. Volt, akit besúgtak, volt, aki besúgott. Na, bumm. Min múlott, hogy ki melyik oldalon találta magát? Kompromisszumot kötöttek. Mindenki a magáét. Ismerek ilyet is, olyat is a szüleim korosztályából.

Miklós: Hol hallott erről?

Judit: Anyám ebbe őrült bele. Egy ex-munkatársa kikérte a dossziéját, és világgá kürtölte, hogy anyám jelentett róla. Higgye el, Miklós bácsi, anyám ettől még nem rossz ember. Nincs mire panaszkodnom, szépen fölnevelt. Stabil hátteret nyújtott. És normális értékrendet. A legtöbben azzal védekeznek, hogy zsarolták őket. Anyám bezzeg nem mondott ilyet. Ő sosem hazudik. Aláírta a papírt, mert így békiben hagyták a munkahelyén. Különösebben nem foglalkozott a dologgal. Miatta senkinek sem esett bántódása… De ne tessék haragudni, egy költőnek nyilván fontos a… véleménye. Úgy értem, hogy kifejezhesse magát.

Miklós: Az én dossziémat a feleségem kérte ki. Bele sem néztem. Állítólag minden lépésemet figyelték. Sejtettük is mindannyian. Egyszer az Írószövetségben, késhegyre menő vitákat folytattunk a párt embereivel, állok a piszoár előtt… Bocsánat, nővérke, talán nem sértődik meg, hogy ilyen nyersen, dehát kegyed, hogy is mondjam, intim kapcsolatot ápol a testiséggel… szóval állok a piszoár előtt, végzem a dolgomat, mire bejön a pártkorifeus, a szomszédos piszoár mögött elterpeszkedik, ilyen tagbaszakadt embert képzeljen oda, és könnyít magán. Közben egyszer csak elkezdi felém nyújtogatni a fejét, mint egy zsiráf, de szemöldökráncolva, szigorú tekintettel: kézben tartjuk a dolgokat.

Judit (nevet): Dehogyis sért meg, Miklós bácsi! Mondja csak, ami eszébe jut. Én se tudok lakatot tenni a számra, a családi sztorikkal hozakodom elő, mikor biztosan meg tetszett sínyleni az elmúlt rendszert.

Miklós: Elmúlt? Hát változott érdemben bármi? Mit keresek én itt? Nem olvassák, amit írok. Még a szerkesztők se. Meglátják a nevemet, na, ezt kirakjuk a címlapra, mert nagy név, de bele nem kukkantanának, hogy a franc megeszi a lustaságukat. Elhalmoznak díjakkal, és magasról tojnak rám. Le van tudva egy füst alatt a totális szellemi élet március 15-én. A feleségem dugdos a nyilvánosság elől. Fölmarkolja az apanázst a díjaim után, bájolog a politikusokkal. A barátaim bizalmába férkőzik, mérgezi a levegőt. Milyen lélegzetelállítóan vitáztunk a hatvanas években…! Ugye, bízhatok kegyedben…? Szabad még egyszer a becses nevét?

Judit: Judit. Mint Bartók operájában.

Miklós: Ne haragudjon rám, Juditka. Bartók! Micsoda formákat teremtett az ősi gondolkodásból, micsoda nyelvet! Egyetlen bartók elegendő lett volna nyolcvankilencben, hogy ne egyik zsákutcából a másikba tolassunk.

Judit: Mintha anyámat hallanám. Nem is értem. Hiszen maguk csinálták, nem? Akkoriban a lehetőségek tárháza… még világrendekből szemezgettek. Nekem aztán jut választék. Mit mondjak, a bőség zavara. Vagy itt purcanok ki, ebben a redvás kórházban, kegyelemkenyéren tengődve, vagy sokkal több dohányért külföldön, ahol örökké betolakodó leszek. Tessék, mindenhol tárt karokkal várják a szakképzett ápolókat. Menjek ki Bremerhavenba? Ahhoz a simlishez? Már tutira elkapták a farkát, mert ő legalább férfi, nem úgy, mint akik itt maradtak…!

Miklós: Na, Juditka! Én egy szerencsétlen magyar költő vagyok. Ne engem kérjen számon. A szellem emberét.

Judit: Hát akkor kit? Ki tehet arról, hogy nem lehet összeszedni egy normális pasast? Persze a barátommal jól megvagyunk, nem azért… Mire hazaérek, anyám túlesett egy üveg töményen. Etilista. Alkoholista. Mindegy, minek hívom. Támolyog a lakásban. Mereszti rám azt az üveges, kiguvadt szemét, amitől a gyomrom felfordul, és cigiről cigire gyújt, pöfékel, füstöl azzal a beesett, számonkérő arcával, mint a gyárkémény. Mért nem mentél egyetemre? Mért nincs gyereked? Ez van a szemébe írva. Mert persze ő, a jó káder, a kiemelt osztályvezető, ő aztán kurva sokra vitte.

Miklós: Juditka, kérem, tud is maga bármit… jaj, a derekam, óvatosabban…

Judit: Jaj, istenkém, Miklós bácsi! Üljön csak vissza… nem sietünk sehová… bocsásson meg, nagyon sajnálom. Indulatos lettem. De úgy élvezem, hogy Miklós bácsival beszélgetek! Csak azért ragadott el a hév. Tessék várni, segítek fölkelni. Mennünk kell az EKG-ra. Így, szép lassan föltápászkodunk.

(Lépések, csoszogás.)

Béla: Jó reggelt, elvtársak!

Judit: Béla bácsi! Hogy tetszik lenni? Használt az altató?

Béla: Főnővér elvtárs, iszik egy kortyot?

Judit: Béla bácsi, csúsztassa csak vissza a köpenyébe. Nem kell, hogy észrevegyék. Egy kortyot csak… (Iszik.)

Miklós: Micsodát, kérem?

Judit: Béla bácsi külön kórterme a folyosó túlsó végén van. Viszonylag kieső helyen. A főorvos úr stikában engedélyezte, vagyis, mondjuk úgy, szemet huny fölötte, hogy a laposüvegét, minden eshetőséggel számolva, magánál tartsa.

Miklós: Mit?

Béla: Kér whiskeyt?

Miklós: Köszönöm, barátom, de nem élek vele.

Judit: Béla bácsi, ez egy kórház! Különben meg… nekem sem muszáj mindent tudnom a főorvos úrról… neki sem muszáj rólunk… nem igaz, Béla bácsi?

Béla: Bámulatos manőverezőképesség. Még egy rundó? Za druzsbu!

Judit (Iszik.): Dugja el most már… Miklós bácsi absztinens, pedig író. Sőt, költő. Mindenféle díjakat is kapott. Többek között Kossuth-díjat. Ugye, Kossuth-díjasnak tetszik lenni?

Miklós: Tetszem. De nővérke… hogy is hívják kegyedet… fölajánlottam már, hogy tegeződjünk?

Judit: Hajjaj, nem is egyszer. És mit szoktam erre válaszolni?

Béla: Igyanak pertut, főnővér elvtárs.

Miklós: Megvan! Judit. Kedves Juditka, mért elvtársozik ez a vénember húsz évvel az első szabad választások után? Csak nem a feleségem küldte?

Judit: Tessék lenyugodni. Béla bácsit ismernie kell. Hol is dolgozott? A külügyben és…

Béla: Kulturális vonalon is mozogtam. Most már csak ezen a büdös folyosón mozgok. Kivágtak a KB-ből. Jobbra az ortodoxok, balra a reformerek, én meg középen egyedül. Az Öreggel még boldogultam, de azok a nyálas képűek nem sokáig tűrtek meg.

Judit: Miniszter is tetszett lenni, igaz? Én nem igazán követem… anyám viszont ismerte jól.

Miklós: Ezt ugyan alaposan kifundálta a hatalom. Hogy itt találkozzunk… magával.

Béla: A költő elvtárs ne ugráljon. Maga is, én is a lakosságot szolgáltuk. Főnővér elvtárs hallott már a bolgár szocialista tudomány szenzációs szabadalmáról?

Judit: Mire gondol, Béla bácsi?

Béla: A nikotinmentes cigarettára. Az Öreggel látogattuk meg Zsivkovot, aki minden pártvezető markába nyomott belőle egy paklival.

Judit: Tessék bátran rágyújtani. Ezen az emeleten szabad. A főorvos úr szerint a világért se tegye le, inkább csökkentse a napi adagot. Fél doboz belefér.

Béla: Nem vagyok megalkuvó. Az Öreg is ezt becsülte. A bagó, az bagó. A whiskey, az meg whiskey.

Miklós: Tudom, a krumplileves pedig legyen krumplileves.

 

 

2. rész

 

Judit: Na, engedelmükkel kis időre itt hagyom a kedves betegeket. Addig nekem ne rosszalkodjanak. Csüccsenjenek le arra a heverőre. Utánanézek az EKG-nak, hogy szabad-e a vizsgáló. Remélem, megjavult a mágneskártyám, tegnap egész végig vacakolt.

Béla: Zutty. Puritánságáért dicséret illeti a szakellátást.

Miklós: Páciens kolléga irigylésre méltóan fitt. Nővérke, adja a kezét.

Judit: Tartom, Miklós bácsi, ne féljen. Helyezkedjen el kényelmesen. Rögtön jövök.

Béla: A segítő jobb. Eszembe jut róla Csernyenko kézdublőre. Nem volt elég ereklye… vagyis ereje, hogy kezet szorítson, ezért a színfalak, a drapéria mögül mindig kinyúlt valaki. Egy kar az övé helyett.

Miklós: A Szent Jobb hamarabb eszembe jutna. Pedig református vagyok.

Béla: A Szent Jobb az eszébe? Jó, hogy nem mindjárt a korona, az a micisapka! Okosabban tenné, ha egy kis szent ész jutna a jobbjába.

Miklós: Mire célozgat?

Béla: Ugyan már. Kis tréfa. Hiszen mi az utolsó csontszilánkig kiismertük egymást. A mi generációnk…

Miklós: Hogy hívják magát?

Béla: Na, ne tegyen úgy a költő szaktárs, mint aki nem ismer. A miénk egy nagy család.

Miklós: Mit mondott… a nővérke, miniszter is volt?

Béla: Voltam én már minden. Csak halott német katona nem, ahogy művelt társaságban mondják. Ami azt illeti, maga sem panaszkodhat.

Miklós: Hát ha miniszterként is tündöklött, akkor maga ismerjen föl engem, ne én magát. Az én könyveim százezres példányszámban fogytak. Amikor épp nem tiltották be őket.

Béla: Csoda jópofa! Zavarja, ha rágyújtok, elvtárs?

Miklós: Ne udvariaskodjon. Sosem zavart. Főleg ne elvtársozzon. A tévében is egykettőre leszokott róla.

Béla: Hát megismer?

Miklós: Eléggé megromlott a memóriám, de sejtem, kicsoda maga. Összejátszik a feleségemmel, hogy távol tartsanak a parlamenttől.

Béla: Parlament? Az elvtárs emlékezete éppolyan szelektív, mint az egész kollektíváé. Elvtársat mondok, ha nekem úgy tetszik. Rövidesen kiengednek innét, és akkor véget vetünk a történelemhamisításnak. Ébereknek kell lennünk. Meggyőződésem, hogy több köt össze bennünket, mint ami elválaszt. Ez magára is vonatkozik. A hatalom egyfajta lélektan. A feleségével is tudnia kell, hányadán áll, ezért épít valamiféle stratégiára, nemde? Ne rázza a fejét, látom ám a huncutságot… tapasztalt, vén rókák vagyunk mi már. Az emberiség fejlődését végigkísérik a Sztálinok. Nem a feleségére gondolok persze. Ezért dolgozunk mi, maga is, én is, hogy megkülönböztessük a hamisat a valóditól.

