Erdei Lilla: Pörgős, fiatalos – részlet

Szerző: | 2018-04-12T20:17:18+00:00 2018. 04. 06.|Irodalmi tükör, Próza|

A Pannon Tükör idei második számában olvasható Erdei Lilla Pörgős, fiatalos című hosszabb elbeszélésének első része, itt közöljük a történet folytatását. 

Pörgős, fiatalos

– részlet –

 

2. Szerda

 

Nikinek persze nem elég jó a Kisdisznó. Inkább vietnamit enne. A szűk, családias, de az ideszervezett üzleti ebédek számából ítélve trendinek számító hely majdnem tele van. Hálát adok, hogy legalább a falak hűs égszínkékek, nem olyan fullasztó pirosak, mint a kínai kajáldák zömében. Tegnap óta gyötör valami viszketés; nem túl erős, de ahhoz épp elég, hogy még a saját ruháimat is szellőzetlen börtönnek érezzem. Csak akkor hagyok fel a bosszankodással, amikor megérkezik a gyömbéres kacsasült-levesem vagy mim.

– Kíváncsi lennék, hogy ez olyan-e a vietnamiaknál, mint a japánoknál a ramen – cseveg Niki. – A ramenben a tésztára meg a húsra kell koncentrálni. Tudod, amire a mamád azt mondja, hogy a sűreje. Ha kietted a léből, lehet bele újat kérni. – Sietve körülnéz, merre jár az ötvenes vietnami férfi, aki rangidős kisugárzása ellenére egy pincértanonc alázatosságával szolgálta fel ételünket. – Szólj rám, ha megint erre jön a fickó, megkérdezem tőle!

– Neked máris a repeta jár a fejedben? – bámulok lavórnyi adagunkra. Most már értem, miért szerepel az étlapon a nagy és a normál mellett a kis adag is választhatóként.

– Nem olyan sok ez, ha van időd komótosan megenni – mondja Niki.

– Nem hittem volna, hogy van bármi, amit te komótosan csinálsz. Niki elneveti magát, akár egy kisl

– Tényleg gyakran sietek – mondja. – Te viszont annál kevésbé. Miért félsz a haladástól?

– Miből gondolod, hogy félek? – ébred fel bennem rögtön a gyanakvás. Hogy lehettem ilyen naiv! Biztosan ez is valami munkahelyi mentálhigiénés állapotfelmérés. Gergő nyilván észrevette, hogy Nikivel jövök ki legjobban, ezért bízta rá a vallatásomat.

– Az egész hozzáállásod erről árulkodik. Ezzel nem támasztja ugyan alá a gyanúmat, de nem is cáfolja. Nincs más választásom, úgy teszek, mintha tényleg csak beszélgetnénk.

– Nem félek tőle, csak… nem is tudom. Az zavar benne, hogy mindenki olyan rajongva üdvözli. Oké, talán tényleg jobban észreveszem a negatívumait. A dolgokat, amiket elveszítünk. A bakelitlemezt nem mondom, mert az pont népszerűbb, mint valaha, de ott vannak a papírra nyomtatott könyvek, a buszablakon való kibámulás, az idők, amikor nem nyitottunk rögtön guglit, ha valami nem jutott eszünkbe… a hosszú délutánok, amikor társasoztunk, beszélgettünk, szexeltünk…

– Tegnapelőtt nem úgy tűnt, mintha ezen a téren bármit is elvett volna tőlünk a net – somolyog Niki.

– Oké, igazad van – szusszanok. Ha már fejlődés, hálát adok, amiért feltaláltuk a ruhákat. Máskülönben most ország-világ láthatná a merevedésemet.

– Nem minden vész el – magyarázza Niki. – Ami elvész, annak a nagy részéért nem is kár. Amiért pedig kár, azt majd pótolja másvalami.

– Ezt értem. De akkor se szeretem az egyoldalú dolgokat. Ha elismerjük a változás előnyeit… basszus, ha úgy viselkedünk, mint ha az élet egy rohadt csoportterápia lenne antidepresszánsokkal telepumpált mélakórosoknak, ahol napestig megy a verkli, hogy minden csapás valójában ajándék… akkor legyünk már tisztában magával a veszteséggel is! Azzal a részével, ami nem ajándék, ami igenis elvész, és nem kapjuk vissza soha!

– Mi a legnagyobb veszteséged? – szögezi nekem Niki.

– Az előbb soroltam fel – vágom rá kicsit kizökkenve.

– Ennyi? Nyomtatott könyvek és társasozás? Azt hittem, minimum egy halott rokont fogsz mondani!

– Halott rokont? – A kérdés annyira szókimondó és morbid, hogy szinte felüdülök tőle. Talán Nikin se fogott egészen a céges agymosás!

– Az valódi veszteség lenne. Ehhez képest csupa apróságot mondtál. Nem kötelező e-könyvet olvasnod, és arra sincs törvény, hogy a buszon buzerálnod kelljen az okostelefonodat. Szóval bocs, de szerintem ez terelés. Csavarj citromot a levesbe, jobban összerántja az ízeket.

