“Jóska azt mondta: „Most írjuk alá egymás személyiét.” Aláírtuk és lebélyegeztük, állandó színház címmel. Kimentünk és beültünk Koplár autójába, és elmentünk Szegedre, egyenesen be a klubba. A színészek és a műszak ott vártak ránk. A Jóska szerződtette a színészeket, én meg a műszakot.” – Merő Béla Radnóti-díjas rendező visszaemlékezései a “35 éves a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház” című sorozatból.
„Ha az út könnyű, a cél értéktelen.”
Dan Abnett
I.
Apám Zólyomban született, tót származású családban, öten voltak testvérek. A nevünk Mikulkáról lett magyarosítva Merőre. Nagyapámat nem ismertem, csak nagyanyámmal találkoztam, akit boszorkánynak neveztünk – nagyon
összetört az öt gyerek nevelésében. A testvérek közül hárman egyetemet végeztek úgy, hogy fölváltva jártak katalógusra, ketten mindig dolgoztak, hogy el tudják tartani egymást és a családot. Gyula nagybátyám jogász lett,
édesapám és Béla, matek – fizika szakon végzett. Édesapám Egerben a hadapród képzőben tanított, majd kikerült a frontra, mint tüzér százados. Kint kilőtték alóla a lovát, ő megúszta sebesülés nélkül. Hazajött eltávra, közben
a szovjet csapatok egy támadás során megölték a százada szinte minden katonáját ez nagyon lesújtotta. A háború végén angol hadifogságba esett, és az egyik koncentrációs táborban halottakat kellett temetniük, itt egy angol
tiszt felfigyelt rá, és el akarta vinni Dél-Afrikába egy gyémántbányába munkafelügyelőnek, de nem ment el. Hazajött.
Édesanyámmal Észak – Erdély visszacsatolásakor ismerkedtek meg. Anyai nagyapám, Buzogány Elek kántortanító volt. Ezen ágról ősi székely családból származom – ükapám sírját meg is találtam Újszékelyen. Nagyanyám
Buzogány Rozália. Igazából nagyapámat szerettem nagyon. Sokszor játszott nekem orgonán a közeli kis templomban. Minden reggel tornászott két 25 kilós buzogánnyal. Amikor kint töltöttem a szünidőt náluk, minden nap felmentünk
a Somos tetőre, és amikor kiléptünk a házukból, elkiáltotta magát: ”Előre magyarok!”. Én kissé szégyenkezve néztem körül. Télen, nyáron fel kellett gyalogolni – néha nagyon elegem volt. Édesanyám velem terhesen lépett át a határon, és a románok természetesen elvették minden ékszerét, apámmal aztán Palánkon találkoztak, ott keltek egybe. Szekszárd mellett van egy mezőgazdasági kollégium, apám ennek lett az igazgatója. Valamiért nem vitték el az elvtársak, mint sokukat, akik nyugati fogságba estek. Apám a szerencsés túlélők közé tartozott, gondoljunk csak bele, 1909-ben született, I. világháború, Tanácsköztársaság, II. világháború, a hadifogság. Emlékszem rá, hogy jártak hozzá Pórffy György vezérőrnagyék, és mindenáron el akarták vinni Pécsre a Tüzértiszti Akadémia vezetőjének. Apám százados volt, kinevezték volna ezredesnek, de nem vállalta, így Rákosi nem végeztette ki később, mint a társait. Apámra úgy emlékszem, hogy reggel, mikor felébredtem, ült az íróasztalnál és dolgozott, és
este, mikor lefeküdtem, ült az íróasztalnál és dolgozott. Keményfejű ember volt, nem
lehetett megvesztegetni. Már katona voltam, amikor a színházban, az akkori Megyei Művelődési Központ épületében
Zalaegerszegen a Központi Bizottsági és helyi elvtársak előtt játszottuk a Balassagyarmati
Színjátszó Fesztiválon betiltott darabunkat: A völgy felett lebegő lány című misztériumjátékot és Ernesto Che Guevara élete a DNFF kulturális osztagának előadásában egy dél-vietnámi faluban-t, amit
