A Pannon Tükör idei második számában jelent meg Erdei Lilla Pörgős, fiatalos című hosszabb elbeszélésének első része, ezt közöljük most itt is. A novella folytatása ITT olvasható.
Pörgős, fiatalos
– részlet –
1. Hétfő
– Gyere, Áron, csocsózzunk! – kiált rám Endre, a grafikus. Kezében két üveg a kakukkfüves
sörkülönlegességünkből.
A szokásosnál is nehezebb lelkesedést színlelnem. Egyedül szeretek ebédelni, amire sem
az irodában, sem a konyhában, de még a közelebbi étkezdékben sincs mód, vagyis a város
másik felébe kell áttekernem. Visszafelé ráadásul kajakómában, amire sajnos eléggé hajlamos
vagyok. Biztosan egy olasz veszett el bennem.
Vagy valahogyan megettem egy olaszt. Ezen a lusta, forró délutánon kifejezetten úgy
érzem. Kizárt, hogy feltápászkodjak erről a kényelmes, napsárga babzsákról.
– Most értem vissza – sóhajtok.
– Hol ettél?
– A Kisdisznóban.
– Akkor már le is mozogtad a kaját! – csap le Endre. – Nincs mese! Csocsó, csocsó, cso…
– Utálom a csocsót – csapok le én is a kezem ügyében levő, Johnny Deppet a Bolond
Kalapos szerepében ábrázoló kerámiaszoborral, amely olyan jól illik az iroda fiatalosan
laza légkörébe.
Vagyis csapnék. Szívem szerint. De a börtönben nincsenek napsárga babzsákfotelok.
Endre rommá ver. Nem csak lekoptatni akartam: tényleg rühellem a csocsót. Magam
részéről a biliárdra esküszöm. Ott nem kell gyorsnak lenned, van időd rendesen célozni.
Emellett a csocsó rejtélyes módon mindenkit ugrándozó, huhogó majommá változtat – a
cingár, szomorú-koravén, bugyirózsaszín inges Endre esetében ez különösen groteszk látvány
–, biliárd közben viszont megőrizheted a méltóságodat.
– Hát ez jó menet volt – sóhajt boldogat, kakukkfű-szagút Endre.
– Neked talán – mondom –, én rekordszar voltam.
– Ugyan már, haver! Volt pár megmozdulásod, ami komolyan megizzasztott!
Gyanakodva rásandítok, de őszintének tűnik. Valami mégse stimmel. Akkor jövök rá,
micsoda, amikor Endre ledobja a bombát:
– Majd rendszeresen edzeni fogunk!
A munkaidő hátralevő része gyorsan eltelik. Főleg, mivel sikerül leterelnem Mátét, a
fejlesztőt, amikor egy Facebook-szünetben rám ír, hogy starcraftozni akar. Az, hogy épp
énrám írt, jól mutatja, mennyire kétségbeesett. Biztos senki más nem állt kötélnek.
Mintha kitalálná a gondolatomat, rögtön meg is cáfolja azt:
pedig Tipli szerint kurvajó vagy – írja.
márminthogy én? – kérdezem.
pont az a stratégiai érzéked van meg, amit nekem fejlesztenem kéne – feleli Máté.
de ezt honnan tudja Tipli?
Máté nem válaszol. Nekem meg egyre nyugtalanítóbb gondolatok zakatolnak az agyamban.
egyáltalán KI az a Tipli?
Sutty. Fekete-fehér villanás. Vajon egy miniatűr üstökös, egy fénysebességgel száguldó
piszkos hólabda csapódott az irodába? Netán egy gömbvillám?
Egyik sem. Foxi az, Niki border collie-ja. Niki lényegesen kellemesebb tagja a grafikai
részlegnek, mint Endre, de azért kicsit kevésbé kreatívan is idomíthatta volna a kutyáját.
Naná, hogy az eb előttem köt ki. Lelkesen csóválja a farkát, csillogó szemmel bámul
rám. Van valami a szájában.
– Hé, az hörcsögtáp! – esik le a tantusz. – Ne edd meg! Vagy legalábbis ne dobozostul.
Foxi nem tágít. Lassanként feldereng bennem, amit valaki még az első napomon mesélt,
de amit akkor csak a szokásos beavatási szívatásnak hittem. A hörcsögöt a kutya szokta
etetni. Niki betanította, hogyan szórja a tápot az adagolóba.
– Milyen kár, hogy még maga Cesar Millan sem adhatna neked szembefordítható
hüvelykujjat – mondom, és kipattintom a kutyanyáltól ragacsos doboz fedelét. Visszaadom
Foxinak, majd nézem, ahogy a terráriumhoz lohol. A Mr. Pickles című rajzfilmsorozat
jut eszembe, ahol a Sátán egy aranyos border collie alakjában jár a földön.