Pár másodpercig pislogok, míg rá nem jövök, hogy Niki nem holmi létfilozófiai alapállásra célzott, hanem pontosan arra a citromszeletre, amelyet kistányéron kaptunk az étel mellé. A citromlé valóban harmonikusabbá teszi a nem csípős, de a vadságig nyers fűszereket. A gyömbér és a zöldhagyma mellett van még valami a levesben, amit nem tudok azonosítani.

– Nagyon vágod ezeket az ételeket – ragadom meg az alkalmat a témaváltásra, amelyet Niki egyébként igen diplomatikusan kínált fel. Biztosan ebből is levon valamilyen következtetést, de úgy döntök, leszarom.

– Szeretek itt enni – feleli Niki. – Sose felejtem el, milyen volt, amikor a sok rántott hús meg krumplis tészta után életemben először ettem kínait. Szinte katarzis volt. Azóta persze azt is megszoktam. A kínai konyhának nincs sok köze Kínához. A thai és a vietnami kaja viszont még relatíve kevésbé ismert, és ezért nincs is annyira hozzábutítva a nyugati ízléshez.

– És a ramen? Talán jártál Japánban?

– Jó is lenne! Csak követek egy japán kajás blogot.

– Nahát, hogy mik vannak!

– Ugye? – vigyorodik el Niki, mintha iróniámat öniróniának vette volna. – Elképesztő ez a világháló!

Nevetünk. Ha Niki csak színlel, hát igazán meggyőzően teszi. Szeme olyan türkizzöld, mint a tenger Délkelet-Ázsiában. Mármint a filmekben. Persze Huey helikopterek nélkül.

Elnézést kérek, vécére megyek. A viszketés nem enyhül, itt-ott ki is pirosodott a bőröm. Talán a gatyámban lehet valami műszál, vagy az irodámban felgyűlt por okozta az irritációt. Legközelebb jó volna kicsit kényelmesebb körülmények közt szexelni.

Amikor visszatérek, Niki épp a telefonját birizgálja. Barna haja az arcába hull, homloka finom ráncba szalad, ajka meg úgy biggyed a nagy odafigyelésben, mint egy nyíló rózsabimbó. Aztán észreveszi, hogy nézem. Gyorsan elmosolyodik, félresimítja a haját. Ha nem ismerném (mennyire ismerem egyáltalán?), esküdni mernék, hogy ráijesztettem.

– Minden oké? – kérdi gyanúsan csicsergő hangon. – Miért nem ülsz le?

– Csak gyönyörködtem – felelem, félrehúzódva a vietnami elől, akinek elálltam az útját. – Úgy néztél ki, mint valami biedermeier giccs. „Új játékának örülő gyermek” vagy ilyesmi.

Niki válasz helyett rám ölti a nyelvét. A legbájosabb nyelv a világon, de nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet. Ahogy leteszi mobilját, fél szemmel még épp látom az okkersárga villanást, mielőtt a képernyő elsötétülne. Nincs egy hónapja, hogy a cégnél melózom, de ez a szín már beleégett a retinámba. Tehát Niki csak az applikációval játszott. Kicsit elszégyellem magam a gyanakvásom miatt.

– Van itt olyan sör, amit Hans ajánl? – kérdezem.

– Még nincsenek benne az adatbázisban – rázza a fejét Niki. – Tudod mit, gyorsan kössünk is velük üzletet! Gergő tuti örülne.

Azt hiszem, csak viccel, de amikor a vietnami kihozza a kávénkat (az ital gyakorlatilag előttünk fő le, egy szűrőféleségen keresztül csepeg a bögre alján álló, cukrozott tejsűrítményre), Niki lerohanja: a telefonját mutogatja neki, majd a cifra címkéjű, idegen feliratú söröket a hűtőben. Mintha nem bízna a vietnami szerény, de jól használható magyartudásában. Utóbbi hivatalból értékeli a vendég humorát, szélesen mosolyog, bólogat és igenezik, de közben érezhetően feszeng is.

Végül abban maradunk, hogy legközelebb a főnököt is elhozzuk. A vietnami mintha fellélegezne, amikor kávénkat felhörpintve távozunk.

– Na igen – sóhajt Niki, miközben kioldozzuk a bicikliket –, ebben nem vagyok túl jó. Talán tényleg a kaptafánál kéne maradnom.

– Legalább megpróbáltad – vetem be az idekívánkozó közhelyet. – Méghozzá nagyon… kreatívan.

Niki akkorát nevet, hogy hiába akarom tartani magam, belepirulok a büszkeségbe. Gyanakvásom is rekordhosszú időre kiiktatódik. Csak a menetszél marad, a napsütés és valami, ami eléggé hasonlít a boldogságra.

Este. Otthon. Szinte megijedek a természetességtől, amellyel már tárcsáznám Niki számát, nincs-e kedve csinálni valamit.