ketten írtunk költő barátommal, Baka Istvánnal. Emlékszem szövegére: „Európa nagy
hajó, Amerika nagy hajó, de mi a legalsó fedélzeten utazunk s ölünkben mint brosúrák,
testvéreink nyála fehérlik.” Az előadás után megfenyegettek, hogy lecsukatnak, de Boros Imre ezredes nem engedte. Pásztor Gézáné azt mondta nekem: ”Maga Merő, olyan konok, mint az apja.” Ezen elgondolkodtam, hogy az én apám miért volt konok, és meg is kérdeztem. Kiderült, hogy itt volt érettségi elnök, a 40-es évek végén, és egy osztály ugyanazt a hibát követte el matematikából. Apám felfüggesztette őket, erre elkezdték győzködni
vonja vissza, de nem tette…
Két testvérem van, egy öcsém és egy bátyám, mind a kettő mérnök, én lógtam ki egyedül a humán beállítottságommal a családból. A bátyám 10 évvel idősebb, mint én, három diplomás mérnök, Egerben dolgozott a
LEHEL gyárban. Egyszer volt egy súlyos karambolja, nagyon komoly fejsérülést szenvedett, és később ennek a szövődményei vitték el… Öcsém hadmérnök, Kijevben végzett, most Pesten él. Apám nem szerette
a színházat. A Reflex Színpaddal a betiltott Guevara darab helyett a Párizsi Kommünről csináltunk előadást, amiben ez a dal szerepelt:
„Elbűvölő és bájos a szende nyaktiló,
kicsit, nagyot magához csábító, oly hódító,
ez ám a jó, ki mondaná, hogy nem rendjén
való.”
A dalt az előadás végén, a nézőtéren énekeltük. Számunkra váratlanul a nézők többsége – Szabolcs Péter szobrászművész vezetésével – velünk együtt felrohant a színpadra. Hatalmas siker volt, amelynek
hatására apám, aki ott ült a nézőtéren, a következő évben bérletet váltott Kaposváron.
Megérezte a színház erejét. A család Palánkról elkerült Dombóvárra, ahol apámat kinevezték a Tanítóképző Intézet
vezetőjévé, itt laktunk 1957 őszéig. Édesanyám irodalom-történelemszakos tanárnő volt, és zseniálisan mondott verset. 56’ október 23-án is verset mondott volna a rádióban – a Kőműves Kelemen balladáját
–, apám meg egy matematikai konferencián vett volna részt. Ültünk Dombóváron a rádió mellett, de csak katona- meg komolyzene szólt. Pesten édesanyámék még elindultak a rádióba, de már nem értek oda,
egy lakásban húzták meg magukat. Aztán fönt maradtak, mert nem tudtak hazajönni, később – természetesen – feljelentették őket, hogy részt vettek a forradalom előkészítésében. Ekkor kirúgták apámat, és visszakerültünk
Szekszárdra, egy vályogházba kellett költöznünk. Pottyantós budi az udvaron, Dombóvár után majdnem nyomor. Érdekes, hogy a legsúlyosabb kijelentése elkerülte figyelmüket. Az 56-57-es tanév szalagavatóján
azt mondta, örül, hogy a diákok a zöld színű szalagot választották és nem a pirosat, mert a zöld a remény színe. Dombóváron, az iskolában a diákok két részre szakadtak voltak Kádár-pártiak és Nagy Imre-pártiak,
és egymást „akasztgatták” fel a fogasra. Elgondolkodtató, hogy minden politikai csoportosulásnak azonnal az akasztás jut eszébe…
Furcsán indult az iskolai tanulmányom. A szüleim el voltak keseredve, hogy nem tudok olvasni. Akkor még szótagolva tanultunk olvasni, és én, valamilyen oknál fogva, képtelen voltam erre. Karácsonyra megkaptam
az Egri csillagokat, és két nap múlva közöltem, hogy elolvastam. Mondták, hogy nem létezik. Ekkor részletesen elmeséltem a regényt. Ekkor derült ki, hogy nem tudok szótagolva olvasni, hanem belátással olvasok,
azaz képszerűen. Óránként 300 oldalt tudok ma is elolvasni, ezek után nekem nem kellett szótagolva olvasnom az iskolában.