Miklós: Úgy beszél, mint egy politikus.

Béla: De hiszen az vagyok. Sőt maga is az valahol.

Miklós: Összemosni a szellem világát az érdekek világával, régi módszerük. Dobja csak be mindkettőnk lelkét a nagy centrifugába. Melyikőnk színe fogja meg a másikét, és melyikőnké megy össze?

Béla: Tudja, Miklóskám, mindig is becsültem magában a költői finomságot. Olyan eredeti képeket alkot, hogy egy mondatával lefegyverzi az ellenfelét. Igen ám, de mihez kezd vele azután? Addig-addig csavargatja a valóságot, hogy végül mindig maga felé nézzen a műsoros oldala, mások felé a visszája. Mi ez, ha nem politika?

Miklós: Harc az igazság kimondásáért. Amit a maga elvtársai tiltottak. A valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez.

Béla: Az elvtársak sokfélék, Miklós elvtárs. Miért, minden költő egyformán zseni? Az értelmesebbje az igazság kimondásáért küzd. Az eszközök persze eltérőek. Mondok magának valamit. Az Öreg tele volt fenntartásokkal a saját rendszerével szemben.

Miklós: Amelyik hazugságra épült.

Béla: Na, és aztán? Mi van abban? A politika erkölcse más dimenzió. Kinek igazság, kinek hazugság. A népnek pedig a fejlődés útja. Most ismerte el, hogy megjelentek a könyvei. Mekkora példányszámban, Miklós elvtárs?

Miklós: Máskor pengével metszették ki a versemet a lapokból, vagy évekig szilenciumra ítéltek.

Béla: Erről beszélek, látja. Újabban szívesen hozza fel azt az egy-két félretett könyvecskéjét. Abból él, hogy nem adtuk ki, nem abból, amit megírt bennük. Ugyan, ki kíváncsi az árnyalatokra? A mennybe menesztő kritikákról elfeledkezik. Holott azok is a rendszerben születtek. Én rendeltem őket…! Szereti elfelejteni, ugye, hogy ki taníttatta ki? A proletár gyereket, ugye.

Miklós: Megrendelt kritikák. Ideológiai elvárások.

Béla: És manapság? Fizetett hirdetések. Bujtatott reklámok. Mi bezzeg a népet szolgáltuk, nem a piacot. Ha valami nem mehetett, sztoj tovaris, azt közérdekből kieszközöltük. Mutasson az asztalfiókban lappangó remekművet. Minek tapétázzák ki azzal a sok szeméttel a könyvesboltok kirakatát? Nem tűrtük a bóvlit.

Miklós: Maguk szoktatták le a gondolkodásról a nemzetet.

Béla: Hagyja az ócska történelmi kategóriáit. Végre leszámoltunk velük. Olyan, hogy nemzet, sose volt. Értelmiségi sápitozás az egész. Itt voltak a szovjet csapatok, ez tény. Másik oldalon a szélsőséges hőzöngők. Én képviseltem a reálpolitikát. Ismerje be, hogy maguk is hozzánk igazodtak. Kivel egyezkedtek volna, ha nem velem? Az Öreg nem sokat rontotta a szemét olvasással. A pangás évtizedeiben rengeteget hibázott, de ki vitatja ezt? Nagy pengeváltásaink voltak. Hogy nem írhattak le mindent nyíltan? Az magának az igazság, amit a mostani firkászok összefröcsögnek?

Miklós: Nem tudnak azok már semmit… nincs mire emlékezniük.

Béla: Az egész ország tisztában volt azzal, mire megy ki a játszma. A meg nem jelent könyvekről, a szamizdatról is tudtak. Jobban tudták az emberek, mint maguk, írók. Kilencven után elszabadult a szájtépés. Na, azóta senki sem emlegeti, mi mindent köszönhet nekünk. Meg maguknak, a mérsékelt ellenzéknek. Miklóskám, az megítélés kérdése, hogy az én szerepem, vagy a magáé nyomott-e többet a latban. De mi higgadtan leültünk egymással, szemtől szembe, és beszélgettünk. Akárcsak most. Meghallgattuk egymás észérveit. És mi sült ki belőle? A demokrácia. Mi még ennél többre is vihetjük, ha kijutunk innét. Ami van, az nem lesz sokáig. A rendszer megint korrekcióra szorul.

Miklós: Engem nem érdekelt a hatalom. A szólás jogáért, azért pereltem. Maga tiltotta be A piros manzárd madarait…

Béla: Én ugyan nem. Jogom se lett volna hozzá. Magától jobban félt az apparátus, mint tőlem.

Miklós: Tőlem?

Béla: Magától és a kis izgága barátaitól. Volt az az asztaltársaságuk… hol is?

Miklós: Hát ez az… a nevekkel hadilábon állok. A gyógyszerek. A feleségem nem akarja, hogy a parlamentbe személyesen…

Béla: Miklóskám, engem bármikor fölkereshetett volna a parlamentben vagy a pártközpontban.

Miklós: Hagyja már a Miklóskámozást. Nem őriztünk együtt disznót.

Béla: Nem találkoztunk személyesen, ha erre gondol. De valahol barátomnak tekintettem. Ellenfélnek és bajtársnak.

Miklós: Mit dörgölőzik? Tönkretették az életemet. Fondorlatosan összezártak egy magafajtával.

Béla: Tudtam minden egyes gondolatáról.

Miklós: Nagy kunszt! Megírtam őket.

Béla: Nem végeztem fél munkát. Az Öreg is rajongott a kezdeményezőkészségemért. Pályafutásom elején jártam, amikor először értesültem, milyen vezérszerepet visz. Utasítást adtam, hogy a rendszeres találkozóikat hallgassák le. Poloskát rakattam a kenyérkosárba. Jó kis hepaj, mi?

Miklós: Azt hiszi, nem szúrtam ki?

Béla: Előre jeleztem az elvtársaknak, hogy kiszúrja. Mit ér el vele? Ott ültek a szomszédos teremben. Kellett a gyakorlat az embereimnek, igazság szerint nekem is, hogy később magasabb szinten is megálljam a helyem. Meg az is kellett, hogy maguk, értelmiségiek, számoljanak a közreműködésünkkel, vagy legalább sejtsék, hogy vadászunk a mondataikra. Ettől kerekítették le őket olyan akkurátusan.

Miklós: A piros manzárd madaraiból olvastam fel.

Béla: Felolvasott… mennyinek? Tíz-tizenkét embernek, és az egész belügy hegyezte a fülét. Ma már, le merném fogadni, hogy a tankönyvek sem elemzik a verseit. Talán egy apróbetűs lábjegyzet az egyetemen.

Miklós: Azt akarja sugallni…

Béla: No-no, én nem sugallok. Én kijelentek.

Miklós: …Hogy a szakmának is azért kellettem, mert maguk kitüntettek a figyelmükkel? Hát vegye tudomásul, hogy az ellenkezője történt! Én megírtam, amire más képtelen lett volna. A tehetség és a bátorság…

Béla: Akkor minek panaszkodik? Most boldoguljon a tehetségével és a bátorságával. Immár nélkülünk.

Miklós: A forradalomhoz volt nyelvem, a diktatúrához is. Térdre akarnak kényszeríteni, mert a mai hazugságok sem leplezhetők le mással, mint az irodalommal. A maguk hazugságai győznek megint, ha nem fogunk össze ellenük.

Béla: Én nem hazudtam. A képviselhetőt képviseltem. Annyiszor cseréltem volna magával. A diplomáciai kötelesség, az egyensúlykeresés külön világ, én nem bújhattam a képzelet mögé. Az én eredményeim nem harsányak, nem valók szöveggyűjteménybe. Folyton közvetítettem a keleti és a nyugati kommunisták, az Öreg és a véresszájúak között. Nekem köszönhető, hogy fokozatosan leszakadtunk a szovjetekről, és közeledtünk az erókommunistákhoz.

Miklós: És most hová tart az ország?

Béla: A süllyesztőbe… Kikerült a kezünkből az irányítás. Amikor Berlinben Ponomarjov szovjet KB-titkár rámrivallt, hogy miféle közös álláspontot képviselek, tudja, mi adott erőt? Ahhoz, hogy kikérjem magamnak a rendreutasítást? Utólag úgy magyarázták, hogy az Öreg bizalmat szavazott nekem. Meg olyanokat terjesztettek, hogy kapjuk a friss híreket Moszkvából, meddig tágíthatjuk a mozgásterünket. Egy frászt! Utólag minden összefüggés napnál világosabb, főleg egy bársonyszékből, de akkoriban, az események résztvevőiként, csúnyán megüthettük a bokánkat!

Miklós: Senki sem szorított pisztolyt a tarkójához, hogy pártkarriert fusson be.

Béla: És magát? Ki nyomta be magát a közéletbe?

Miklós: A felelősségérzés…

Béla: Az én lelkiismeretem bezzeg szégyellnivaló?

Miklós: Maguk voltak felül.

Béla: Ne tévedjen, mindketten alul voltunk. Ahogyan most is csak kullogunk a történelem után. Ponomarjov kidagadt nyaki erekkel üvöltött a magyar különvélemény miatt. Egy kéziratot vittem magammal. A gyűlölt, az ezerszer megtett repülőúton végig azt olvastam. A piros manzárd madarait. Abból merítettem erőt, hogy visszapofázzak az apparatcsiknak.

Miklós: De hiszen betiltotta!

Béla: Ismétlem, hogy nem tiltottam be. Írtam egy politikai szakvéleményt, hogy nem ajánlom a kiadását. Nem fért be az akkori keretek közé. De a bőrömet én vittem a vásárra Berlinben, Moszvában és Pesten, amikor az Öreggel tanácskoztunk… Eljött a nyílt összefogás ideje, Miklóskám. Maga meg én kipenderítjük a parlamentből ezt a nyikhaj bagázst…

Judit: Miklós bácsi! Béla bácsi! Tessék szép lassan szedelőzködni az EKG-hoz. Melyikük jön először? Kapaszkodjon csak belém…!

Béla: Én is megyek, főnővér elvtárs!

Miklós: Menjen akkor előre, én nem csatlakozom a cenzoromhoz.

Judit: Ugyan már, hagyják ezt. Ne politizáljanak…

Béla: A cenzorok tették a dolgukat, végrehajtották a pártakaratot. A költő mint áradó folyó, a politikus mint folyamszabályozó mérnök és a cenzor mint kubikos. Hát nem szép, hát nem harmonikus?

Miklós: Maga most gúnyolódik velem?

Béla: Eszem ágában sincsen. De hát együtt készítettük elő a szabad világot.

Miklós: Amivé lett a világ, az magának köszönhető. Csak azért vállalok felelősséget, amivé válhatott volna.

Béla: Kibújik a felelősség alól. Én sem ezt akartam. Szerencsére az ember nem látja előre tetteinek következményét. Engem talán nem állítottak félre? Áldozatul estem a körülményeknek.

Miklós: Nem, a körülményeket maga teremtette.

Béla: Túl sokat képzel rólam. Egyszerre milyen idealista lett! Renegát kommunista voltam, akárcsak az elvtárs. Tudja, mi történt volna, ha A piros manzárd madarai megjelenik? Pusztítóbb hadjáratot indít maga ellen a hivatalos irodalomtörténet, mint…

Miklós: Mint a rendszerváltás után. Erre céloz?