Nem mintha ne örülnék a helyzetnek. Jó ideje már, hogy valaki utoljára kiváltotta belőlem ezt. A probléma inkább a gyorsaság és a körülmények. Niki még akkor is biztosan beszámol Gergőnek, ha esetleg nem a főnök utasítására lóg velem. Persze nyilván Gergő is csak azt akarja, amit nekem mondott: egymással minél jobban kijövő kollégákat. Talán ezen belül is különösen élvezi Cupido szerepét. De még ha mittudomén, a randijainkról fantáziálva veri is ki otthon, akkor se kéne rossz szándékot feltételeznem róla.

Tulajdonképpen mi bajom az egésszel? Akárhogyan is, biztonságos távolságban hagyom a telefont. Inkább bekapcsolom a tévét. Épp elcsípek egy cápákról szóló dokumentumfilmet. Tökéletes. Ezek az állatok aztán nem bajlódnak szocializációval. Úszkálnak a tengerben, és mindent megesznek, ami a szájukba fér.

Mégse bírom követni a példájukat. Nem tudok leállni a kattogással. Átfut rajtam, mennyire stand-up-szerű volt Niki jelenete a vietnamival. De mi szüksége lett volna a lánynak egy ilyen színjátékra?

Gondolataim folyton visszatérnek a telefonozásához. Azzal se lenne semmi gond, sőt, akkor már inkább rám nézhet bárki csúnyán, amiért nem birizgálom eleget a kütyüt. Különös tekintettel Hansra, „akit” minél többet kéne tesztelgetnünk, hogy segítsünk Máténak meg a többi fejlesztőnek kiküszöbölni az összes gyerekbetegségét és bugját.

Igen. Nikinek semmiképp nem kellett volna úgy bepánikolnia, amikor visszatértem a vécéről. Talán rajtakaptam valamin? Mondhatni túljátszotta a szerepét.

Vége a cápás filmnek. Minden idők tíz legborzalmasabb repülőgép-katasztrófája következik. Ezt már nem várom meg: befordulok a fürdőszobába, megnyitom a vizet. Hátha egy jó fürdő elmulasztja a viszketést.

 

3. Csütörtök

Korábban az irodai porra gyanakodtam. Ez az elméletem megdőlni látszik. Majdnem otthon maradtam az egész testemre kiterjedő irritáció miatt, de most hálát adok, hogy mégis bejöttem. Hiába nagy a dzsuva az irodában – a székem ülőkéjén megjelent valami porszerű lerakódás, ami csak zsebkendővel dörzsölve jön le –, az égető érzés szinte azonnal enyhülni kezd, negyedóra múlva pedig teljesen meg is szűnik. A levegő úgy simogatja bőrömet, akár a hűs selyem. Legszívesebben pucérra vetkőznék. (Tényleg, Niki vajon nagyon elfoglalt most?) Hátradőlök recsegő székemben, kinézek az ablakon a gyártelep szürke-barna, kubista látképére (megint ott lebzsel két, fekete munkaruhás alak), és úgy érzem, újjászülettem.

A semmiből felbukkan Tipli. Felugrik asztalomra, a monitorhoz sétál, és szemrevételezi a meetingre készülő prezentációt. Ahogy utána rám néz, elégedettség ül ki a pofájára. Még azt is hagyja, hogy megsimogassam.

Kint valami nagy patália van. Már az érkezésemkor is tartott, de akkor semmi más nem érdekelt, csak a saját égő bőröm. A vita azóta se hagyott alább, sőt még fokozódik is. Endre félreismerhetetlen fejhangján rinyál, Niki csitítja, Foxi meg közbe-közbecsahol. Aztán színre lép Gergő.

– Fel a fejjel! – szűrődik be a hangja; gyorsan fel is kelek, az ajtóhoz osonok, hogy jobban halljam. – Már így is több idő jutott neki, mint az előzőeknek.

– Azoknál se volt rendben! – vágja rá Endre a sírás határán. – Egyáltalán nem volt rendben!

– Ez ilyen – szól közbe Niki. – A legtöbb, amit tehettünk, hogy megszépítettük… ha a halálát nem is, de legalább az életét. Egymással is max ezt tudjuk tenni…

– Csak nekünk általában nem rángatják ki a belünket, miközben még élünk!

Niki erre nem válaszol.

– Szeretet vette körül – veszi át a szót Gergő –, például a te szereteted. És hidd el, a gyászod se hiábavaló.

– Miért – csap le Endre –, mit oszt vagy szoroz a gyászom?

– A halál nem egyetlen pillanat. – Gergő halkan, megnyugtatóan beszél, mint egy pap vagy egy pszichiáter. – Arról persze vitatkozhatnánk, ki milyen túlvilágban hisz, de akárhová is kerülünk, az odajutás egy folyamat. A lelke még nem jár messze tőlünk. Jelenleg persze ezt a lelket az utoljára átélt érzései árasztják el. Ezek azonban – a félelem, a fájdalom – apránként lefoszlanak róla, ahogy halad előre. Főleg, ha útravalóként elkíséri azoknak a szeretete, akik…

– Kétlem, hogy túl sokan lennénk – szúrja oda Endre.

Nem bírom tovább, kidugom a fejem az ajtón.