Mit nem adnék egy lusta, önző, antiszociális macskáért, aki nem eteti a hörcsögöket,
hanem megzabálja őket!
Mindazonáltal járhattam volna rosszabbul is. Foxi lehetne akár golden retriever is.
Finom érintésre riadok. Foxi gazdája, Niki az. A hátratolt kötött sapka és az óriási, vastagkeretes
szemüveg se tudja elrejteni, mennyire dögös.
– Gergő beszélni szeretne veled – mondja.
Feltápászkodom. Niki jön velem.
– Kiugrok egy cigire – magyarázza. – Majd utána gyere ki te is. Biztos nem fog sokáig
tartani.
Nocsak. Kezdhetek fosni?
Bár nem lennék a lelkem mélyén inkább megkönnyebbülve? Hazamehetnék, hogy
megint naphosszat görgessem az álláshirdetéseket, közben instant kínai tésztát zabáljak
és sörözzek! Legalább valamivel könnyebben sajnálhatnám magam, mint most, amikor
tulajdonképpen az a legnagyobb bajom, hogy nincsen semmi bajom.
Niki a tetőteraszra megy, én pedig Gergő odújába. Egyébként nem különcködik, jobban
szereti a nagy, közös irodát, de nyilván nem mondhatott le teljesen a tradicionális főnökszerep
kellékeiről. Például egy félreeső helyről, ahol a kellemetlen híreket közölheti az
alkalma… bocs, csapattagokkal. Haverokkal. Lelki társakkal.
Mondjuk egy jókora, gumilabdákkal teli medence nem tűnik épp a legalkalmasabbnak
erre a célra.
– Gyere, csobbanj egyet! – kiáltja Gergő a labdák közül. Főnöki rangját egyedül az jelzi,
hogy vöröses szakálla mindenki másénál hosszabb, a mellkasát veri. Piros Vans surranója
boldogan kalimpál a levegőben.
Már épp ereszkednék a labdák közé, amikor hirtelen, mintha csak most kapna észbe,
megkérdezi:
– Vagy ez kellemetlen neked?
– Tessék?
– Feszélyez? Van, akit igen. Néha megfeledkezem róla, ne haragudj. Az is tök oké, ha ott
kinn ülsz le.
– Legalább végre kipróbálhatom. – Ez nem is hazugság. Eddig csak a plázák gyerekmegőrzőjében
láttam ilyen labdamedencét. Ha ott vetem bele magam, biztosan rám hívják a
rendőrséget.
– Ez aztán a pozitív hozzáállás! – nevet Gergő. Megint iróniát sejtek, de az ő tekintetében
se látom semmi jelét.
Mi a franctól ilyen boldog és barátságos itt mindenki?
– Biztos kicsit sokkoló ez a légkör – mondja Gergő, és felém dob egy kék labdát. Elkapom,
majd némi habozás után visszadobom. Ennek mintha megörülne, még szélesebb
mosollyal folytatja: – Ne aggódj, ismerem az érzést. Én se Waldorf suliba jártam, nem is
kommunában neveltek a szüleim. Átmentem ugyanazon a drillen, ami miatt te jelenleg azt
gondolod, hogy a hatékony munkavégzésnek kimerítőnek és unalmasnak kell lennie, a kollégáidat
pedig versenytársaknak vagy egyenesen ellenfeleknek kell tekintened.
– Én…
– De emiatt nem kell görcsölnöd. Tart, ameddig tart, nem rohanunk sehová. Egyszer
csak azon veszed majd észre magad, hogy hopp! minden parádat elengedted.
– Én nem parázok…
– Addig is annyit tehetünk, hogy minden feltételt biztosítunk neked a nyugodt munkavégzéshez.
– Gergő olyan hirtelen emelkedik ki a labdák közül, hogy hátrahőkölök.
– Gyere velem, meg is mutatom! – mondja, majd habozásomat félreértve hamiskásan hozzáteszi:
– Nyugi, természetesen a labdákról se kell lemondanod! Örülök is, hogy ennyire
bejönnek!
Értetlenül követem. Gergő egy festetlen faajtóhoz vezet.
– A magunk részéről mi nem hiszünk az ajtókban, de ahogy az irodámon is láthattad,
bizonyos helyeken szükségesek. Minden nehézkességük és elhatároló jellegük ellenére is
nyújtanak egy kis intimitást. Márpedig úgy érezzük, hogy neked most erre van a legnagyobb
szükséged.
Kinyitja az ajtót, betessékel.