Béla: Ha emlékezetem nem csal, szétszedték a metaforái miatt. Amiket olyan vehemensen védtem. A java csak átcsúszott. A kabátzsebemben mindig ott lapult egy-egy verse. Erőt adtak a belharcokhoz. Látja, elvtárs, mi, igazi kommunisták, persze mi alkottuk a kisebbséget, még rendszeresen olvastunk. Akik most verik a mellüket, és nagy garral óbégatnak, hogy így a demokrácia meg úgy az emberi jogok, nem olvasnak semmit.

Miklós: Sikerült átmenteni a maguk cenzúráját. A módszer új, az eredmény ugyanaz. Egy hazug kor.

Béla: Mondom én, hogy a hatalom egyfajta lélektan. Csak mi kiöregedtünk, Miklóskám… De még visszatérünk, mert szükség van ránk!

Miklós: Én visszatérek, de maga nélkül.

Béla: Az nem fog menni, tovaris. Vagy együtt, vagy sehogy.

Judit: Nem szeretnék közbeszólni, de mennünk kell. Tiszta a levegő.

Béla: Kér egy kortyot?

Judit: Mikor utasítottam én vissza? (Iszik.)

Béla: Maga nem iszik?

Miklós: Nem mérgezem magam. Meg kell írnom a verset, amitől helyreáll a történelmi idő.

Judit: Tudják, mit? Jöjjenek mégis együtt. A főorvos úr a lelkemre kötötte, hogy a többi beteg nem láthatja meg Béla bácsit és Miklós bácsit. Mindenkit bezavartam a kórtermébe. Na, lépkedjenek szépen, komótosan. Így, jól van. Béla bácsi, nyomja el a cigit és tegye el az üveget. Kicsit szédeleg. Ma már ne tütükézzen nekem.

Miklós: Várjanak, hová rohannak!

Béla: Mégis velünk tart a hadipacsirta?

Miklós: Nővérke, adja a kezét! El fogok esni.

Judit: Dehogy esik, fogódzkodjon belénk. Béla bácsi kapaszkodik az én bal karomba, így, ni, Miklós bácsi, szorítsa meg Béla bácsi bal karját, és lassacskán elindulunk a folyosón. Oda megyünk, nézzék, abba a szobába… kinyitottam előre az ajtaját, ég a lámpa, erős a fény.

Miklós: Ez már a Pokol! Az ördögbe csimpaszkodom, hogy el ne taknyoljak.

Béla: Ugyan már, mit drámázik itten. Rászorulunk egymásra.

Judit: Nahát, szó szerint! Béla bácsiban egy költő veszett el.

Miklós: Költőket veszejtett el. Mit csinál? Ne engedje le a karját!

Béla: Elzsibbadt, nem bírom tovább… küldtem én magának verseket, csak nem közölte.

Miklós: Azt ne mondja, hogy emiatt lett bolsevik!

Judit: Álljunk meg picit, nem kell úgy rohanni.

Miklós: Attól messze vagyunk.

Béla: Csernyenko kézdublőre jól jönne, mi? A színfalak, a drapéria mögül mindig kinyúlt valaki. Egy kar az övé helyett.

Miklós: Kétbalkezes… Bezzeg az én jobb karom ifjúságom állcsúcsán! Az eszemnél is jobban vágott.

Judit: Jaj, de nagy arc maga, Miklós bácsi.

Béla: Főnővér elvtárs keze gyönyörű… finom vonások… ez a csillagszerű anyajegy a bal kézfején.

Judit: Köszönöm a bókot!

Béla: Adja át a mutternak is.

Judit: Pedig igazán nem kímélem. Nem vagyok ám főnővér. Megtiszteltetés, hogy ezen a részlegen… a főorvos úr azt mondta, mikor ide osztott be, hogy én meg fogom találni a közös hangot a bácsikkal.

Béla: Na, lám. Whiskeyt?

Judit (iszik): Csak egy kortyot. Udvariasságból. Nem sokat. Köszönöm.

Béla: Kortyinka, tovaris. A mi kezünk, Miklóskám… pillantson rájuk, milyen hideg és májfoltos mindkettő… de vajon tiszta maradt-e?

Miklós: Hordtam vele a szénát. Esténként pedig a szkander bárkit megismertetett a jobb karommal. Aztán a háború. Szekerek, lódögök és frontjelentések.

Béla: Az elvtárs vidéki gyerek. A disznólkodó falusi jólétbe trafált bele a háború. Egy kis nélkülözés, de a szocializmus csakhamar kivakarta magát a koszból. Így lett kollégista.

Miklós: Hogyne. A padláslesöprések.

Béla: Hitt a szocializmusban, ne tagadja!

Miklós: Nem hittem. Eleinte reménykedtem talán. Született néhány versem, amit az orrom alá dörgölnek, mintha a következő hatvan év a tenyerén hordozott volna. De hát mit tudtam én? Fiatal fejjel. Belecsöppentem az ötvenes évekbe. Mikor visszatértem édesapámékhoz, javában folyt a beszolgáltatás. Épp az állatokat rekvirálták. Volt két lovunk. Köztük a Madár, a kisnóniusz mén. A homlokán pár szál fehér szőrrel. Bársonyos tapintású. Szegény, törődött apám a kapuból nézte, hogyan hordják szét az életét, kis vagyonkáját. És tűrte a szidalmakat, Rákosi pribékjeinek ordibálását. Még utoljára végigsimított a Madár oldalán, soha nem rúgott meg senkit az az állat. Ahogy rákapott a kockacukorra, és gyöngéden hátracsókolt! Kegyed ismeri azt a mozdulatot… szabad a becses nevét?

Judit: Még mindig Juditnak hívnak, Miklós bácsi. Sajnos nem ültem lovon. Csak filmekből…

Béla: Öreges nosztalgia. Alig van emlékem a gyerekkoromról. Angyalföldön és Kőbányán telt. Éltünk Cinkotán is, ahol az angol gépek porrá bombázták a vagonomat. Megúsztam pár karcolással, mert a lábam gyors volt, és beszaladtam a fák közé. A vécé a körfolyosón, de az még idilli, mert fabarakkot is kiutaltak a fateréknak, mikor nem akadt más. A fatert mondvacsinált okokból időnként begyűjtötték és megpüfölték a rendőrök. A horthysta kopók, ha így érti az úr.

Miklós: Én úr?

Béla: Az értelmiségi! Hol lenne maga a kommunisták nélkül? Túrná a földet, és örülne, ha keze ügyébe kerül a Tolnai Világlapja.

Miklós: Akkor meg mit uraz engem? A parasztság senkinek se kellett. Olyannyira nem, hogy azt sem tudtam gyerekkoromban, mi az a paraszt. Hogy az nemcsak a szegénység, a cselédsor, a kuláklista, de a parasztzene és a paraszttánc is. Bartók kellett ehhez, meg Picasso, hogy megértsem a parasztságot. A saját egykori parasztságomat.

Béla: Mi, a haladó erők a munkás–paraszt egyetértést képviseltük.

Miklós: Milyen áron? Apámat kisemmizték, odalett a gondosan karbantartott kis gazdasága. A Madár, a teheneink, a disznaink… Szétdűlt a pajta, kiverte az udvart a gaz. Egyszerre kiszaladt apám kezéből a tenni akarás.

Béla: Egyszerűen megöregedett. Ilyen az élet. Nem tudom, min csodálkozik. A társadalmi osztályok nem értik meg az idők szavát. A faterja mennyit gürcölt, hogy kikaparja a gesztenyét? Így sem jutott egyről a kettőre. Ő már nem élhette meg, hogy a személyes áldozata a hosszú távú modernizációt készítette elő. Maga meg én, Miklóskám, kiemelkedtünk abból a közegből. És igazunk lett.

Miklós: A nagy hazugságok után jött a nagy terror időszaka.

Béla: Előfordultak hibák. De mi folyton korrigáltunk. Az önkritika a rendszer lényegéhez tartozott. Egy ekkora apparátusban a szovjet kollaboránsoktól az elhajlókon át a szabotőrökig sokféle emberrel találkoztam. Az Öreg sem feltétlenül ismerte a dörgést. Olyan magányosan majszolta a zsíroskenyeret elalvás előtt. Legalábbis ezt beszélték. Első nyugati utamon osztrigamérgezést kaptam. Ez képletes, ugye, költőkém?

Miklós: Maga rájött az évtizedek alatt, hogy a melós vajon több-e a kalapácsnál? Mert a paraszt több a sarlónál, és a polgár is az öltönyénél.

Béla: Ez a maga gőgje mindig is fájt. Nem sértett: egyenesen fájt. Csinálták ezt a népi hókuszpókuszt és a faluromantikát. Köcsöggyűjtés, titkos szimbólumok, mese habbal. Sokan hittek benne, a köldöknézők. Nekünk kormányoznunk kellett. Nem értünk rá révedezni, és fejkendős anyókákkal szalonnázni a bekapcsolt magnón. Tudja, én is megerőltettem a fantáziámat. Kételkedtem is, hogy vajon jó nyomon járunk-e. Meggyanúsítottak, hogy kollaboráltam. Maguk, kultúrosok, maguk kollaboráltak. Én erre nem lettem volna képes. Ezért menekültem a hatalom sáncai mögé. Hogy lehetőleg alakítsam az eseményeket, és minél több alkut én ajánljak föl. Ez a tisztességes magatartás. Könnyebb az elején feladni. Kibicek voltak, Miklóskám, amatőrök. A döntő lépésre nem szánták el magukat.

Miklós: Maga prédikál tisztességről? Ez a nemzet sehol sem lenne, ha mi hátat fordítunk neki. A saját irhájukat mentették. A nagy stratégiák arról szóltak, hogy melyikük kapaszkodik föl az uborkafára. KB, PB, Külügyi Osztály… keményvonalasok jobbra, reformerek balra, pártfőtitkárhoz igazodj! Főtitkár úr, használja inkább a „hiba” kifejezést a „tévedés” helyett. Nem értek egyet, főtitkár úr, a körülmények nem teszik időszerűvé a felvetést. Számoljunk le az eretnek gondolattal. Milyen olcsó párbeszédek?! Azért hímeztek-hámoztak, mert a szégyenteljes bukásukkal nem mertek szembenézni.

Béla: Kik azok a „mi”? Kié a hatalom? Az enyém volt talán? A felelősség engem nyomasztott, de én ugyanúgy egy bizonyos távolságra álltam a hatalomtól, mint maga. Mindketten kértünk belőle, csak éppen maga árnyékba húzódott.

Miklós: A könyveimmel?

Béla: Könyvek! Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Nyomdahiba, képzavar, cenzurális kihágás. Művészi szabadság! Mindenre talál kifogást.

Miklós: Maga mentegetőzik folyton. Önigazolást keres.

Béla: Nincsen miért. Az irányt sosem vétettük el. Hatvannyolcban is módosítottunk a pályán, majd végig a nyolcvanas években.

Miklós: Közben pedig szétzüllött az ország. Anyagilag és erkölcsileg.

Béla: Tudom, a kultúra! A maga paraszti kultúrája! Bőgatyás, rakottszoknyás lötyögés! Hátrafelé nyilazás!

Miklós: És a verseim? Most mondta, mennyit olvasott tőlem.

Béla: Igen, és számítottak, nem is keveset. Nekem! Nekünk, Miklóskám, a rendszernek. Az élcsapatnak. Azt hiszi, hogy a rendszer úgynevezett haszonélvezőin kívül érdekelt bárkit az úgynevezett rendszerellenesség? Mi léteztünk, és kész. Senki más. Az ám a kultúra, az az értelmiségi nyünyögés Pasaréten és a Belvárosban! Mi az ütőeréhez nyomtuk az ujjunkat. Mi éreztük a lüktetését.

Miklós: Mi a fenének tiltottak be, ha ilyen magabiztosan uralkodtak?

