76 (K HG és Juhász Gyula találkozásai)
K HG évtizedeken át sokszor és sokat találkozott Juhász Gyulával, Szeged legrokonszenvesebb legjobban szerethető irodalmi hősével. A legtöbbször a verses könyvekben, elég gyakran róla szóló írásokban, de összefutott vele az iskolai órákon (diákként és tanárként is), a Tisza parton vagy az Alsóvárosban is gyerekkori lakhelyén, az Apáca utcában és környékén. Nemcsak képzeletének játszadozásáról van itt szó, de a legkomolyabb valóságról is. Kis gyermekkorában, amikor a Főiskola gyakorlójába járt, Apáca utcai házi nénije mesélt neki a félszeg, gondolataiba merülő ismerősei köszöntését zavartan viszonzó újságíróról. Talán ebben az időszakban hallotta azt az anekdotát is valakitől, hogy amikor egy barátjával a költő a Szentháromság utcában sétált, bemutattak nekik egy nagyon csinos, elegáns szőke fiatalasszonyt. Juhász annyira zavarba jött, hogy a hölgy helyett barátjának csókolt kezet. Mikor középiskolásként a Tisza parton járt-kelt, a híd mellett gyakran találkozott a magas talapzaton álló elgondolkodó Juhász Gyulával, akinek bronzfrizuráján ott díszelgett a galambürülék- glória, amit csak a kiadósabb esők tisztítottak le néha-néha. K HG sokáig elnézte a folyót szemlélő költő szobrát, aki talán éppen valamelyik Tiszáról szóló versének sorain töprengett.
Mint azt a korábbiakban már említette, diplomája megszerzése után egy tucat évet egy másik Tisza parti városban okította a középiskolás ifjúságot. Ezalatt a száműzetés alatt is eljött néha Szegedre meglátogatni a költőt. Negyven évvel ezelőtt történt, hogy felesége húgának esküvőjén volt tanú. Az esküvő a Tisza szálló éttermében zárult. Egy dologra emlékszik már csak vissza ebből a csendes, a mai felturbózott lagzikkal ellentétes disztingvált, beszélgetős estéből. Az étterem egyik sarkában ülve felesége, végzős egyetemista sógornője, Jónyer Edit és sógora,Nagy Miklós valamint a másik tanú társaságában Juhász Gyuláról beszélgettek. (A másik tanú sógora gyerekkori barátja és iskolatársa a színművészeti főiskolás Kulka Jankó volt.) Sógornője német, újdonsült férje francia szakos volt, még sem Rimbaud-ról vagy Heinéről, hanem Juhász Gyuláról folyt a diszkurzus. Nem is lehetett ez másképp ,hiszen az asztal végén egy rézdomborműn megjelenítve, ott ült maga a költő is. Az emléktáblán a következő állt:1920–1930 között itt állt a haladó gondolkodású újságírók asztala, amely mellett naponta ült Juhász Gyula. (ld. jegyzetindító képünk!)
Ezt a visszaemlékezést írva K HG 2019 áprilisában felkereste a Tisza szállót, hogy felvegye ismét a személyes kapcsolatot a költővel. A recepción kiderült, hogy az egykori éttermi részt már eladta a szálló, jelenleg egy diszkó áll a helyén. A feketére festett falú szórakozóhelyen ma is ott díszeleg az emléktábla, és a villogó fények között táncoló fiatalok valószínűleg nem sokszor mormolják magukban Juhász Gyula gyönyörű verseit, még a lassú számok alatt sem. Feltehetőleg észre sem veszik az itt felejtett emléktáblát.
A Tisza szállóban 1979-ben lezajlott „személyes” találkozás után, vagy két tucat évvel a poéta születésének 120. évfordulóján új síremlékét avatták fel a költőnek. A belvárosi temetőben a már nem főiskola csak Juhász Gyula Tanárképző Kar képviseletében ott volt a jegyzetíró is hallgatva a rövid avató beszédet. K HG ott állt a csöndes költőhöz méltóan szerény új síremlék mellett és hallgatta a megemlékezést. Az emlékbeszédből felvillantak benne azok a randevúk, melyek a költő verseit olvasva jöttek létre a jegyzetíró képzeletében.