– Mi történt? – kérdem.

Kis csend áll be. Többen félrenéznek.

– Semmi különös – mondja végül Endre hisztérikus derűvel –, csak Hörcsi meghalt. Szétmarcangolták. Még csak meg sem ették. Szétmarcangolta a…

– Gyere – karol belém Niki, és olyan otthonosan húz vissza az irodába, mintha az nem is az enyém lenne, hanem az övé.

Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, alig bírom megállni, hogy meg ne csókoljam. Nem én akarom őt, hanem valami bennem. És nem is őt, hanem őbenne valamit. Azt hiszem, ezt nevezik kémiának.

– Szegény Endre – sóhajt Niki –, sejtettem, hogy ki fog borulni.

– Ki halt meg?

– A Hörcsi név alapján mit tippelsz?

– Basszus. Foxi kapta el?

– Dehogyis – mered rám Niki kicsit sértetten –, a régebbi hörcsögöket is ő etette.

– Hmm. Ha nem Foxi, akkor…

Mindketten a számítógépem előtt terpeszkedő Tiplire nézünk. Lustán nyalogatja a mancsát, és még lustább pillantást lövell felénk.

– A helyedben én most egy kicsit hanyagolnám Endrét – mondja Niki.

– Nem tudom, kibírom-e csocsó nélkül – húzom el a számat.

– Nem kell sokáig – magyarázza Niki, figyelmen kívül hagyva szarkazmusomat –, szerencsére nem haragtartó. Csak érzékeny. Valahogy nem fér a fejébe, hogy ez a dolgok rendje. Pedig régebben itt van, mint én.

– A dolgok rendje?

– Tudod: a dzsungel törvénye, a legrátermettebb túlélése satöbbi.

– De hát ez egy iroda. Finoman szólva mesterséges környezet.

– A természet itt is természet – somolyog Niki. – Szerintem ezért tartanak egyre több irodában kutyát, axolotlt, ilyesmit. Emlékeztetnek arra, hogy mi is csak állatok vagyunk. Persze ez se jogosít fel legázolni egymást, és elvenni, amit akarunk. Épp ellenkezőleg, az állatok nagyon is odafigyelnek egymásra. Sokszor nem is csak a fajtársaikra. Láttad azt a videót, amin az a hosszúszárnyú bálna megvédte a búvárt a tigriscápától?

– Nem – felelem –, de a jelek szerint Tipli sem.

– Jajjmár – forgatja a szemét Niki –, érted, mire gondolok!

– Azt hiszem. Arra célzol, hogy ez egy ökoszisztéma.

Bumm. Niki meg se tud szólalni. Szemében áhítat.

Úgy lépdel felém, mint egy álomban. Hogy intézhettem el őt kezdetben annyival, hogy „egész dögös kiscsaj lenne, ha levenné a sapkáját”? Hogyhogy nem láttam benne a királynőt – azt, hogy még a tárgyak is őfelé gravitálnak?

– Hamarabb megértetted, mint vártuk – leheli.

A valóság felpuhul, elhomályosul, mintha a levegő vattacukorrá válna. Mintha hó kavarogna körülöttünk, könnyű, langyos hóesés. Niki karjai körém fonódnak.

Amikor meg akarok szólalni, szám puffadt és súlyos, mintha érzéstelenítő injekciót kaptam volna. Újra neki kell veselkednem, hogy a világ kezdete óta élt férfiak összes erőfeszítésével kinyögjem:

– Ööö… ez most nem annyira jó ötlet. Van valami viszkető izém, és…

– Tökéletes – súgja Niki a nyakamba.

 

Nem vagyok magamnál. Valamivel, valahogyan betépethetett. Egy felhőben lebegünk. Átkozottul élethű: ahogy belenyúlok (vagy inkább a felhő nyúl belém?), tapintása is vattacukor-szerű, amilyennek gyerekkoromban képzeltem a felhőket. Vagy azt a sárga üveggyapot szigetelőanyagot, amit a panelok tövében lehetett találni, és amitől anyám mindig óva intett. Nem is érintettem meg (ahogy a felhőket sem), bár nehéz volt elhinnem, hogy finom szálai tényleg beletörhetnek a bőrbe.

Aztán az anyag szétfoszlik, őszi ökörnyálként szívódik a valóság eddig láthatatlan zegzugai és repedései felé, de még mindig úgy érzem: lebegek. Méteres magasságban a kopott szőnyeg felett. Niki feje a mellkasomon.

Lebegünk.

 

Niki mond valamit. Szavainak jelentése először el se jut hozzám, csak a hangzásuk, ahogy megtörik a selymesen lüktető csendet. Szétoszlatják az illúziót, vagyis az illúzió emlékét, amely így is túl gyorsan halványul – pedig egy perce még a levegőben úsztunk, élő hó pelyhei, eleven pókháló rostjai között.

– Hallod, amit mondok? – kérdi Niki közelebb hajolva.