Apám nagyon kegyetlen volt velem – ő volt az igazgató –, és nekem hatszor annyit kellett teljesítenem, mint másnak. Édesanyám levelező tagozaton végezte a Pécsi Tanárképző Főiskolát, s én kölcsönöztem ki
a könyveket a könyvtárból. Vele együtt elolvastam valamennyit. Hatodikos koromig
az összes kötelező és ajánlott irodalmat elolvastam. Amikor Szekszárdra költöztünk, a IV. Béla-téri Általános iskolába jártam, ahol egyik héten délelőtt, a másikon délután volt tanítás, ráadásul gyenge tanáraim voltak.
Rossz tanárnál nincs elkeserítőbb. Átírattak egy másik iskolába, ahol egy matektanárral
kerültem összetűzésbe, aki előszeretettel dobálta a kulcscsomóját a gyerekekhez, és
egyszer fejbedobott, édesanyám bement, és „ rendet” csinált. Ezután kerültem abba az
iskolába, ahol édesanyám tanított. Volt valami ünnepség, és egy viharkabátos, szemüveges
fiút az édesanyja taszigálta ki a színpadra verset mondani. Ő volt Baka István. Egyszer,
amikor a napköziben sorban álltunk kajáért, egymás mellé keveredtünk, és elkezdtünk
beszélgetni. A Kisdobos című filmet „elemeztük”. Innentől indult a barátságunk, ami egészen a
haláláig tartott. Ez a barátság nekem nagyon sokat jelentett, esténként egymást kísérgettük
haza, zenét hallgattunk és lefordítottuk képekre. Történeteket meséltünk felváltva
az óraközi szünetekben az iskolaudvaron – nagy hallgatóság számára, és úgy gondoltuk,
hogy barátságunk olyan, mint Petőfi és Jókai barátsága.
A középiskolában nyaranta Faddombori mellé, a Duna partra jártunk ki egy átalakított
fakarusz bódéba – Pista édesanyjának az egyik munkatársáé volt – nyaralni, álmodozni,
a csillagokat bámulni, és a tábortűz mellett megváltani a világot.
A szüleim elváltak, éppen akkor fejeztem be a 8. osztályt. Az apám elvitte magával
öcsémet Kaposvárra, ahol idővel a Tanítóképző igazgatója lett, s én ottmaradtam
abban a lepusztult házban édesanyámmal. Csak a könyvek és a barátság volt, ami segített
túlélni. Később édesanyám férjhez ment egy lecsúszott katonatiszthez, aki elképesztően
sokat ivott, és ilyenkor bántotta édesanyámat – én meg őt, mert megvertem.
Édesanyám borzasztóan őrlődött közöttünk. Én soha nem akartam a színházhoz keveredni
– mivel az a pillanatok művészete, s kamasz koromban a „halhatatlanságra”
vágytam – mindezek ellenére két csoportnak is a tagja voltam. A gimnáziumban volt
önképzőkör, ahova elsős nem kerülhetett be, de mi Baka Pistával bekerültünk úgy, hogy
„székfoglaló” előadást kellett tartanunk, Pista Rainer Maria Rilkéről beszélt, én meg
a görög filozófusokról. Baka Pista másodikos korában már az önképzőkör elnöke
lett – amit mindig végzősök töltöttek be –, én pedig a színjátszó csoportnak lettem az
elnöke.
Filmrendező szerettem volna lenni, de nem vettek fel a filmrendezői szakra – visszaküldték
a papírjaimat, mondván szerezzek előbb egy diplomát, mert ehhez a szakhoz
előnyös. Persze voltak, akik érettségi után bekerültek… Másodiknak a magyar – orosz
szakot jelöltem meg Szegedre. A felvételin úgy éreztem, hogy úgy bánnak velem, mint
ahogy annak idején elbánhattak József Attilával. Pont József Attilát húztam, és egy
tanár elkezdett okoskodni, erre én egy kicsit ironizáltam Szegedről – nem kellett volna
–, a KISZ-megfigyelő elmondta, hogy „ifjú titánként viselkedtél, s ezért nem fogunk
felvenni”. Így is történt. Ekkor a Népművelési Tanácsadóban kezdtem dolgozni Szekszárdon.