Béla: Izmoztunk kicsit. A szovjetek miatt. Erődemonstráció, taktika. Felnövesztettük az írókat, túlértékeltük a szerepüket. Tudtuk, hogy senki se olvassa őket rajtunk kívül, és elég, már megbocsásson, pancserek ahhoz, hogy ne veszélyeztessék a hatalmat.

Miklós: Ezrek gyűltek össze, ha felolvastam. Ezért tiltottak ki komplett megyékből. Egy-egy versemért elkapkodták a folyóiratok összes példányát. Ne vegye szerénytelenségnek, hiszen jól ismer, de csüngtek a szavaimon.

Béla: Így hát nincs oka panaszra, elvtárs. Élvezze a sikereit!

Miklós: Miféle sikereket?

Béla: Azt ír, amit akar. Velünk sem kell törődnie. Minden díj a magáé…

Miklós: Egy történelmi tudatától megfosztott nemzet… minek olvasna engem?

Béla: Erről beszélek! A maga faterja egy élősdi osztály terméke volt. Túlélte a korát, nem lehetett alkalmas, hogy tovább vigye a történelmet. De mi még nem fejeztük be, amit elkezdtünk. Tejfölösszájú szarjankók ülnek a kormányrúdnál. Tegye a szívére a kezét: olvassák ezek magát?

Miklós: Hiába jelentkezem be… hogy elmondjam a véleményemet. Pedig tőlem aztán nem kéne tartaniuk. Sosem akartam hatalmat, mondjon bármit, sosem a hiúságom vezérelt.

Béla: Kaphatók a könyvei?

Miklós: A barátaimnak dedikált példányok elöntik az antikváriumokat… ezek a mai írócskák… honnan szalajtották őket?

Béla: Na, és ezek a mai vezetők a politikában?

Miklós: Mindent készen vesznek át. Amikor fölkerültem Pestre, nemcsak az írást kellett megtanulnom. Felforgattam az asztalos műhelyeket, az antikvitásokat a ritkaságokért. A saját két kezemmel hoztam rendbe a bútorainkat. Vásároltam a billegő széket és a roskatag komódot. Így gyűjtöttem az olvasnivalókat, a zenét és a festményeket. Persze csak az emlékezetemben. Világéletemben egy húsz négyzetméteres odúban húztam meg magamat. Lótottam-futottam, nyakamban az ország gondjai.

Béla: Én sem loptam. Megtehettem volna, de egész más dolgok foglalkoztattak.

Miklós: Ismét filmszakadás. A mai fiatal nemzedékek újra a nulláról kezdik. Maguk miatt!

Béla: Na, ne kezdje megint elölről. Az a vesszőparipája, hogy engem, a szakpolitikust vonja felelősségre. A mozgástér tágítása, ez volt az életfilozófiám. És egy igazságos világ az álmom.  Kirángatni, és kicsivel odébb ismét leszúrni a karókat. A termelőeszközöket normálisan elosztani. Hogy ne a grófok tulajdonában legyen a föld és a gép. Ennyi. A bátyámnak kiverték a fél szemét. Lovak? A fater két szürke muraközit emlegetett, amik stráfkocsin vitték a muttert szülni. Nem csoda, hogy a fél család az illegális mozgalomban szervezkedett. Ki is csapták a tesót a ruggyantagyárból. Juditka, tudja maga egyáltalán, mi az a ruggyanta?

Judit: Gőzöm sincsen, Béla bácsi.

Miklós: Nyersgumi. Kegyed ne törődjön ezzel a vénemberrel.

Judit: Kit érdekel a föld és a gép a mai világban?! De mókásak maguk. Na, induljunk tovább a vizsgálóba!

 

 

3. rész

 

Judit: Mehetünk?

Béla: Felőlem bármikor. Költő elvtárs szédül, mert nem bírja a piát.

Miklós: Magának bezzeg jó huzata van! Többet harangozik, mint egy ministránsfiú a csöngettyűivel.

Béla: Juditka? (Itatja.)

Miklós: Nővérke vigyázhatna magára.

Judit: Csak udvariasságból… a főorvos úr azt kérte, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt.

Miklós: Ennyire ne legyen önfeláldozó. A nagyapja lehetnék. Higgye el, jószándékból szólok. Béla pedig nem lenne már ennél nagyobb ökör, ha magában inna.

Béla: Tovaris! Sérteget egy tisztességben megőszült, élemedett korú…? Juditka, soroljon még választékos szavakat!

Judit: Ma úgy mondják, nemes egyszerűséggel, hogy nyugger. Sőt, kommancs nyugger.

Béla: Na, ez végre flaszterbeszéd!

Judit: Anyám haja ettől az égnek áll. Hogy lehet egyetlen szóval egy egész osztályt…?!

Béla: …Egy egész garnitúrát kidobni a szeméttelepre?!

Miklós: Hát igen, nem mindegy, ki honnan jött, és mivel tarisznyálták fel.

Judit: Maguk szerint a származás minden?

Béla: Nem minden, de döntő. Ez az ország rákfenéje. Ezen próbálunk változtatni jó száz éve.

Miklós: A mintákat, úgy látszik, nővérke, onnan föntről kapjuk.

Judit: Miféle mintákat?

Miklós: Kegyed nem hozott otthonról semmit? Nem hinném. Ki van stafírozva…

Judit: Arra céloz, hogy iszom, mint az anyám? Ezt kaptam otthonról. Ezt a szerencsecsomagot.

Béla: Milyen szakmában dolgozik az elvtársnő mamája?

Miklós: Természetesen nem erre céloztam, mielőtt még…

Béla: Pedig úgy hangzott, Miklóskám. Tudja, hogy nem a szándék, hanem az eredmény számít.

Miklós: A pokolhoz vezető út… csak nem velünk kövezik ki?

Judit: Anyám kiadói lektor volt, ha szabad végre szóhoz jutnom.

Béla: Milyen különös véletlen! És melyikben?

Miklós: Mért? Olyan sokat engedélyeztek?

Béla: Kettőt. Mai napság több működik? A piaci vagy az állami monopólium kedvezett magának? Ezen töprengjen kicsit malmozás helyett.

Judit: Úgy civódnak, mint a gyerekek.

Miklós: Én csak meg akartam védeni kegyedet, mielőtt lekáderezik. Ma talán úgy mondanák, hogy átvilágítják.

Judit: Ez az! Az idősek folyton a gyerekkorról és a családról faggatóznak. Mit mondhatnék? Nem éltem háborúban, a panelban nem tartottunk lovakat. Anyám nem sokat beszélt a munkájáról, apám elég korán lelépett.

Béla: Férjezett? Gyermekeinek száma?

Miklós: Kezdi a káderezést.

Judit: Egyik sem. Vagyis együtt élek a párommal, nincs gyerek, és én a magam részéről nem is akarok gyereket.

Béla: Hiba lenne, ha megszakadna ez a szép… kádervonal. Ugye, Miklóskám?

Miklós: Hogy érti ezt?

Béla: Hogy érteném? Ahogy mondom. Egy ilyen vonzó teremtés, már megbocsásson, értse jól, az én koromban minek köntörfalazni…

Judit: Megbotránkoztak?

Béla: A szocializmust is építeni kellett. Az új világrend is igényli a humán erőforrást. Nemcsak a keserűség beszél belőlem. A fater addig jártatta a száját, hogy bekasztnizták a fasiszták. Anyám ötünkről gondoskodott, dupla sichtát vállalt, és néhanapján került rántott hús is az asztalunkra.

Miklós: Bánni fogja. Örökre és jóvátehetetlenül.

Judit: A barátom megvan enélkül. Én állandóan ügyelek, hazaérek, aztán kiglancolom a lakást. Anyám eldobálja a szemetet a szoba közepén, vizelettartási problémái vannak, és alig eszik, hacsak nem diktálom belé a kaját.

Miklós: Nem a párjával lakik?

Judit: Hárman élünk együtt. Elég nagy kégliben, a Pozsonyi úton. A barátom négy éve pályakezdő, egyik melóhely sem jött be neki. Azt hiszi, menő radiátoros. Én is ezt szoktam mondani róla, hátha igaz lesz, ha sokat ismétlem. Ha tényleg hasítana az üzlet, égne keze alatt a munka, régen nyugaton élnénk, mint mindenki, aki normális. Szekálták a főnökei, és minimálbérre volt bejelentve. Mert hagyta, mikor a fűtésszerelés arról szól, hogyan verik át a kuncsaftot. Nyáron kell telepíteni, hogy egy jó ideig ne derüljön ki, mennyit bír a rendszer. Fél év múlva már egy új céggel dolgoznak. Hiába rágom a szájába, hogy önállósuljon, csinálja egyedül, nem elég élelmes hozzá. Állítólag ő nem hajlandó csalni, de csak egy balfék. Így aztán annyi a lóvénk, hogy anyámnál maradtunk. Az ő nyugdíjából kipótoljuk a megélhetést. Magas a nyugdíja, és rengeteg befolyásos barátja fordul meg nálunk.

Miklós: A kiadói életéből?

Judit: Igen. Miklós bácsit is ismeri, rákérdeztem. A Magvetőből.

Béla: Akkor engem is ismer.

Judit: Béla bácsit is, persze. Béla bácsit sokat láttuk a tévében.

Miklós: A csapból is ő folyt.

Béla: Na, és aztán? Mi van abban?

Miklós: A maga múltjával?

Béla: Nélkülem semmi sem történt volna.

Judit: Tartom az ajtót, menjenek be. Miklós bácsi, el ne engedje Béla bácsi karját. Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgetnek egymással. Anyám ugyanezekről szokott dumálni. Ne tessék kapkodni, csak szép lassan. Miklós bácsi kezdi az EKG-t.

Miklós: Ez a bolsevik végignézi, hogy levetkőzöm?

Béla: Azt hiszi, erre pályázom? Éppen eleget mutatott magából a verseiben.

Judit: Béla bácsi a függöny mögött várakozik. Le tudott ülni, Béla bácsi?

Béla (hangosan): Ülök! Kér whiskeyt?

Judit: Ne tessék úgy kiabálni! Most vizsgálok. A kórház tiszteletben tartja az emberi méltóságot.

Béla: Maga, Miklóskám, nem érti az emberi jogokat. Mennyit rágtam az Öreg fülét, hogy aláírjuk az egyezményeket. Erópatanács. Helsinki folyamat. Csatlakozunk a Valutaalaphoz. A szovjet pártmuftik persze vígan megrendszabályoztak volna minket.

Judit: Ugye, nem zavarja Miklós bácsit, hogy a függöny mögött…?

Miklós: Egész életemen át onnan figyelt. Mint Polonius a Hamletben. (hangosan) Jó, hogy nem mindjárt kézdublőrnek jelentkezik. Mi?

Béla: Örüljön, hogy nem hunyt ki az egymás iránti szenvedélyünk… Tudom, hogy mindketten a dolgozó népért dolgoztunk.

Miklós: Cinikus disznó.

Judit: Vetkőzzön le teljesen. Alsónadrág és zokni maradhat. Csak húzza kicsit le… nem kell teljesen… hogy elvezessem…

Miklós (halkan): Bocsánat, hogy nem váltottam… te jó ég, ez meg lyukas!

Judit (halkan): Ne is törődjön… várjon, segítek. Ezt is lehúzzuk szépen. Látom, hogy megvannak a szép párducfoltjai. Kiborotválták a tappancsokhoz.

Miklós: Szokva vagyok én már…

Judit: Ugye, nem bánja, hogy Béla bácsival együtt…?

Miklós: Magát féltem. (hangosan) Ne merészelje följelenteni a nővérkét!