Igazság szerint az ő jelenlétéről is majdnem megfeledkeztem, annyira lenyűgöz a saját testem, különösen a testem határai: a bőrömön száradó veríték, a levegő melege, a szőnyeg durva szálai, amelyek közül némelyik (közelről bámulom, mint kisfiú koromban) hosszabb a többinél, fosbarna helyett vajsárga színű, és súlyosan bólogat, mint a moha szálai a spóratartó tokokkal.

És igen, Niki teste is ilyen határjelző. Az előbb egy volt az enyémmel, most viszont már csak nyirkos körvonalainkon osztozunk. Azt se sokáig: elhúzódik, mintegy nyomatékot adva szavainak.

– Hallod? Nem találkozhatunk többet.

– Miért nem? – préselem ki.

– Túlságosan elvonlak a munkától.

– Ki mondja ezt? – Olyan hirtelen ülök fel, hogy kicsit megszédülök. – Gergő ?

– Senki se mondja. – Niki is felül.

– Akkor meg…

– Én mondom.

– De miért?

– Nekünk nem ez a szerepünk.

Megint ez az öko-blabla! Kezd komolyan idegesíteni.

– Hát mi a szerepünk? – kérdem az övéhez hasonló kenetteljes hangon.

– Azt már betöltöttük – mondja Niki, és szégyenlős, leányanyás mosoly suhan át az arcán. Nos, ha leányanya, hát az a sumák fajta, aki direkt csináltatja fel magát. Félre is néz, megint a rossz színésznő akaratlan becsületességével. Mintha nagyon is tudná, mekkora kamu minden szava, micsoda közhelyeket pufogtat, amelyek ráadásul nem is az ő közhelyei. (Hát kié? Gergőé? Másvalakié?) Magához húzza levetett ruhái kupacát, sietve öltözni kezd.

Most kell ütnöm a vasat! Megsimítom a hátát, és csevegő hangon azt mondom:

– Akkor már végképp semmi akadálya annak, hogy jól érezzük magun…

Nem – rántja el magát Niki. Most már (talán mert már fenn van a bugyija) sokkal határozottabb.

Hát jó. Végignézem, ahogy begombolja farmerját, felhúzza a túlméretezett pólót, fejébe nyomja, majd nyomban hátra is tolja azt az idegesítő kötött sapkát, és arra gondolok: hogy is láthattam királynőnek? Hisz még csak nem is nőies! Egy túlbuzgó, tetszelgő kölyök. Azt hiszi, ez az iroda a világ.

Miután kiment, visszakullogok a géphez, hogy befejezzem a prezentációt. Talán jó lenne sírni. De nem érzek mást, csak ürességet. Az se kavar fel, amikor székem ülőkéjén, a nemrég letörölt por helyén furcsa bolyhokra leszek figyelmes. Apró, szürke és sárga szálakból álló telep, mintha penész lenne. Domborzata máris tökéletesen követi a combjaim és a seggem lenyomatát.

Csak amikor már leültem és kényelmesen elhelyezkedtem, veszem észre, hogy egyébként nem öltöztem fel.

Nem is baj.

 

Kiadósat túlórázom, de egyszer csak fel kell szedelőzködnöm, haza kell indulnom. A kapun kilépve megcsap a kemenceforró esti levegő. Nem a hőség a baj – irodámban is vacakol a légkondi, de furcsamód nem is érzem szükségét bekapcsolni –, hanem a szárazság: szinte fulladozom a nagyvárosi forgalom füstjétől és porától.

Hazaérve nem annyira leszállok, mint inkább leesem a bicikliről. Úgy támolygok a konyhába, mintha szervezetem már meg is előlegezné magának a részegséget, amelyet a hűtőből elővett zsályás sörök fognak okozni.

Bevonszolom magam a fürdőbe, teleengedem a kádat. Nyakig elmerülve kicsit megkönnyebbülök, a sör is megteszi hatását… de aztán Niki visszakúszik az agyamba, és máris baszhatom a sziesztát.

Próbálom menteni, amit lehet. Elképzelem, hogy felgyújtom a sapkáját, és rálépek a szemüvegére. Legszívesebben…

De jogos-e, amit érzek? Niki voltaképpen még többet is adott, mint amennyit ígért. Mivelhogy nem ígért semmit. Kapni viszont életem legfurcsább, legszebb élményét kaptam tőle.

Akármi is történt ma, már az emléktől felpuhul a testemen feszülő burok. Korábban is vissza-visszatértek rá a gondolataim. Igen, már az irodában is legszívesebben átlyukasztottam vagy feltéptem volna! Nem is csak a bőrömet, hanem azt a körvonalat, amelyet a bőr és a környezet közti mechanikai kölcsönhatás jelöl ki. A levegő érintése, a víz vagy a tárgyak nyomása. A valóságban való jelenlét körülhatároltsága… amely most kezd szétfoszlani.

Igen, ezzel ajándékozott meg Niki. A változással, amely a tökéletes állandóságba vezet. Most már végre értem. A kettő csak látszólag ellentétes.

Már nem zárom ki a meleg fürdővizet magamból, és nem zárom ki az érzelmeket sem. Felreped a lelkem. Ujjaimmal a résbe nyúlok, finoman tágítom, aztán egyre mohóbban. Segítek magamnak kicsírázni.