Ezzel egy időben a Közgazdasági Technikumban létrehoztam egy színjátszó
csoportot, amivel egykori gimnáziumomat kiütöttem a Helikoni továbbjutástól. A volt
tanáraim ezután nem fogadták a köszönésemet, ugyanakkor ez a csoport mentette meg
az életemet, mikor édesanyám meghalt. A próbákba tudtam menekülni. Közben játszottam
a Művelődési Ház színjátszó együttesében is, Aldo Nikolaj Hárman a padon
című darabjában.
Aztán apámhoz kerültem Kaposvárra, 18 és fél éves voltam. Azért mentem népművelés
– könyvtár szakra, mert ott a képzés két és fél évig tartott, hogy ne legyek hosszú ideig
teher számára. A szombathelyi főiskola gyengébb volt, mint egykori gimnáziumom.
Viszont a diákok szellemi élete kiváló volt. Például alattam járt Nagy Gáspár – későbbi
Kossuth-díjas költő, Téri Tibor évfolyamtársam a Katona József Színház- Vajna Pál,
a Csiky Gergely Színház ügyvezető igazgatója lett, Wéhner Tibor művészettörténész…
Viszont olyanok tanítottak mint Káldi János, a kiugrott pap, a Világító kapanyél című
kötet szerzője, aki ki akart rúgni, mivel tudtára adtam, elegem van a „ szombathelyi
szellemből”, mégsem sikerült neki. Szombathelyen igazából az együttlét volt a
fontos, az utolsó féléves gyakorlatot Szekszárdon végeztem. Ott szembesültem azzal
a ténnyel, hogy senkinek sincs népművelés szakos végzettsége, s mivel nekem volt,
elkezdtek gyűlölni érte. Aztán az is problémát okozott, hogy hosszú volt a hajam
– akkor dacból levágattam kopaszra. Erre a főnökömet behívták a pártbizottságra és
elkezdtek vele üvöltözni. Utasításba adták, hogy a Merő azonnal növessze meg a haját…
Cseh Gábor festőművész barátommal, aki apámnál végzett Kaposváron, rendszeresen
jártunk esténként sztriptíz bárba. Az innivalót biliárdozással kerestük. Ő kiválóan
biliárdozott, én nem. Ezért én elkezdtem ügyetlenkedni valamelyik étteremben, persze
mindig akadt kihívóm. Én ragaszkodtam a páros játszmához, s Gábort választottam.
A tét négy láda sör volt. Mondanom sem kell, hogy állandóan nyertünk, utána átmentünk
a bárba, ahol mindenki a vendégünk volt, hogy a sör fogyjon el. A táncosnők reklámot
csináltak nekem, és 2 forintért simogathatták a kopasz fejem. Mikor 2000 forint volt
a fizetés, 100 forintot kerestem esténként…
Mindig is filmrendező akartam lenni, mert azt gondoltam, hogy a film legyőzi az időt,
a film maradandó, nem gondoltam bele, teljesen mindegy, hogy az ember életében
mi a maradandó, mi nem. Baka Pista elkerült Szegedre egyetemre, és ott is maradt.
Ritkábban találkoztunk, bár sokszor jött Zalaegerszegre. Bemutattam a darabjait,
még életében a „Háborús téli éjszakát”, és halála után a Korinthoszi menyasszonyt, a
Yorick monológjait. Csináltunk egy kiállítást, Pataki Ferenc szegedi festőművésznek,
Jimmi szervezte a színházban – ő tervezte a Korinthoszi menyasszony című kötetnek
a borítóját. Barátaim megkérdezték tőle: nem akarod azt a képet a Bélának adni? Azt
mondta: nem. Később megnézte a főpróbát s utána nekem adta azzal: „ez Pista világa”…
Valahogy így zárult Baka Pista szála.