Judit: Miklós bácsi! Ne izgassa fel magát, régóta demokráciában élünk. Engedje a lábát…

Miklós: Ha abban élnénk, a feleségem nem záratott volna be. Kapcsolnák a miniszterelnököt, amikor csak kérem.

Judit: A miniszterelnök nagyon elfoglalt. Feküdjön le szépen, engedje el a végtagjait. Ne feszítsen…!

Miklós: Nem feszítek.

Béla: Hozzám, látja, bármikor bekopoghatott volna. Mért nem keresett?

Miklós: Alig tudtam szabadulni a poloskás kenyérkosártól.

Béla: Poloskák? Megint a poloskák! Túldimenzionálja. Szervezkedtek maguk eleget. Presszókban, kávéházakban, az Írószövetségben, Monoron, Lakiteleken… azért engem is meghívhattak volna, nem esett volna rosszul… jószerivel ott verték fel a sátorfájukat, ahol nem szégyellték. Én voltam delegációvezető, amikor a szovjetek és az erókommunisták tárgyaltak. Én beszéltem nyelveket, hogy közvetítsek a keleti és a nyugati blokk között. Én, a proligyerek, aki barakkokban nőtt fel, deszkapriccsen hált, és a horthysta csőcselék verte az apját. Czukor Anna Kossuth-díjas komlói kőműveslánnyal én magoltam az oroszt éjszakába nyúlóan. Rosztovba küldtek tanulni. Még katonai kiképzést is kaptam. Kifehéredett a gymnasztyorkám a sótól, annyit verejtékeztem. Később, mikor idehaza valamelyest befolyásoltam a dolgok kimenetelét, én csillapítottam az Öreget. Én írtam titkos jelentést, hogy mehet a határnyitás. Én vállaltam miniszteri posztot. Maga, Miklós, zseniális költő. Megemelem a nemlétező kalapomat. Megértem, hogy a város elszakította a gyökereitől. A föld végre mindenkié, az egyszeri paraszt pedig talajvesztett az új rendben. De a hatvanas években a parasztság is önként és dalolva megkötötte az alkuját, maga pedig kikupálódott. Az ellenzék hangadójaként mért nem ment politikusnak? A kultúra irányítását sem vették át az elvbarátai. Fáztak attól, hogy hivatalos pozíciót foglaljanak el.

Miklós: Nem való nekem. Nem a stallum teszi a szellem embereit. Én abban bíztam, hogy az igazságaimnak lesz foganatja. Maga nem hisz másban, mint a hatalomban.

Béla: Éljen a tiszta lelkiismeret! Egyébként meg… magában is hittem.

Judit: Most nem mozog a beteg. Függesszék fel a megváltást.

Béla: Jók az értékei?

Judit: Majd a főorvos úr megmondja. Még csak a gélt kenem a mellkasára.

Miklós: Ne kommentálja, kérem! Nem akarom, hogy az ott, a függöny túloldalán elképzelje.

Béla: Viccel? A verseivel keltem és feküdtem. Amiket én elképzeltem magáról…!

Judit: Milyen verseket ír a Miklós bácsi?

Béla: Olyan… férfias verseket, nagyon képszerűek…

Judit: Miről szólnak? A politikáról?

Béla (hangosan): Miklós, miről szólnak a maga versei?

Miklós: Már a verseimet akarják felboncolni? Jaj, a derekam…

Judit: Tudom, hogy kényelmetlen, de nem tart sokáig. Beszéljen a verseiről, és ne gondoljon erre a szobára.

Miklós: Hogy ne gondoljak rá? Be vagyok drótozva.

Béla: A kórházról nem írt?

Miklós: Nem írok én már évek óta. Öt éve adták ki az összegyűjtött verseimet. A piros manzárd madarai – ezen a címen. (hangosan) Hallja, Béla?! Elégtételt vettem.

Béla: Még dedikáltattam is a könyvhéten. Ott van a polcomon.

Miklós: Eljött?

Béla: Hogy az ördögbe ne mentem volna. Először néztem ki a Vörösmarty térre. Nem emlékszik a fizimiskámra, annyian tolongtak a standjánál. Meg siettem is, mert rengeteg ismert név állt sorba magához. Nem akartam bájcsevegni velük.

Miklós: Sok öreg barátom… meg ellenfelem… egy fiatal se.

Judit: Én biztosan letöltöm a verseit odahaza. Kíváncsivá tett. Most kicsit nem beszél. Rögzítem a görbét, pár perc.

Béla: Utána végigolvastam a kritikákat. Mi alaposabb munkát végeztünk. Az a gyanúm, hogy nem értenek egy büdös szót se magából, Miklóskám. Egytől egyig lehúzták, hogy ilyen elavult, meg ásatag, meg olyan tragikus.

Judit: Hát milyen legyen a vers, ugye, Miklós bácsi?

Béla: Úgy értettem, hogy a költővel van bajuk. A nyíltságával és az érzelmeivel. Érdekes, hogy én pont ezt bírtam. Mondtam is a kritikusainknak, akikkel dolgoztattam, hogy eszmeileg marasztalják el, de irodalmilag dicsérjék.

Judit: Ez így működött?

Miklós: Ma is így működik! Csak ma irodalmilag marasztalnak el az eszméim miatt.

Judit: Na, csitt. Még egy kicsikét bírja ki.

Béla: Na, látja, Miklóskám! A Kiadói Főigazgatóság képzettebb volt. Persze mi többet éltünk. Honnan idézek? „A vers klasszikusnak tekinthető példája a tartalom és a forma elkülönülésének, a szép külső igen vitatható mondanivalót takar. A Magvető aggodalmát jogosnak tartom, ha én szerkeszteném a Magvető könyveit, a kötetet nem közölném. Mindenesetre a tévedés jogát szeretném fenntartani, mert szükséges lenne, hogy a költő lábjegyzeteket is mellékeljen verséhez.” Folytatom. „A szocializmus nagyobb és általánosabb összefüggéseinek mélyebb megértése sok helyütt hiányzik verseiből. Az ideológiai tisztázatlanság az oka annak, hogy mások hibáját meglátva, önmaga helyét, szerepét most sem méri fel teljes objektivitással.”

Judit: Végeztünk. Leszedem a zsinórokat.

Miklós: Minek kínoz? Ez A piros manzárd madarainak lektori jelentése.

Béla: Nem jelentették meg a könyvét, hála az embereimnek, de mindenki arról a pár verséről beszélt, amik mégis becsúsztak a lapokba. A metaforái és szimbólumai jelesre vizsgáztak. Kevesen értették, de annál többre taksálták őket.

Miklós: Most azok bizonyulnak korszerűtlen eszköznek. Sőt, a költészet nemkívánatosnak.

Béla: Rendesen vívódtam, mitévő legyek. Végül mondatról mondatra, szóról szóra egyeztettük a lektori jelentést. „Milyen szomorú élményei vannak a szerzőnek a korról, az emberekről, talán társaságának tagjairól is, hogy jóformán mindenkit monomániákus őrültnek, pszichopatologikus esetnek lát, akiket egyszerűen kórházi kezelés alá kellene vonni, s akik – értelmiségiek lévén – mint orvosok, művészek, mérnökök itt járkálnak közöttünk a maguk cinikus, embertelen nézeteivel, és fertőzik az egészségesek lelkét, tagadják társadalmunk nemes célkitűzéseit.” Mit szól ehhez?

Miklós: Szembesítettem.

Béla: Az embereket vagy a rendszert?

Miklós: Az embereket tudtam megragadni. Hiába műveltem volna politikai költészetet, az nem működött, végül az emberi gyarlóságokig és defektekig jutottam, a zátonyra futott életstratégiákat ábrázoltam.

Béla: Nekünk ez túl sok volt, de úgy látszik, ma sem kedvezőbb a megítélés.

Judit: Forradalmi verset nem tetszett írni? Közben leveszem a tappancsokat, és letörölgetem. Feküdjön nyugodtan.

Miklós: Ötvenhatban. Az végképp nem jelenhetett meg. A forradalom szó sem hagyhatta el a nyomdát. Nyelvileg nyomorítottak meg!

Béla: Na, és? Nem vett részt az utcai csetepatékban, be sem börtönözték. Mit várt még? Engedékenyek voltunk, persze akkoriban én még mint zöldfülű.

Judit: Anyám mélyen hallgatott erről, egy árva mukkot sem sikerült kicsikarnom. Tessék felöltözni, Miklós bácsi, befejeztük!

Béla: Akkor jöttem haza a Szovjetunióból. Tiszti kiképzést kaptam. Megnősültem, egy szövőgyári asszonyt vettem el. A mai napig ő a feleségem. Féltettem az utcai harcoktól. Egyáltalán, mire jó a vérengzés? A szovjeteknek is leugattam a fejét, ha sanyargatták a brigádot a pocsék ellátással, vagy fűtetlen barakkokban szállásolták el. Az öcsém a felkelők közé állt, de a párthű bátyám is szívből gyűlölte Rákosit. Ávós sem volt. Mégis felakasztották egy lámpavasra!

Judit: Úristen! Béla bácsi, ez borzalmas!

Miklós: Sajnálom. Rossz oldalon harcolt.

Béla: Nem harcolt. A mutternak vitt némi élelmet. Ez volt minden bűne. Engem csak a közbiztonság érdekelt azok után. Mit tudtam én, milyen egyenruhába bújtatnak. Nemzetőrnek öltöztettek, járőröztem a hidakon. Besoroztak az R csoport egységéhez, hogy ne legyen több útonállás.

Miklós: A forradalom szent ügy! A megszálló tankok mészároltak le minket, nem gondolja?

Béla: No-no. Én győzködtem az idevezényelt szovjet katonákat, hogy ne lépjenek közbe. De folyton provokálták őket. Később, a nyomozószolgálaton próbáltam megakadályozni az ütlegelést. Amíg maguk az Írószövetségben kiáltványt fogalmaztak, és a vesszőkön lovagoltak, mi védtük a békés állampolgárokat. A bátyámnál szelídebb emberrel sohasem találkoztam, igazi könyvmoly volt. Ő szerettette meg velem a költészetet.

Judit: Borzalmas világ! Megkérhetem, hogy cseréljenek helyet?

Miklós: A költészetet, azt… Jöjjön át.

Béla: Ma már ez is veszélyes, hogy átmenjek a függönyön, pedig nem a vasfüggöny, mert azt lebontottuk.

Miklós: Gyilkosok.

Béla: Azért feleltem, hogy a haja szála se görbüljön…

Judit: Nehogy nekem összekapjanak az öregurak. Én magukért felelek. Vigyázzon, Béla bácsi, csak óvatosan. Mit mondott, Béla bácsi? Lektori jelentéseket írt?

Béla: Nem, dehogyis. Felügyeltem a folyamatot. A fontos ügyeket persze az utolsó pontig átnéztem.

Judit: Csak azért kérdezem, mert az anyám…

Miklós: Nem is furcsállja, hogy ismerem a lektori jelentést?

Béla: Publikálták azóta a kutatók. Egyik első mestermunkám. Pontos irodalmi elemzés, politikai korrektség: ehhez, így kevesen értettek.

Miklós: Már akkor olvastam. Még mielőtt rábólintott volna. Néhol igazítottam rajta, nem bírtam megállni. De csupán stilárisan.

Béla: Miket hord itt össze az elvtárs?

Miklós: Buta játék… nem akarok senkit bajba keverni.

Judit: Ugyan már, Miklós bácsi, ez már a szabad világ!

Miklós: Kegyed nincs beszervezve?

Judit (nevet.): Hogy lennék? Kisdobos se voltam. Cserkész becsületszavamra mondom!

Béla: Miklóskám, mindegy is. Rendszert váltottunk.