 

A folyamat tetőpontjának olyan helyen kell lezajlania, ahol a környezet nem közömbös vagy ellenséges. Az otthonomban. Az igaziban, nem ebben az aránytalanul drága, tűrhetően kényelmes, de – könyvek ide, filmplakátok oda – személytelen albérletben.

Még mindig szédülök, de az irodához közeledve kezdek erőre kapni. Maja, a vitiligós takarítónő meglepetten bámul rám. Valami ekcéma elleni krémet emleget, de amikor megnyugtatom, hogy jól vagyok, nem akadékoskodik tovább. Tőle mondjuk ironikus is lenne, bármennyivel is jobban néz ki furán szimmetrikus, ocelotszerű foltjaival, mint én a jelenlegi, leforrázott vagy inkább megnyúzott állapotomban. (Egyszer, vállalva a kockázatot, hogy esetleg rossz néven veszi, megkérdeztem, miért nem fotóztatja magát, hisz ma már sok a bőrbetegséggel élő modell. Nem akadt ki, egyszerűen megmondta, hogy iszonyodik a fotózástól. Szerinte nem a vitiligo miatt, hanem alapból, bár ebben nem lehet biztos, hisz sose próbálta, milyen vitiligo nélkül élni.)

Azokon a folyosókon, ahol Maja már végzett, és lekapcsolta a villanyt, másvilági félhomályként derengenek a város éjszakai fényei.

Irodámba lépve se kapcsolok villanyt.

 

Szinte megörülök, amikor Máté betalál a Starcraftjával.

Nem teljesen értek egyet azokkal a – többnyire izzadságszagúan „fiatalos” – bölcsészekkel, akik szerint a videojátékok vették át a mozifilmek vagy az irodalom szerepét, már ami a korszellem megragadását illeti. A legtöbb játék továbbra se szolgál többre, mint a népszerűtlen emberek egójának hizlalására vagy a háborúfetisiszták felkészülésére holmi idegen (nem feltétlenül földönkívüli) invázióra. (A két halmaz egyébként jelentős fedést mutat.) A kivételek azonban, mármint a tényleg innovatív játékok, bőven kárpótolnak ezekért.

De még ez is csak önfelmentés. Egyszerűen arról van szó, hogy most végtelen megelégedést okoz a zergek irányítása. Ezeknél a génrabló idegen lényeknél nem létezik az egyén fogalma: a raj közös tudata írja felül. Ha elég sokat nyomod, előbb-utóbb megérted ezt a fülledt, nyálkás kollektivizmust… sőt vágyni kezdesz rá.

Mintha sose kellene kiszakadnod anyád méhéből. Sose kéne rácsodálkoznod, mennyire különbözik a tükörben látott lomha, krokodiltekintetű gyerek a többiektől, a fürgébbektől, kedvesebbektől és szebbektől. Nem kéne szégyenkezned a haveri köröd vagy szubkultúrád ízléséből kilógó kedvenc zenéid miatt, hisz nem is lennének ilyen kedvenceid.

Teljesen és tökéletesen egy lennél az ökoszisztémáddal.

 

4. Péntek

Reggel. Kopognak.

– Bújj be – mondom. Valamikor azt gondoltam, ilyen helyzetben a hatalom bizsergését érezném. De most nem érzek semmit. Ágyékomat is csak tessék-lássék takarom le egy pizzafutárcég abrosznyi szórólapjával.

Gergő lép be egy ismeretlen férfival. Utóbbi úgy fest, mint egy fotózásról szökött divatviking, leszámítva a fekete munkaruháját és a szemét. A szemétől megborzongok.

– Te aztán megnyomtad a tegnapot! – mosolyog Gergő. – Ahhoz képest jó színben vagy.

– Kész a prezentáció – felelem, és leszedek egy jókora bőrdarabot a nyakamról.

– Remek! Abból ítélve, amennyi eddig kiszivárgott, ütősen összedobtad!

– Kiszivárgott? – pislogok. – Csak nem… Niki?

– Dehogyis – nevet Gergő. – Viszont szeretném, ha megismerkednél egy barátommal. Dwayne – this is Áron, our badass copywriter!

A beszélgetés innentől angolul zajlik. A merev szemű viking, akit szemlátomást nem lep meg a pucérságom, kijelenti, hogy a szociális élesztő az egyik legjobb reklámszlogen, amit életében hallott.

– Mondjuk kicsit freudi – teszi hozzá Gergő a nyakamra mutatva, ahonnan az előbb lehúztam a bőrt. – Nem viszket nagyon?

– Idebenn egyáltalán nem.

– A saját környezetében nyugton van – mondja Dwayne, és szemügyre veszi a falon egyre jobban szétterjedő, pelyhes, szürkéssárga telepet.

– Egyébként mi ez? – kérdezem, bár igazából feleslegesen. Amennyit tudnom kell, annyit már tudok. Vagyis ebben a hitben voltam, de Dwayne még mindig meg tud lepni.