Az egyik fal itt is teljes egészében ablak, de egy lepukkant gyárépületre nyílik. Az irodánk
és a sörfőzdénk telekszomszédjaként a gyár alighanem azokat a dzsentrifikálódás
előtti állapotokat konzerválja, amikor a cégünk még nem költözött ide. Akárhogyan is, a
kormos tűzfalak és a kopár udvaron halmozódó fémhulladék látványa remekül passzol az
irodahelyiség főzelékszínű szőnyegéhez és szoci lambériájához.
A sarokban pedig – el se hiszem! – egy biliárdasztal. Nem vatta új, inkább mintha valami
rossz csehóból szerezték volna. Épp csak a posztó nincs cigivel kiégetve. Talán fricskának
szánták, de akkor is tökéletes. Egész ittlétem alatt nem éreztem még magam ennyire
otthon.
– Ne vedd zokon, ha néha valamelyikünk bezörget hozzád – mosolyog Gergő –, mi se
csak a csocsót szeretjük ám! De nyugi, nem megyünk majd nagyon az agyadra.
– Az jó lesz – csúszik ki a számon, de szabadkozni sincs időm, mert a következő pillanatban
elősétál a biliárdasztal mögül… egy macska. Egy karcsú, bakelitfekete szőrű kandúr.
Unottan néz rám sárga szemével.
Zavartan kérdezném Gergőt, honnan tudták, hogy a macskákat preferálom, hisz senkinek
nem említettem – Gergő azonban eltűnt.
Remegve szívom a cigimet. Niki türelmesen várja, hogy összeszedjem gondolataimat.
A tetőterasz mellvédjén ül, skinnyfarmeros lábát lógázza. Már a látványtól hányingerem
támad. Szekunder tériszony.
– Odafigyelünk rád – töri meg végül a csendet. – Mi ebben olyan borzasztó?
– Nem borzasztó, csak… jól mondja Gergő, szokatlan.
– Majd megszokod. A komfortzónáddá válik. Leszámítva, hogy itt mindig történik valami
izgi.
Ettől kibújik belőlem a kisördög.
– Veled például mi izgi történt itt legutóbb? Kipukkadt az egyensúlylabdád? Elromlott a
fülesed? Endre véletlenül nem a kedvenc lattédat hozta neked?
– Mostanában a legizgalmasabb egy fura új szövegíró kolléga érkezése volt – feleli Niki
szemrebbenés nélkül. – Nem mesél magáról, nem is kérdez, nem hálás semmiért, és folyton
olyan képet vág, mint aki citromba harapott… de mégis van benne valami szexi. Talán
hamarosan megmutatja azt a titokzatos irodáját is.
– Basszus – lihegi Niki a számtól fél centire –, ez egy kulcs?
– Aha – lihegem vissza, miközben próbálok beletalálni a zárba.
– Ezen a helyen… senkinek nincs kulcsa. Még Gergő irodája se zárható.
– Na és mire következtetsz ebből?
– Hát arra, hogy kibaszottul különleges lehetsz!
Utána hosszú percekig pihegünk csendben, szorosan egymás mellett. Hátamat nyomja
a biliárdasztal lapja, mégsem akaródzik megmozdulnom.
Átfut rajtam, hogy talán mondanom kéne valamit, de mivel Niki a mennyezetet nézi,
nem zavarom. Nekem az is elég, hogy nem látszik elégedetlennek.
Hirtelen megjelenik felettünk egy fekete macskafej. Niki próbálja megsimogatni, de a
macska inkább továbbáll csupasz mellkasomra, majd a hasamra. Ügyetlenül félrerakom
magamról, amit lesújtó pillantással nyugtáz.
– Nagyon aranyos – mondja Niki. – Szoktam látni odakinn, de nem tudtam, hogy ide
tartozik. Hogy hívják?
Próbálom felidézni, említette-e Gergő a macska nevét, de hiába.
– Tipli – vágom rá hirtelen ötlettel.
Niki, már félig felkönyökölve, megdermed.
– Tipli? – kérdezi. – Ez biztos?
– Miért is ne? Legyen Tipli.
Niki szeme fel-alá jár az arcomon.
– Te tényleg nagyon különleges vagy! – szakad ki belőle. Már meg se próbálom megfejteni,
miért mondogatja ezt.
Leszökken a biliárdasztalról. Kidörzsölt hátára hajtincsek és nyirkos pormacskák tapadnak.
Szórakozottan szedegeti széthányt ruháit. Hajolgatását kihasználva én is megkaparintom,
gyorsan felhúzom a gatyámat. Valakit öltözni látni még annál is nagyobb hatalom,
mint a vetkőzését végignézni. Ezzel persze Niki aligha értene egyet – mármint azzal, hogy
fölötte most bárkinek hatalma van.
Miután felöltözött, odajön, hogy gyors csókkal búcsúzzon.