Miklós: Csak hogy tudja: a Mádi Kató mutatta meg.

Béla: Mádi Kató? Hiszen ő fogalmazta! Olyan hosszú, derékig érő barna haja volt, igazi hajzuhatag. Az egész kiadó neki tette a szépet. Ő hozta-vitte a poloskát a kenyérkosárban.

Miklós: Tudom. Kiderítettem, hogy kire bízták. Elhívtam egy presszóba, elismert költő voltam akkoriban, és a Kató nemcsak cenzorként dolgozott. Remek kritikákat írt. Nem mellékesen, ilyen pici, tűhegyes cicije volt. Mindent megbeszéltünk, ha érti, mire célzok.

Béla: Éjszakákon át fogalmaztuk. A kedvenc költőm! Kifogástalan jelentést kértem.

Miklós: Na, Béla, mi is javítgattuk. Ennyi személyes bosszú kijárt. Nővérke, jut eszembe, a Kató is a Magvetőnél volt állományban, mint az édesanyja.

Béla: Nővérke, mi lesz? Vizsgálat nuku? Nővérke!

Judit: Itt vagyok.

Miklós: Valami baj van?

Judit: Mádi Kató az édesanyám.

(Zene)

Judit: Muszáj felkelnie, hogy áthúzzam az ágyneműt.

Béla: Milyen szép, hosszú haja van, elvtársnő.

Judit: Ne ízetlenkedjen. Legalább a lepedőt…

Béla: Az előbb húzta át.

Judit: Tegnap reggel.

Béla: Öt perce!

Judit: Nem egy történelmi távlat.

Béla: Amikor rágyújtottam.

Judit: Jól van, cigizzen addig.

Béla: Meg akar ölni, nővérke?

Judit: Én? Kijártam magának a főorvos úrnál, hogy ahol csak tetszik…

Béla: Nekem? Én miniszter is voltam!

Judit: Egy miniszter sem tehet meg bármit. A kórház, az kórház. Nem kocsma. Én mindent bedobtam a maga érdekében. Azt mondtam a főrvos úrnak, hogy nem nézem, mikor fogadja a magánbetegeit…

Béla (Iszik.): Kér egy kortyot?

Judit: Nem.

Béla: Eddig nem utasította vissza. A főorvos elvtárs szemet hunyt efölött.

Judit: Kászálódjon ki, Béla bácsi!

Béla: Segítsen akkor, ha ennyire sürgős.

Judit: Nem érek rá órákig ezzel kínlódni.

Béla: Öt perce húzott ágyneműt, Aranyom. (Iszik.) Holt sicher, hogy nem kér?

Judit: Nem érti?

Béla: Mi ez a hirtelen váltás? Új nézőpont.

Judit: Mától nem. Tessék megmozdulni végre!

Béla: Mi ez a hangnem? Bal lábbal tetszett felkelni?

Judit: Béla bácsi semmilyen lábbal nem kel föl.

Béla: Még egy kicsikét… (Iszik.)

Judit: Maga miatt iszik az anyám.

Béla: Kinyitná, kérem, az ablakot? Piaszag van.

Judit: Anyámat mindenki megtagadta. A barátai, a volt kollégái, még a testvére is.

Béla: Segítsen felállni! Amíg itt ülök, nem húz ágyneműt.

Judit: Hallja, amit mondok?

Béla: Amíg óbégat, nem szellőzik ki a kórterem.

Judit: Végigvedelte a fél életét, persze hogy bűzlik a szoba. Gyerünk, keljen ki az ágyból egyedül! Mi az, nem megy? Tegnap bezzeg tudott korzózni whiskey-vel a zsebében.

Béla: Maga intézte el…

Judit: Anyám kiszolgálta az igényeit. Úgy fogadott szót, mint egy kisangyal. Este mesélt magáról. Egész addig le tudott szerelni, amikor kérdezgettem, de tegnap nem hagytam magam. Az a Béla mindig tudta, honnét fúj a passzát. Eminens a pártiskolában, perfekt oroszból, bolgárból, szerbből és németből. Vág az esze, de egy szemét tróger. Így mondta anyám, hogy egy szemét tróger.

Béla: Nővérke, miket hord itt össze?! A maga édesanyja több lehetőséget kapott, mint bárki más. Kiemeltem a végzősök közül. Nem a hosszú haja vagy az idomai miatt. Eléggé, hogy’ fogalmazzak, fineszes nőszemély hírében állt az egyetemen. A tudását nem csorbította holmi egyénieskedéssel. Mindig úgy felelt, ahogy elvárható volt. Bizonyos hajlékonyság és hajlíthatóság jellemezte, mégsem merültek ki a képességei a biflázásban. Tökéletes elegyét alkotta az engedelmes katonának és a rögtönzésre kész, innovatív elmének. Moszkvában a fejünkbe verték, hogy az ilyet keressük. Mádi Kató leállamvizsgázott marxizmusból, hogy én belőle vizsgázzak. Vagy inkább vele és általa.

Judit: Úgy beszél anyámról, mint egy használati tárgyról.

Béla: Félreért. Igazán nincs szégyellnivalóm. A mutterjének sincs. Hazafias kötelességből írt alá mindent. Páratlan karriert futott be. Vezető szerkesztőként egyből a szakma csúcsára jutott, miközben politikailag is hasznos tevékenységet végzett. Jelentett a könyvekről és az emberekről. Joggal mondták, hogy tüneményes nő. Egy pillantásával rabul ejtette a férfitársadalmat. Senki sem hitte volna, hogy mennyire a mi emberünk. Emlékszem, amikor először huppant a fotelomba.

Judit: Ne merészelje folytatni!

Béla: Folytatom, ha nem segít kikecmeregni az ágyból.

Judit: Kiket ápolok én itt?!

Béla: Megillet a teljeskörű odaadás. Ez a dolga. Mit ért maga az államügyekhez?

Judit: Anyám tegnap sírógörcsöt kapott, amikor beszámoltam neki.

Béla: Maga most szívtelennek hisz. Én tényleg felkaroltam a mutterjét. Jólesett, hogy pályára állíthatom a tehetségét. Ez részemről tehetséggondozás is volt. A közvetlen beosztottamként átadtam neki a tudásom legjavát. Moszkva alaposan kiképezett, és higgye el, megfizettem a tanulópénzt. A szovjet elvtársakkal is alkudoztam, hogy a magyar brigádnak jól menjen a sora. A nagyobb porció élelmiszerért, a több fűtőanyagért, a szabad beszédért. Ezekért dolgoztam odakint. Ki mertem nyitni a számat, ha kellett. Meghalt Sztálin, és mindenki Sztálin apánkat éltette. Leüvöltöttem a tartományi főnök fejét a nyakáról. Mit képzel? Én már akkor tisztában voltam a túlkapásokkal. Akkor, évekkel a XX. Kongresszus előtt! Azt akartam, hogy a Kató ugyanolyan bátor legyen, mint én.

Judit: A síró arcát, azt hogyan tudta nézni? Be fogom hozni, esküszöm magának, ide, a kórterembe, hogy mondja a szemébe. Azt hiszi, hogy a felnyitott emberi test látványa rettenetes? A síró anyám arca rosszabb, mintha a szemem láttára vágnák föl a műtőasztalon. Most már magát és Miklóst látom a könnyei mögött.

Béla: Ugyan! Pityergés. A sírás öngyógyítás. És persze önáltatás. Azzal csap be, hogy elfogadtatja az emberi tehetetlenséget. Jaj nekem, a körülmények rabja vagyok! Kató hozott rossz döntéseket, amikért ő felel. Lelkesen jött oda hozzám, hogy segítsek izgalmasabb munkát találni. Izgalmasabbat? Az egyetem után Mucsaröcsögére osztották be magyartanárnak. Kézzel-lábbal tiltakozott, de a káderlapja nem volt valami fényes. Gondolom, mesélt a nagyfaterről. Lehet, hogy pont az én apámat vitte be rendszeresen az őrsre, hogy ok nélkül ellássa a baját.

Judit: Az én nagyapámat ne keverje ide. Tisztességes ember, aki teljesíti a parancsot, és nem osztja.

Béla: Én ugyan nem parancsoltam, csak vázoltam az irányokat. Ahogy egy jó tanár vagy apa teszi. A maga mutterja pedig már hajnali hétkor a folyosón üldögélt, az irodám küszöbén. Ne hagyja, kérem, hogy száműzzenek! Sose felejtem a riadt tekintetét. Mint egy szárnyaszegett kisgalamb. Nem ő jelentkezett egyedül, hogy kiadói lektor lenne. Én senkit sem kényszerítettem. Válogathattam, hogy a legjobb csapat tartozzon alám.

Judit: Ocsmány egy világ. Felőrölte az idegeit.

Béla: És nekem? Nekem talán sétagalopp, hogy mindenkinek megfeleljek? Az író barátaimnak! Az Öregnek! A véresszájúaknak! Hogy kipuhatoljam az egyre kijjebb tolt határokat. Milyen puha ez az ágybetét… segítsen már, Juditka!

Judit: Szépen kérje. Itt rám van utalva, Béla bácsi.

 

 

4. rész

 

(Léptek, ajtónyikorgás.)

Miklós: Itt lapul a feleségem?

Judit: Ez nem a maga kórterme, Miklós bácsi!

Miklós: Psszt! A feleségem nem tudhatja meg…

Judit: Micsodát?

Miklós: El fogok szökni innét.

Béla: Miklóskám, együtt fejezzük be, amit elkezdtünk. Juditka ki akar nyírni.

Judit: Jöjjön inkább, fogódzkodjon! Nem érek rá egész nap magával vesződni. Miklós bácsira megint rájött a hoppáré.

Miklós: Ezek figyelnek. Hallgassák!

(A kórházi robotok zaja szűrődik be a folyosóról.)

Béla: Mik ezek?

Miklós: Elektromos kenyérkosarak. Oda rejtették a poloskákat.

Béla: Az kizárt. Nem adtam engedélyt. A kenyérkosár különben is egyszeri ötlet volt. Pont a Katóé. Új seprő jól sepert…

Judit: Ezt várták el tőle. Ezt a kreativitást.

Miklós: A gondolataim kellenek! Amióta nem írom le őket, egyre erőszakosabban próbálja kiszedni belőlem a hatalom. Azt hiszem, nem láttak meg, mikor átszöktem. A gépek elhúztak mellettem, szinte súroltak. Ügyesen álcázom magam a köpennyel. Gallér fölcsap, kéz zsebre, így, ni! Nem gondoltam semmire, nehogy a modern lézerek letapogassák az idegdúcokat.

Judit: Uramisten! Miklós bácsi, a robotok a szennyest szállítják. Hozzák a reggelit. Nyolcat helyeztek üzembe a nővérhiány pótlására. Mindjárt bepakolom a Béla bácsi húgyfoltos lepedőjét.

Béla (Ablakot nyit.): Nyomot hagyni a világban… a férfiak örökös kényszerképzete. Kinézek, és látom a végtelen hómezőket. Megajándékoztam a világot az emberarcú szocializmus ígéretével. Aztán kitették a szűrömet a pártból. Szűrös ügyek. Kilépett a párt belőlem, értik? Mert nem síboltam eleget. Nem kellett a Globus, sem a békéscsabai sertéstelep. Egy éve nyomták át a Sárközi törvényét, és én már a lépést sem tudtam tartani. Most fiatalabb vagyok, mint akkoriban. Értik ezt? Eltelt még két év, a haverokat kitömték pénzzel a bankok, úgynevezett kölcsönökkel, és a születésnapi murik is meghaladták az erőmet. Beültünk, de olyan helyekre, amik újonnan nyíltak, hogy a végén a saját cechemet nem bírtam állni. Nem tudtam kipengetni a vacsoraszámlát. Előbb nyista KB-tagság, később nyista haverság. De nem ám ideológiai alapon.