II.
A Megyei Művelődés Központok igazgatóinak volt egy továbbképzése Szekszárdon és
a zalaegerszegi Művelődési Központ igazgatója Nyakas Gyula – volt ÁVH-s százados,
bár akkor ezt nem tudtam – ott volt, és beetetett, hogy jöjjek el Zalaegerszegre, ahol
kapok egy pinceszínházat, és fantasztikus munkafeltételek várnak. Elegem volt a sok
piszkálódásból, és eljöttem, ekkor 1970-et írtunk.
Természetesen az ígéret ígéret maradt. De nem hagytam annyiban. A harmadik nap
már volt színpadom, megkerestem régi színjátszókat: Németh Klárit, Bedő Sanyit,
elmentem a Ságvári Gimnáziumba… A REFLEX nevet együtt találtuk ki Varga
Csaba képzőművész barátommal. Az igazgatómmal történt konfliktusok miatt,
korábbi megállapodásunk ellenére, elvittek katonának, bár a szívem miatt le kellett
volna szerelniük, de nem tették, mivel szükség volt rám, és a hadosztály kultúrmunka-
szervező tisztje mellé tettek, és beosztottak hadosztály-fotóriporternek.
Ez az „állás” segített túlélni a honvédséget. Meg az, hogy a katonaság alatt a Reflex
tovább működött. Volt egy katonai és egy civil Reflex. Kiengedtek próbálni, és még a
katonákat is kihozhattam a laktanyából. A 71-es Ki, Mit, Tud? -on a katonák és a civilek
egymás ellen versenyeztek. A Reflex katona fele jutott tovább a televízióba Szabó Lőrinc
Testvérsiratók-jával. A Reflex egy nagyon fontos állomása volt életemnek, számtalan
hazai és nemzetközi díjat kaptunk előadásainkért. A katonaság után az irodalmi kapcsolataim
miatt a III/III-asok gyorsan megtaláltak. Bejöttek a Megyei Művelődési Központba,
és igazgatói „engedély után” elvittek Balatonfüredre. Egy szállodában várt egy
elvtárs Budapestről és kérdezgetett. Másik alakalommal az utcáról vittek el egy város
környéki borospincébe, és szabályosan vallattak és itattak. Nem volt mit mondanom.
Zalaszentgróton rendeztük az amatőr világszövetség továbbképző táborát, és egyszer
csak szól Vattay Dénes igazgató, Béla várnak. Ott állt egy elvtárs az itteni III/III-ból, és
elvitt egy lefüggönyözött Volgával valamerre, majd megálltunk, és át kellett ülnöm egy
másik autóba. Átültem és vittek – szintén nem tudom merre –, egy kocsma előtt megálltak
és mondták, menjek be. Bementem, mindenféle alakok voltak ott, a kocsmáros
megszólal: Merő elvtárs, ott várják, és mutat egy ajtóra. Belépek, egy rosszarcú pacák
vár és bemutatkozik, valamilyen alezredes Budapestről és azt kérdezte, hogy volt az,
amikor a Georg Malvius, az Amatőr Világszövetség főtitkára ezt meg ezt mondta.
Nem tudom, feleltem, én részeg voltam. Rólam mindent tudott, tehát valaki jelentett
a köreimből. Ugyanez történt, amikor hazajöttünk a Reflexszel a svájci fesztiválról.
A színjátszóim vitték haza a bőröndjeimet, engem meg egy fekete Volga vitt el, és furcsa
figurák vallattak, hogy mit csináltunk Svájcban. Később Ruszt elmondta, hogyan
jöhetek rá, ha lehallgatnak. Én felhívom telefonon, beszélgetünk, majd ő leteszi a
kagylót, de én ne tegyem le, és ha van még egy kattanás, akkor lehallgatnak…
Ascher Tamás egyszer, mikor együtt zsűriztünk, azt mondta, hogy nem jó, ha egy profi
rendező amatőröket rendez. Nem értette meg, hogy a profi színházban én akkoriban
nem találtam azt a mentalitást, ami számomra nélkülözhetetlen. Ruszt is azt
nyilatkozta, hogy a Reflex egy magatartás, egy mentalitás volt. A színház egy gyár, és
engem ez a része nem érdekel. Ebben az időben indult el az amatőrmozgalom lefejezése.