– A kulcs a következő lépcsőfokhoz – mondja.

– Inkább az egész lépcső! – ragyog Gergő.

– Mennyit tudsz a holdfényről? – szögezi nekem Dwayne.

– A holdfényről? – pislogok.

– Dwayne nem az égitestre gondol – kacsint Gergő.

– Akkor kezdjük az alkoholnál – szusszan Dwayne; nem tudom eldönteni, én idegesítem-e jobban, vagy Gergő. – Azt biztos tudod, hogyan főzik a szeszt.

– Kábé. Kell hozzá víz, cukor és élesztő…

– Plusz még fűszerek, például a sörnél a komló. A cukor, amiből az élesztőgombák táplálkoznak, általában gyümölcsből vagy gabonából származik, de vannak, akik finomított cukrot használnak. Nálunk, az Államokban az alkoholtilalom volt ennek az aranykora. A cukrot könnyebb volt feltűnésmentesen beszerezni és tárolni, mint a gyümölcsöt vagy a gabonát. Persze nem is sört főztek belőle, csupán zavaros szeszt, amit holdfénynek neveztek. Az Arkansas állambeli Ozark-hegységben, ahonnan én jövök, rengeteg ilyen zugfőzde működött. A végtermékük persze pusztítóan rossz volt, a főzési eljárás azonban, átfogó szabályozás híján, sokszor igen kreatív. Az én nagyapámról például az a legenda járta, hogy amikor a felesége halott babát szült, az öreg kicsempészte az apró testet, és…

– Ne – nyögöm.

– Mondom: legenda – húzza el a száját Dwayne. – Nagyapa kemény, dörzsölt ember volt, a hatóságok is kétszer meggondolták, hogy baszogassák-e. A helyiek fostak tőle, de irigyelték is. A csecsemőpálinka mítosza a szeszfőzés törvényenkívüliségét a hullarablás, sőt a kannibalizmus motívumával is fűszerezte – azaz így még jobban lehetett utálni érte az öreget.

– Jó kis anti-PR, mi? – vigyorog rám Gergő.

– Ami az előnyére is fordítható – mutat rá Dwayne. – A zugszeszek ma reneszánszukat élik, épp emiatt a romantikus, alvilági imázs miatt. Persze felmerül a kérdés, hogy nem gyomorforgató pózerség-e az egész, de mit tehetek, ha egyszer komoly pénz van benne, és még a véremben is van a dolog. A csecsemő persze már foglalt, a Little Rock-beli főzdém cégéreként szolgál, de az ötlettel… és erről szól az egész, Áron, az ötletekről… mi a fasznak fukarkodjunk? Miért ne lehetne ezt a logikát más szeszekre is kiterjeszteni?

– Jézusom – villan eszembe tegnapi, átfutó gyanúm –, ugye nem arra céloztok, hogy én esetleg Nikit… és majd az ő…

Dwayne most már akkorát nevet, hogy Gergő is csak némi fáziskéséssel mer csatlakozni hozzá. Mintha nem hinné el, hogy a derűnek ezeket az olümposzi (vagy asgardi) hangjait hús-vér ember bocsátja ki.

– Baszki, ember – törölgeti könnyeit Dwayne –, neked vagy még betegebb humorod van, mint ahogy Greg mondta, vagy kurvára képtelen vagy megkülönböztetni a gyártást a reklámozástól!

– Ugyan, a srác csak holisztikusan szemléli a kérdést – vágja rá Gergő/Greg. A szóhasználat és a logika tagadhatatlanul őrá vall, most mégis cseng benne valami maró irónia. Nem tudom, melyik a rosszabb: ha Gergő Dwayne kedvéért űz gúnyt magából, vagy ha amúgy is vele ért egyet, és bennünket, többieket ver át a jópofa guru szerepével.

– Igazad van – mondja Dwayne, miközben kedvtelve nézeget. – Tudod, Greg, az ember nem csak élesztő, hanem fűszer is. A lelke. Ha az emberek komlófajták lennének, sose használnék mást, csak az ilyen Áron-féléket. Ki is választotta őt? Ez a Niki?

– Zseniális szimata van a lánynak. És ha belegondolok, hogy még ő se fogadta el teljesen a maga telepét!

– Na akkor figyelj oda rá. Biztos született szimbióta. Az kurva ritka. Ha kifejlődött, talán kiviszem magammal. Addig viszont a helyedben még összehoznék nekik egy-két beporzást.

– Még mindig Nikiről van szó? – szólok közbe tompán. – Csak mert ő nem akar már velem találkozni.

– Majd fogja akarni – mondja Dwayne.

– Naná, hogy összehozom! – lelkendezik Gergő. – Ahhoz képest, amilyen ezután lesz a sörünk, a mostani csak lötty! Argus, Borsodi, Kőbányai!

– Miller – teszi hozzá Dwayne, és a padlóra köp.

– Szerintem a Kőbányai nem rossz – motyogom, mire mindketten úgy bámulnak rám, mintha előkelő vacsorán kezdtem volna a bélműködésemet taglalni.