Judit: Nem tudom sajnálni magát.

Miklós: Magát már láttam… Harcolt ön a Corvin közben?

Béla: Hogyne. Mint rendfenntartó alakulat jártam az utcákat.

Miklós: Én nem keveredtem bele. Azóta szégyellem, hogy csak az Írószövetségben… és versekben. El tud engem képzelni, ahogyan végigmasírozok a díszzászlóalj előtt? A vörösszőnyegen? Fogadás balról! Tiszte-legj! Zászlófelvonás! (ünnepélyes induló) Ha harcoltam volna, most én lennék a köztársasági elnök.

Béla: Én ott voltam! Jól tette, hogy kimaradt belőle. Nem hiányzott az magának. Becsültem az Öreget, hogy rendet vágott köztük. Tavaly, egyik nyári éjjel kisettenkedtem a Fiumei útra, a temetőbe. Ásóval, csáklyával, lapáttal. Végigástam az éjszakát, és exhumáltam. Annyi földet mozgattam meg… akár magamat is beáshattam volna. Megmentettem Kádár koponyáját az enyészettől. Óvatosan helyeztem rá a lapátra. Na, Öreg, megcselekedted, amit megkövetelt…

Judit: Mit művelt?

Béla: Elkopott két üveg whiskey, de megérte.

Judit: Ebben az állapotban?

Béla: Egy évvel fiatalabb voltam.

Judit: Hiszi a piszi, Béla bácsi.

Miklós: Magánál tartja?

Béla: Á, dehogy. Otthon tartom, a vitrinben kivilágítva, egy Zsolnay munkásőr nipp és Lenin feje között. Fenséges.

Miklós: Én időnként Ady képmásával beszélgetek. A nagyszoba falán búsong. Hát mi lesz ebből, tekintetes úr? Psszt! Ady nem tudja, hogy én vagyok az utolsó magyar. Nem is tudhatja meg, ennél sokkal jobban tisztelem.

Béla: Fő a tapintat.

Miklós: Melyik versemet tudják fejből?

Béla: Szinte az összeset.

Judit: Nem érdekelnek a versei ezek után…

Miklós: Melyik versem kötelező olvasmány? Memoriter?

Judit: Nem tanítják magát, papa. Ha mégis lesz gyerekem, valami baleset folytán, megtiltom, hogy könyvet vegyen a kezébe.

Miklós: Szegény Ady Bandi!

Béla: Az Öreg, mennyit viaskodtunk, csuda egy szószátyár pacák. Legalábbis mostanában. A vitrin visszahozta az életkedvét. Szereti a neonfényt is. A munkásőrrel jól kijönnek, de Leninnel nem jutnak közös nevezőre.

Miklós: Ady roppant elégedetlen. Azt mondja, az új szállásterület elfoglalása előtt le kell nyilazni a régi vezéreket, mint a sztyeppei nomádoknál. De vajon az a baj, hogy lenyilazták a vezéreket, vagy az, hogy nem mindegyiket nyilazták le?

Judit: Teljesen kettyós. Egyik nap képben van, másik nap befordul. Miklós bácsi, üljön le a székre, a valagára, az ablak mellé. Látja? Ahol Béla bácsi integet. Csukják be az ablakot, mert megfagyasztanak!

Béla: Gyere, Miklóskám! Tegeződjünk. Úgyis vége a világnak.

Judit: Csukja már be! Mirelitcsirkét csinál belőlem?

Béla: Minek ordibál? Nem segített a felkelésben.

Judit: Segítettem. Bár ne tenném folyton.

Béla: Egy szavát se hidd el, Miklóskám. Egy férfi ne higgyen a nőknek.

Miklós: Maguk nem ismernek… vagyis te. Végre ki merem mondani. Gyűlölöm a feleségemet! Milyen felszabadító szavak. Szintagmatikus orgazmus. Nincs versem, amelyik őszintébb lenne, mint most én vagyok.

Judit: Miklós bácsi nem ismer föl? Ki vagyok én?

Miklós: A nővérke. Micsoda kérdés.

Judit: De mi a nevem?

Miklós: Ejnye, rossz a névmemóriám, de sose volt jó… találkoztunk már?

Béla (Súgja.): É-vi-ke.

Miklós: Megvan, Évike.

Judit: Béla bácsi!

Béla (Nevet.): Jaj, rosszat súgtam! A macska rúgja meg!

Judit: Judit!

Miklós: Mondom én. Nem azt mondtam?

Béla (vidáman): Megkapja, nővérke, a magáét, amiért nem száll le rólam.

Judit: Vén szarosok. Behozom a reggelit.

Miklós: Mi baja? Psszt! Átvizsgáltad a szobát? Tiszta a levegő?

Béla: Semmi szükség erre. A célszemélyeket én hagyom jóvá. Legalább láttamozom az aktát. Miklóskám, te már érdektelen vagy. Szükségszerű szövetséges.

Miklós: Rendet kell tennünk. Az ország férfiút kíván. Kiterveltem. A villanyőrök nem szúrnak ki. (A kórházi robotok zaja szűrődik be a folyosóról.) A hajnali vizit előtt mindig van tíz perc, amikor nagy a fejetlenség. Általános rettegés lesz úrrá a személyzeten. A nővérkék félnek a főnővértől, a medikusok a főorvostól. Félrevonulnak, hogy együtt jöjjenek be, mint az érsek a kíséretével a nagyszombati misére. Eddig borzalmasan viszolyogtam, szinte pánikoltam tőlük. De most összeszedem a bátorságomat. Tarts velem. Ezt a tíz percet használjuk ki, hogy észrevétlenül kereket oldjunk.

Béla: Kereket oldjunk? Járni is alig bírok, pajtás! De te is!

Miklós: Várj csak, amíg bejutok a Parlamentbe!

Béla: Addig se jöttél, amíg ott tanyáztam. Csak írtad a leveleket, mint a güzü. Becsültelek az éberségedért.

Miklós: Találkoztunk már? Nagyon gyanús, hogy…

Judit (ajtónyikorgás): Reggeli! Úgy látszik, nem a kiemelt koszt érkezett. Eltévedtek a robotok. Két szelet kenyér egy-egy kockasajttal.

Béla: Kockasajt! Ó, azok a nagy szovjet telek! Az átható szél az Azovi-tengeren! Máig érzem a csontjaimban. Erre mondják, Miklóskám, hogy csontig hatoló, ugye? Büdös kása, olvasztott margarin és az a gyümölcsízű kocsonya. Mi ez a menázsi ahhoz képest? Cári lakoma. Ott persze végigmasíroztam a szakácsnőkön egytől egyig. Hogy ringatták a popsijukat… mit popsijukat? A seggüket! Miklóskám, te milyen cicikért voltál oda…?

Judit: Elég ebből! Egyék meg a reggelit.

Miklós: Ezt a moslékot?

Béla: Az asszony jobbat főzne, mi?

Miklós: Psszt! Ne fesse az ördögöt…! Egyetlen nőt szerettem istenigazából egész életemben. De meg ne mondják a feleségemnek! Nem mintha számítana… többé nem számít.

Béla: Muzsálkodtunk nyakra-főre, igaz?

Miklós: Nem olyan alkatot örököltem az apámtól. A politika jobban izgatott. Elviselhetetlen volt, hogy kihúzták a soraimat. Egy könyvemet betiltották.

Judit: A piros manzárd madarait. A könyökömön jön ki. Tegnap egész végig ezt hallgattam…

Miklós: Az ám! Mára mindenki betéve tudja az összes versét. Még a nővérke is.

Béla: Ne röhögtesd ki magadat, pajtás. Mi meséltünk neki róla.

Judit: Este pedig az anyám.

Miklós: Mi? Te vagy a cenzorom! Felismerlek!

Béla: A mentorod vagyok, ahogy tegnap bölcsen megállapítottuk.

Judit: Miklós bácsiról hajnalig áradozott az anyám. Áradozott és gyalázkodott.

Miklós: A nővérke édesanyja?

Judit: Most tetteti? Mért kell ezt mindennap eljátszania? Tisztára kikészít.

Béla: Nem emlékszel? Ő a Mádi Kató lánya.

Miklós: A Mádi Katóé? Kísérteties!

Béla: Az imént történt egy kis szóváltás közöttünk. Ne sajnáld, hogy lemaradtál. Ha helyesen raktam össze a mozaikot, Juditka nekünk rója fel, hogy a mutterjának az élete tönkrement.

Judit: Milyen érzéketlenek maguk!

Béla: Én ugyan nem. Szívből sajnálom, Juditka, de hogyan magyarázzam el…?!

Miklós: A Mádi Kató… ha jóvá tehetném…

Béla: Minek emészted magad. Ami történt, megtörtént. Egyikünk sem követett el semmit. Az élet nagy játékos. Egyszer Szófiában, már megvolt a feleségem, mit megvolt, öt éve házasodtunk össze, a felvetésemre szerveztek nekünk egy kis lazítást. Az egész szocialista blokk énekelt. Mindenki a magáét, én a „Megismerni a kanászt” daloltam. Nincs is rossz hangom. Megismerni a kanászt ékes járásáról… (Énekel.) Mit szólsz, hogy nem az Internacionálét fújtam el? Egyszer csak beözönlöttek a barisnyák, és körbevettek. Hagyták, hogy pezsgőt rendeljek, smúzoltak, incselkedtek. Kurizáltam a szépasszonyokkal. De azt nem tudhatták, hogy jól értek bolgárul. Egymást közt arról ment a bájcsevely, hogy melyikük lép le hamarabb. Herótjuk volt a bagázstól, nyilván hivatalból kivezényelték őket. Szórakoztunk, elcsattant pár csók… na, és aztán? Semmi jelentősége. Először éreztem, hogy bármit csinálok, ott marad a szófiai bárban, a félhomályban, az üveglap foncsorán és a konyakospohár alján. Tiszta lelkiismerettel tudnék a feleségem szemébe nézni otthon.

Judit: Ezen aztán felbátorodott… Anyám idegei szét vannak cincálva, de olyannak, mint tegnap este, sohasem láttam még.

Béla: Ezzel a történettel nem azt akartam mondani, hogy nekem smakkol az ilyesmi. Egyáltalán nem. A mutterja vonzó hölgyemény volt, és biztosan az ma is. Sokat dolgoztunk kettesben. Mit tehettem volna? A közvetlen beosztottamat nem kerülhettem el nagy ívben. Nem emlékszem, ki kezdeményezett, de egyikünknek sem esett rosszul. Nem adtam utasításba, nem zsaroltam meg… más örült volna, ha egyetlen alkalommal… tudja, hányan környékeztek meg?

Judit: Kényszernek élte meg. Így megúszta a vidéki száműzetést. Rettegett attól, hogy elhagyja a fővárost. Ezt megmondta neki kerek perec. Én meg ápolom magát, vért veszek, tisztába teszem az összerondított ágyneműjét, elviselem a demens baromságait.

Béla: Piaszag van. Nem szellőztetne? Követelem, hogy szellőztessen ki! Az Öreg odahaza, a vitrinben, dühbe gurul.

Judit: Ilyenkor bezzeg ejti a témát. Ha kényelmetlen a helyzete. Jól ül abban a párnázott székben, Béla bácsi?

Béla: Kimerült. Karikásak a szemei. Sőt táskásak. Táskahordozók. Aludnia kéne. Nyisson ablakot, és feküdjön le.