Pál Isti átkerült Pécsre, aztán Szegedre, és Szolnokon tönkrement a vezetésben. Zsámbékiék
a Lengyel Pali Miskolci Manézsát egy az egyben leszerződtették Kaposvárra.
Ennek oka az volt, hogy nem volt igazi magyar avantgárd. Moholy Nagyéknak és
Palasovszky Ödönnek voltak ezen a téren rövid kísérletei.
A magyar avantgard valójában a Ruszt-féle Egyetemi Színpadon kezdődött, és csak
azok vitték tovább, akik annak hatása alá kerültek. A 60-as 70-es évek amatőr színjátszása
volt a magyar avantgard… Kováts Flóriánnal álltam a Megyei Művelődési
Központ színpadán, és Pozsgai elvtárs – csak mi nem tudtunk róla-, Kanizsáról jött
át, felnézett a zsinórpadlásra, és azt mondta: „ez jobb mint a miskolci, lesz színház Zalaegerszegen”.
Honnan merült fel, hogy színház legyen Zalaegerszegen?
Így utólag az az érzésem, hogy az elvtársak azt gondolták, a színházi életet ki kell venni
a Reflex és a Merő kezéből, és „normális”, a tetszik, hivatásos mederbe kell terelni.
Később Bőgel József, a Művelődési Minisztérium Színházi Osztályának „szürke eminenciása”
mesélte, hogy amikor Malonyay Dezsővel, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetőjével
eljöttek Zalaegerszegre, és beszéltek Újvári Sándorral, a Megyei Tanács elnökével, Koplár Lajossal, a helyettesével és
Varga Gyulával, az MSZMP Megyei Bizottságának első titkárával a színházalapításról,
Malonyay Dezső körbenézett és megkérdezte, Merő Béla hol van? Erre azt mondták,
Merő elvtárs, nem jó elvtárs. De itt rajta kívül – folytatta – senki nem ért a színházhoz,
ha öt percen belül nincs itt, nem lesz színház Zalaegerszegen. Akkor a Megyei
Művelődési Központ megbízott igazgatója voltam. Csöngött a telefon, azonnal menjek.
Bejártuk az épületet, közben a Bőgel Jóskával lemaradtunk és beszélgettünk. Kiderült,
hogy Székely Gábort vagy Zsámbéki Gábort akarták Zalaegerszegre hozni. Azon gondolkoztam,
ki lenne jó színházalapítónak? Ekkor ötlött eszembe Ruszt József neve.
Jóska 1977-ben meghívott Kecskemétre. El is mentem, jót beszélgettünk, majd eljöttem
és írtam neki egy levelet, hogy egy produkcióra elmegyek, és akkor kiderül, hogy én
megfelelek-e számukra, illetve a színház megfelel-e számomra.
Jóska halálosan megsértődött, mert nem mondtam igent. Feldobtam Bőgelnek, mi
lenne, ha Ruszt lenne az igazgató. Nem is rossz, mondta. Malonyaynak is nagyon
megtetszett a javaslatom. Sokáig nem történt semmi, de az épület átépítése elindult.
Egyszer azt kérdezte Kustos Lajos, Zalaegerszeg tanácselnöke: Béla, mit tehetnék
én a színház érdekében? Mi lenne, ha a Rusztot meghívnánk Egervárra rendezni,
kérdeztem? Jó ötlet – szervezd meg. Ekkor elkezdtem hívni Jóskát, de mikor megtudta,
hogy én keresem, nem vette fel a telefont. Beültem a Skoda 105-ösömbe, és elmentem
Szegedre. A Kis Színházban próbált, el akart tűnni, de mondtam neki, hogy nem én akarok
jönni rendezni hozzá, hanem őt hívom hozzánk rendezni. Leültünk és beszélgettünk,
majd eltűnt, 10-15 perc múlva visszajött, és azt mondta: Csikós Attila díszlettervezővel
ekkor és ekkor jövünk Zalaegerszegre. A Tanácson az adott napon 12 órára vártuk
őket, természetesen este érkeztek meg, kissé spiccesen. Kustos csak annyit mondott,
„hát a művészek ilyenek”. Ettünk egy kicsit, ittunk egy kicsit, aztán átmentünk az épülő
színházba. Jóskának tetszett az épület, és a Kustos Lajost is rokonszenvesnek tartotta.