A verstípusokat tekintve főleg háromféle Juhász Gyula verssel szeretett találkozgatni a verseskönyvek lapjain. Nagyon szerette a költő japános négysorosait, ezeket a hangulatokban, szépségükben a legtöbb örömöt a legtöbb élvezetet nyújtó magyar haikukat. Úgy emlékezett, hogy a síremlék avatáson is hallott ezekből a versekből, hogy melyiket azt már nem tudta felidézni. Ezért megkérte feleségét, hogy olvassa fel neki újra a költő japános verseit. Hogy a virtuális olvasók is kedvet kapjanak ehhez a szórakozáshoz, ezért megosztja velük azt a négysorost, amely a 2019.év, áprilisi felolvasásból leginkább megragadta:
Egy pók sző hálót gondosan az éjben,
Két jázminág közt a mély csendbe sző.
Szivem s szived közt a gyorslábú évek
Így szőnek szálat, s kész a szemfedő.
Ha a virtuális olvasó eltöpreng azon, hogy miért pont ezt a darabot választotta az öregedő jegyzetíró könnyen rájöhet a választás indokára. De van egy formai érv is, ami emellett a Juhász Gyula – haiku mellett szól. A kezdősor képe mindenkiben összekapcsolódhat a legszebb szegedi Tisza vers indító képével. A Lukácsy Sándor által szellemesen Juhász Gyula- strófának elnevezett versformában íródott Tiszai csönd K HG számára a legfontosabb szülőföld vers volt mindig. És tanári pályáján megkérdőjelezhetetlen memoriter is. A pók motívum azért is nagyon kedves volt K HG-nak, mert az Irodalmi Jelen c. folyóiratban egy fiatal kritikus hölgy eképpen írt jegyzetsorozatáról: Egyébként az Egy filosz töprengéseit olvasom még, nagyon bejön! És nemcsak amiatt, mert nem tudni, ki ő, (bár sejtem), hanem, mert az utalások, a szövegek izgalmassága leköti a figyelmem. Egy irodalmi pók ez az ember. Mindenhová elérnek a szálak, amiket fon.
A harmadik Juhász Gyula verstípus amit kiemel K HG, a szonett. A lírai életmű talán legértékesebb része az a közel 300 szonett, amelyből jegyzete végére kiválasztotta a legérdekesebbet. Azt a verset ,amelynek címére nem tudott rájönni bármennyire is törte az agyát. Kis nyomozást kellett végeznie, hogy a feledés mély kútjából előhalássza. Csak egy sor zsongott a fejében: Puccinit hallgattunk nyakra-főre és ezt a mondatot kerestette segítőtársával a szonettek szövegében. Persze nem találták sehol, amíg felesége találékonysága nyomán elő nem került a Bovarynét olvassuk egyre-másra sor és később megtudta azt is, hogy valahol Pesten Puccini zenéje zengett eközben. K HG Stendhal Pármai kolostorában nagyon otthon érezte ugyan magát, de Bovarynéval sohasem tudott azonosulni. Ez az ízlésbeli különbség csalta meg emlékezetét. Amikor kiderült számára tévedése, örömmel konstatálta, hogy ma már sokkal megbocsájtóbb a valaha nyafogónak, szenvelgő kispolgárinak tartott regényhősnő iránt. Lelkesen olvasta újra ezért és adja közre jegyzete olvasóinak ezt a szonetett, mert úgy érzi télutó idejében nem árt, ha olykor visszajön számunkra a tavasz, a szerelem, és Anna emléke.
Télutó
Még benn ülünk. A kandalló varázsa
Melengeti a fázós bánatot,
Bovarynét olvassuk egyre-másra,
Künn zajlanak a víg vadászatok.
Valahol Pesten, messze, operába
Puccini zeng ma s éber vonatok
Robognak át a gyémánt éjszakába.
Én itt vagyok és én itt maradok.
Emlékek szőnyegén rajzolgatok
S mint levendula, meghitt, régi bánat
Belengi csöndes, idegen szobámat
S míg künn a köd száll és végsőt havaz,
Szívemben Anna fénye fölragyog
S vígan kinyit a tavalyi tavasz.