Judit: Hát nem. Zavaró a jelenlétem? Bűntudatot ébresztek? Nem kérem át magam másik osztályra. A világ semmit sem változott. A régi főorvos megígérte, hogy elvisz Németországba. Ez maradt az utolsó esélyem, hogy kiszabaduljak innét. Keresnék annyit Bremerhavenban, hogy a saját lábamra álljak, és fizessek anyámnak egy állandó ápolót. Húsvétkor és karácsonykor belibbennék, főznék egy mócsingos levest, aztán megkérdezném: hogy érzi magát, kedves Mama? Jaj, nagyon sajnálom, de mindjárt indul a gépem. Olyan hatalmas vágy ez? Kivagdosom a német álláshirdetéseket az Orvosi Hetilapból. Fél szobára rúg a gyűjteményem. Kívülről megtanultam a szövegeket, szabadnapomon hangosan olvasom fel őket. Újra és újra ismétlem, pedig egy árva kukkot sem beszélek németül. Magam elé képzelem a két öltönyös fejvadászt, akik idejöttek. „Suchen Sie eine Arztstelle in Deutschland? Wir vermitteln seit über zehn Jahren ärzte an deutsche Krankenhäuser und Gesundheitseinrichtungen.” Hogyan menjek ki egyedül? Egy hónapig se boldogulnék. Vettem egy csinos, világoskék tunikát és egy fekete csipkés melltartót. Lascanát, mert az volt a legdrágább, hogy áttetsszen a tunika finom anyagán. Nem csábítani akartam. Csak felhívni magamra a figyelmet. Szép vagyok, cefetül szép!

Miklós: Nővérke, kaphatnék még sonkát és paradicsomot?

Béla: Hozna egy fésűt, ha már a tükörben igazítja a frizuráját?

Judit: Kiszellőztetek. Vegyenek föl valamit. Nehogy nekem itt pneumoniát kapjanak. A világért sem forgatnám magukat. Garantált felfekvés. Sonka és paradicsom nincs, eltévedtek a robotok.

(A robotok hangja)

Béla: Ez repülő? Értem jött? Berlinben vár a Gramsci-konferencia. Újra kell gondolnunk az állam, a hatalom és a forradalom szerepét a 21. század hajnalán.

Miklós: Majd én újragondolom. Te miniszter vagy, Béla?

Béla: Az. Leváltottak, de visszatérek, mint Napóleon Elba szigetéről.

Miklós: Jó fegyvertárs leszel.

Béla: Végre beláttad.

Judit: Miklós bácsi, szép vagyok? Ugye, szép vagyok? Nem látott gyönyörűbbet egész életében! Pedig, tetszik tudni, szegényen nőttem föl. Anyámat folyton el akarták távolítani a kiadóból. Apám megtagadott. Tegnap óta azt is tudom, miért. Nemcsak megtagadott, szívből gyűlölt. Úgy spóroltunk a fűtésszámlán, hogy csavarhúzót dugtunk a gázóra pörgettyűjébe. A környéken mindenki ezt tette. Ellepték az utcát a rendőrök, erre porszívóval fújkodtuk a propellert, kattogj már, az istenit neki, hogy hihetőbb számokat mutasson. Miklós bácsi, ugye, nincs szebb nő nálam?

Miklós: Csak a Mádi Kató. Ő talán még szebb volt. Egy vérbő zsidó fiatalasszony.

Judit: Tetszik tudni, ki vagyok én?

Miklós: Az angyal, aki a trombitáját keresi. Addig nem startol az Apokalipszis.

Judit: Pontosan.

Miklós: Az elején megmondtam, hogy köztünk nem lehet semmi komoly. Én a verseimnek élek.

Judit: Imádta a verseit. Főzés közben idézte őket. Most tudtam meg, kitől valók.

Béla: Én is bármikor felmondanám A piros manzárd madarait. Ha nem tetszett volna ennyire, talán be sem tiltom.

Miklós: Kiherélték. Azért hívtam el az Ibolya Presszóba, hogy a bizalmába férkőzzek. Atlétatermetű, jó svádájú fickó voltam. Megakadt rajtam a szeme. Még egy konyakot? Életemben akkor egyszer szegtem meg az absztinenciát.

Béla: Miklóskám, kérsz egy kortyot? (Iszik.)

Miklós: Megszegném most is. Az emlékek súlya… de vérvétel előtt?

Judit: Igyon. Ma nem veszek.

Béla: És a főorvos úr mit fog szólni?

Judit: Törődjön a számlás pacientúrával… Én is iszom.

Béla: Nocsak, végre megjött az esze. (Judit iszik.)

Miklós: Jó huzatja volt. Megittunk öt kör konyakot Kőbányaival. Felhívtam a lakásomra.

Judit: Vagyok olyan szép, mint az anyám, igaz?

Béla: Szerintem szebb is. De mit számít a szépség. Életem nője Rosztovban egy orr nélküli fiatal lány volt. Gyerekkorában a ló tőből leharapta az orrát, helyére műorrot ragasztottak kaucsukból. Csámpás lába és irgalmatlan orrhangja ellenére vonzódtam hozzá. Ahogyan ő csókolt!

Judit: A főorvos úr a Búsuló Juhászba vitt. Pezsgőztünk. Álmokat szőttem, hogy itthagyom anyámat. Gonosz vagyok? Egy nőnek muszáj kalkulálnia, a férfiak úgyis csak sodródnak. Tényleg tetszett a főorvos úr, halálosan tudtam volna szeretni Bremerhavenban.

Miklós: Gondoltam, hogy egy éjszaka semmiség, élvezzük, aztán marad a barátság. Nem ilyen az alkatom. Túl jól éreztük magunkat. Mádi Kató élete szerelmének hívott. Másnap este az ágyban néztük át A piros manzárd madarait. Kiadni lehetetlen lett volna, de boldoggá tett, hogy ellenőrzöm a folyamatot. Belelátok, sőt beledolgozok a lektori jelentésbe. Több mondatát én szúrtam közbe. Mennyit röhögtünk ezen Katóval! Az elmarasztalást fogalmaztam én. Jóformán veszélytelen játék, hiszen a cenzúra szája íze szerint vélekedtem a saját művemről. És megszereztem az uralmat a cenzornő teste fölött. Fennköltebb kéj után aligha sóvárogtam. Szabaddá tett minden együttlét! Feloldódtam Kató ölében és a remekművemben, mert hiszen páratlan remekmű, mindenki elismeri. Még azt a pimaszságot is megengedtük magunknak, hogy titokban, persze Kató befolyását kihasználva, egyetlen példányt készíttettünk belőle a nyomdával. Árulkodó jelet nem hagytunk. A kötetet Katónak dedikáltam.

Judit: Anyám tegnap megmutatta. „Mádi Katónak, a kötet elragadó cenzorának. Örökre bánni fogom a megmásíthatatlant.”

Miklós: Ezzel szakítottunk. Ultimátumot adtam. Vagy kiszáll, felmond a hivatalnál, vagy vége. Az állását mindennél jobban szerette, a jelleme egyszerűen nem kínált más választást.

Judit: Nem igaz! Anyám nem így mondta. Ellökte magától se szó, se beszéd!

Béla: Kijátszottatok? Melyik nyavalyás nyomdász…? Kézre kerítem!

Miklós: Katóval családot alapítottam volna. De én a forradalom szentségét nem árultam el. Nem fújtam egy követ a vérben fogant hatalommal.

Béla: Ki se dugtad az orrodat egész októberben a kollégiumból.

Miklós: Mit számít ez? A magam módján harcoltam…

Béla: Tizenkét könyvedet adattam ki. Mindegyikhez egy díjat biggyesztettem.

Miklós: Megérdemeltem.

Judit: Mit jönnek itt a plecsnikkel? Anyám belerokkant, a barátai ujjal mutogattak rá. Kitudódott az eset.

Béla: Apád mégis elvette.

Miklós: Az a jóember tudtommal nem sok vizet zavart.

Béla: Régi ellenlábasom. Miklóskám, nem is jutott el hozzád a hír, hogy a te lektori jelentéseddel egyidejűleg Kató kilépett az állományból? Nem firtattam, miért. Kicseszni nem szándékoztam vele. A Magvetőnél helyben hagytuk mint segédszerkesztőt. Kedvelték az írók, elvégre szakmailag megbízható volt, de kényes könyveket nem szignáltunk ki rá.

Judit: Öt év után hagyott minket faképnél. Az állítólagos apám. Tegnap kiderült, miért. Ötéves koromban közölte vele anyám, hogy nem tőle vagyok. A vér szerinti apám nem tud rólam. Nem akarta elárulni neki az anyám, hogy teherbe ejtette, épp elég szenvedést okozott az a férfi. Még csak az hiányzott volna, hogy elkezdjen ragaszkodni a gyerekéhez, és olyannak nevelje föl, amilyen ő maga.

Béla: Mi tagadás, akkoriban kikapós menyecskeként futott. Nemcsak mi vetettünk szemet rá, ugye, Miklóskám?

Miklós: Én megmentettem volna…

Judit: De nagy szentnek tetszik lenni, Miklós bácsi! A kurva verseivel. Okádnom kell A piros manzárd madaraitól! Anyám az őszinteségébe bukott bele. Le kellett volna csapnia valakire. A te gyereked, tarts el, és kész. Azt hitte, így, taktika nélkül, kívül reked az aljasságok világán. Nincsen világ a világon kívül. Hiába menekülnék Bremerhavenba, lecsapnák a kezemről, elkapnák a farkát annak a nyomorult orvosnak. A német brünhildák behálóznák, én meg kulloghatnék haza a májrákos anyámhoz… A fejvadászok azóta is rendszeresen meglátogatnak. (A robotok hangja.) Itt berreg a BMW-jük, hallják? Fellépegetnek a harmadik emeletre, kimérten végigvonulnak a folyosón, mint a gyilkosok. Elvégre gyilkosok! Viszik a magyar orvost, elszívják az agyvelőt. Az üres koponyák maradnak a proszektúrán.

Béla: Én szereztem meg az Öreg koponyáját! Micsoda mázli! Kérnek? (Iszik.)

Miklós: Kivételesen.

Judit: Igyanak csak. Én kimaradok egy körből. „Bei einem ersten Gespräch oder Treffen, möchten wir Sie  über die Möglichkeiten und Besonderheiten informieren und definieren gemeinsam den besten Weg für die Verwirklichung Ihrer beruflichen Ziele.” Így folytatódik az Orvosi Hetilap felhívása.

Miklós: Mi ez? Régen ittam. Más ízre emlékszem. (Isznak.)

Béla: Én már nem érzem az ízét, annyit ittam.

Miklós: Kiszelektáljuk ezt a mostani garnitúrát?

Béla: Ki bizony.

Miklós: Nagyon hiányzunk ebből az értékvesztett korból.

Béla: Veszélyben a hagyományos értékek. A műveltség!

Miklós: Nem élet az élet a vers nélküli korban.

Béla: Mi még tudtuk, mitől döglik a légy. Ezt az egy kortyot igazán nem kéne…

Miklós: Ez nem is a te laposüveged. Hol találtad?

Béla: Itt, az asztalon, a reggelink mellett. Biztos a Juditka készítette ki.

Miklós: Te is álmosodsz?

Béla: Kicsikét bágyadtabb lettem.

Miklós: Nagy fényességet látok. Mintha kiléptem volna a létből.

Béla: Földöntúli nyugalom szállt meg. Nicsak, ott vigyorog az Öreg, és integet, hogy siessek!

Judit: Miklós bácsi, na, tudja-e, ki vagyok én?

Miklós: Az angyal, aki a trombitáját keresi. Addig nem startol az Apokalipszis.

Judit: Az ám! A fekete angyal.