Másnap megnéztük az újonnan épült Városi Művelődési Központot és a Móricz Művelődési
Házat, amelyet színházi stúdióvá építettünk át a Reflex Színpad számára. Aztán
megállapodtunk, hogy rendez az Egervári Estéken. Jóska nem sokkal később felhívott
telefonon: „Béla 2 órán belül választ kérek. Azt találtam ki, hogy legyen elő évad, a Városi
Művelődési Központban próbálunk, nem kell még épület, csak meg kell oldani a színészek
lakhatását, és akkor jövök.” Bementem Kovács Lajoshoz, a Megyei Tanács Művelődési
Osztályvezetőjéhez, elmondtam, mi van. Elrohant a pártbizottságra, egy órán
belül elintézte az ügyet, mindenki rábólintott. Visszajött és azt mondta: „Béla, ülj be a
kocsidba, és menj le Szegedre, ne telefonálj, mert azt lehallgatják.” Elutaztam és elindultak
a tárgyalások két szinten, a fenntartóin (pártbizottság) és a szervezőin, ami a mi hétköznapjainkat
jelentette. Jött Menczel Robi díszlettervező, Böhm György dramaturg, és
így együtt bele tudtunk szólni az átépítésbe, és rengeteg hasznos dolgot megvalósíthattunk.
Nagyon furcsa volt a helyzet, mert a Tornyos Csaba, a szakszervezet Kulturális Osztályának
vezetője képviselte azt az intézményt, aminek én voltam az igazgatója, én pedig a
színházat. Kováts Flóri hirtelen előjött azzal a javaslatával, hogy döntsék el, ki csinál
jobb színházat: Ruszt vagy ő. Mögötte állt a pártbizottság, Karvalits Ferenc első titkárral
az élen. Közben a Jóska csipkeházi lakásában szerveződött
a színház, megjött a Bischof Sanyi és lassan a többiek is.
Március 1-jén, a Megyei Tanácson értekezletet hívtak össze, amelynek feladata a színházvezető
személyének eldöntése volt. Én Bíró László közművelődési csoportvezető
szobájában vártam az eredményt. Jó 2 órás tárgyalás után kijött a Jóska, kezében barna
cukros papírzacskóval és azt mondja: „Én vagyok az igazgató, itt a bélyegző”. A pártbizottság
Flórit támogatta, de a Kovács Lajosnak volt jogosítványa a színházigazgató kinevezéséhez. Megtette, másnap felmondott, és elment Szombathelyre a Tanítóképző igazgatóhelyettesének. Jóska azt mondta:
„Most írjuk alá egymás személyiét.” Aláírtuk és lebélyegeztük, állandó színház címmel.
Kimentünk és beültünk Koplár autójába, és elmentünk Szegedre, egyenesen be a klubba.
A színészek és a műszak ott vártak ránk. A Jóska szerződtette a színészeket, én meg a
műszakot.
Még a nyáron, amikor a Jóska elkezdte a próbákat Egerváron, jött az értesítés, mégsem
ő lesz az igazgató, hanem valaki más. Annyi lehetőséget adtak, hogy a Jóska két
ember közül választhatott. Én a Varga Zolit javasoltam… A Jóska egyetértett velem, így
Varga Zoltán lett a színház első igazgatója. A nézőtéren pedig, a próbák alatt feltűnt
egy fiatalember, aki sűrűn jegyzetelt, s akit aztán később pártbizottsági utasításra fel
kellett vennünk…
(Folytatása következik…)
(Lejegyezte Pénzes Csaba)
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/2. számában.)
