Egy filosz töprengései – 67. rész

67 (K HG és a szelíd véreskezű)

K HG másik élménye a véreskezűekről a 80-as évek végén született.  K HG az előző íráshoz hasonlóan itt sem a nagy emberről az elvtársról akar megemlékezni. Az ő Leninjük egy gyönyörű, hamuszürke színű kis cicaként került a családba. Az ázott, didergő kis cicát lányuk találta meg és hozta szegedi paneljükbe megmelegedni. Amikor megszáradt és egy kis eledelt is adtak neki egy csodaszép fehér bajúszú, hosszú, puha szőrű bájos kis cica nyeffentett rájuk barátságosan. K HG máig sem emlékszik rá, hogy gyerekei miért adták a nagy Vlagyimir Iljics nevét a cicusnak. A lényeg az, hogy a kis Lenin nagyon megszerette a lakást és családját barátságosan, csendben élte az életét K HG lányával, fiával és feleségével. Az első nyervantás után alig-alig szólalt meg. Halkan, elegánsan közlekedett a szobákban, nőtt egyre nagyobb és gömbölydedeb lett. Ha valaki idegen jött a lakásba, rögtön elbújt. De egy év múltán már akkorára nőtt, hogy nem fért el sehová, amikor megijedt. Aztán megtalálta a megoldást, az egyik heverőn lévő plédet karmaival felemelte és alá bújt a takarónak. Itt nyugodtan várhatta be a veszély elmúltát. Azt gondolta, ha ő nem látja a látogatót, akkor őt sem látja senki. Tehát a mi Leninünk meglehetősen szelíd és butuska volt, ő valószínűleg nem tudta volna soha megírni a Materializmus és empirio-kriticizmust.

Sajnos, megöregedvén a mi Leninünk vesebetegsége miatt leszokott a cicavécéről. Mivel a lakás nem az illatos úton volt K HG szomorú szívvel száműzte a beteg Lenint a kis kertjébe. Néhány hétig mindennap vitte neki az ennivalót, míg aztán egy májusi napon a kert melletti árokban holtan találta meg az öreg Vlagyimirt. Gazdája eltűnődött, csak nem Sztalin mérgeztette meg?