– Majd elmúlik – mondja Gergő túljátszott nagylelkűséggel.

És már érzem is, ahogy múlik. Mikor ittam én utoljára Kőbányait? Kikkel voltam akkor? Csak az rémlik, hogy ugyanilyen forró nyár volt, lógtunk a vízparton, és nevettünk. Hogy min, már nem tudnám megmondani. Sem azt, hogy milyen víznek a partja volt. Igazából az is lehet, hogy már őszre járt, és én egyedül voltam.

– Egy apróságot kérnénk tőled, aztán mára békén is hagyunk – mondja Gergő.

– Nyugodtan használjátok a biliárdasztalt – vágom rá.

Gergő megint felröhög, de Dwayne ezt a poént már nem érti.

– Emeld fel a karod! – parancsol rám.

Ettől vad, görcsös félelem ébred bennem. Már nem is tartottam rá képesnek magam. Tőlem telhetően derűs, csevegő hangon megkérdezem:

– E… előbb elárulnál valamit? Most meg fogtok…

Dwayne meg se várja, hogy végigmondjam, teli tüdőből rám ordít:

– BÚÚÚ!

Megrándulok, majdnem össze is pisálom magam ijedtemben. Most Gergő se vihog.

– Ha figyeltél volna – morog Dwayne –, rájöttél volna, hogy nem az Alienben vagy a kibaszott Sweeney Toddban vagyunk. Nem a tested kell, nem a nyomorult, tisztátalan húsod. Te csak felület vagy. Emeld a karod!

Reszketve engedelmeskedem. Dwayne közelebb lép, munkaruhája zsebéből spatulát és olyasfajta zárható műanyag tasakot vesz elő, amilyenbe a filmbeli nyomozók szokták pottyantani a bizonyítékot. A spatulával megkapargatja a hónaljamat, majd a kaparékot a zacskóba söpri.

Gergő még csevegne, de Dwayne már nyomát se mutatja az előbbi derűnek. Igaz, a dühnek se, vagy bármiféle emberi érzésnek. Mintát vesz még néhány testrészemről, aztán elteszi a zacskókat. Döngő léptekkel távozik. Gergő szabadkozó pillantást vet rám, majd sietve követi a vikinget.

Szívem zakatolása csak lassan hagy alább. Megtörlöm az arcomat. Olyan izzadt, hogy nem csodálkozom a penészpamacson, amely az elmúlt percekben sarjadt ki a szájzugomban.

Megfordul a fejemben, hogy jólesne egy kávé vagy valami. De ahhoz előbb fel kéne öltöznöm. Meg kéne mozdulnom.

Miért tűnik ilyen nehéznek? Hisz nem vagyok a székhez ragasztva!

Mondjuk ugyan kivel kávézhatnék? A hörcsögét gyászoló Endrével? Nikivel?

Hagyd ezt a hülyeséget, hallom a fejemben. Bárkivel kávézhatsz, hisz úgyis ugyanazzal kávézol. Azt hittük, már felfogtad.

Megrázom a fejem. Egy pillanatra megesküdtem volna, hogy tényleg hallottam a hangot. A szobában azonban nincs senki.

Mármint senki ember.

Részletkérdés, hallom a fejemben, és elősétál a biliárdasztal mögül Tipli. Bajsza megannyi sárga gombafonal. Halványan mozognak gondolatai légáramlatában.

 

***

 

Gergőnek és Dwayne-nek igaza volt az újfajta adalékanyaggal kapcsolatban. Az új széria ízei még nekem is ízlenek. (Mondjuk ugyan ki másnak jönnének be, ha nem nekem?) A komló és a fűszerek alatt mind ugyanolyan melankolikus. Halvány cigarettafüst érződik rajtuk és a magányos kánikulai éjszakák fanyar verítéke. (Ki hitte volna, hogy az efféle költői jelzők egy ital esetében nemcsak távoli, tapogatózó metaforák lehetnek?)

Mátéék is kitettek magukért. Hans, az app már akkor tudja, milyen sört kívánok, amikor én még meg se szomjaztam. Emberszerűnek meg mindenképp emberszerűbb, mint például Endre.

A ma reggeli sörömet Niki hozta be. Már egyáltalán nem tűnt dühösnek. Kihívott egy menet biliárdra is, de aztán megfeledkezett róla. Üveges szemmel dörgölte magát a bolyhos falakhoz, majd hagyta, hogy ezúttal az enyém termékenyítse meg az ő telepét.

Mindent egybevéve olyan szépen gyarapszik a cég, hogy fel kell vennünk még néhány embert. A hirdetés megírását pedig ki másra is bízhatták volna, mint rám.

 

Jófej, szociális, sörkedvelő emberke vagy? Laza, pörgős, fiatalos csapatban szeretnél dolgozni, annyi csocsózással, kutyával, cicával, zerggel és protosszal fűszerezve, hogy az már szinte nem is tűnik melónak? Ne habozz, dobj egy CV-t! Ha esetleg nem vagy ANNYIRA pörgős és fiatalos, akkor is! Itt mindenkinek megvan a helye.