– Egy ebéd valamikor a héten? – veti fel.
– Egyedül szoktam enni.
– Tudom – mondja Niki kajánul. – Akkor holnapután? Hogy legyen időd megszokni a
gondolatot.
Kilibben az ajtón. Furcsa csend marad utána.
A nap hátralevő részét a Projekttel töltöm. Ha a lényegre vagy kíváncsi, gondolj úgy
a dologra, mint egy gyógyfüveket is tartalmazó kézműves sörre. Ha emellett a technológiai
vívmányok (khm) is lenyűgöznek, akkor csapj hozzá egy mobilalkalmazást, amely
segít eldönteni, milyen sörre van épp szükséged. A találati lista élén egyelőre nyilván a
sajátjaink állnak, de nyitottak vagyunk a kooperációra más sörgyártókkal is. Ha ez még
nem lenne elég, az app arra is ad javaslatot, hogy a folyamatosan bővülő adatbázisunkban
szereplő kocsmák közül melyikben kortyolgasd el a kiválasztott sört. A dolog persze csak
annyira megalapozott, mint amennyire „megbízhatóan” árulták el az általános iskolában
oly népszerű hangulatgyűrűk, hogy viselőjüknek épp milyen kedve volt.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a mi alkalmazásunk is hasonló elven működik.
Azt persze nem feltétlenül könnyű belőni, hogy a felhasználó keze azért melegebb és nyirkosabb-
e a megszokottnál, mert fel van spannolva, azaz komolyabb alkoholtartalomra és
vadabb bulira van szüksége, vagy pedig azért, mert nátha bujkál benne, és az alkalmazásnak
inkább hazafelé kellene őt terelgetnie. De ez már legyen a fejlesztők gondja – na meg
magáé a felhasználóé, akit azért szeretnék önállóbbnak gondolni egy szarvasmarhánál.
Emiatt tudom egyáltalán elviselni a munkámat, ha már a véletlen így hozta. Anyagiakban
szűkölködő, szellemiek terén gyanakvó őseim remekbe szabott posztkomcsi ivadéka
vagyok: a marketinget kicsit még mindig átverésnek érzem. Fontosnak tartom a vásárló
megfelelő informálását, végső soron azt, hogy önálló döntést hozzon. Oké, ezt az önállóságot
is lehet cinikusan értelmezni, mint ahogy a hívők is a szabad akarattal oldják fel a
bűn létezésének paradoxonját egy elvileg jó és mindenható Isten által kormányzott világban
– de enélkül a mentség nélkül végképp megundorodnék attól, amit csinálok. Muszáj
arra gondolnom, hogy a mi kampányunk olyan őszinte, amennyire egyáltalán az lehet. Az
elsődleges termék asszociációi, a sör alkoholtartalma és a fogyasztás körülményei elejét
veszik azoknak a félreértéseknek, amelyek például a homeopátiából való tömeges kiábránduláshoz
vezettek. A mi sörünk sose minősült gyógyászati készítménynek, mindössze a
marketing az átlagosnál jobban hangsúlyozza a bőrre, a hajra és az idegekre gyakorolt kedvező
hatást. Amúgy ez sem akkora wasistdas. Egy kutatás szerint a sörfogyasztás, illetve
a vele járó társas időtöltés olyan jót tesz a kedélyállapotnak, hogy az átlagos brit férfinak
hetente két alkalommal lenne rá szüksége.
Szociális élesztő, fut át az agyamon. Nem tudom, honnan jön. Sután tükörfordított
anglicizmusnak hat, mintha közös tőről fakadna a social butterflyjal (társasági vajlégy!), de
érzem, hogy kezdhetek vele valamit. Gyorsan fel is firkálom az asztalon heverő füzet első lapjára.
Pár sor (na meg egy ihlető gyömbéres-szegfűszeges sör) után furcsa érzésem támad.
Mintha figyelnének. Az ablakon kipillantva meglátom Gergőt, amint keresztülsétál a mi
telkünket a gyártól elválasztó kopár betonsávon, és odamegy két, fekete munkaruhába
öltözött emberhez. Kezet ráznak, majd elmélyült beszélgetésbe elegyednek, de egyikük se
pillant az iroda felé.
Az érzés azonban nem szűnik meg. Hátrapillantva Tiplivel nézek farkasszemet. Bálványként
ül a biliárdasztalon, csak farka mozog. Sárga szeme kényszerítően mered rám.
– Mi van, haver? – kérdem tőle.
Tipli fújtatás és morgás alvilági keverékét hallatja. Tiszta Kedvencek temetője.
– Jól van, na – mondom, és folytatom a munkát. – Talán inkább Churchnek kéne, hogy
hívjalak.
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/2. számában. Az írás folytatása ITT érhető el.)
