A kétbőröndös Ármint már a hajnali szürkületben várta a csillanó feketére suvickolt autó. Nem volt egyedül. Ahogy pedig számítani lehetett volna, nem Vilmus, hanem Erna tűnt elő a reggeli párából, Zsigmond kezét fogta, szorongva integetett neki, ki nem hagyta volna a búcsú pillanatait. Ármin zavartan mosolygott, mintha azt kellene bizonygatnia, a legjobb történik. Zsigmond körbefutkározta a járművet, a nyelvét öltögette a fekete autó sofőrjének.
A feneketlen alföldi köd elnyelte őket. Az út unalmas volt. A meglepően hosszú, véget érni nem akaró Abonynál megálltak inni. Van a faluban egy kastély, a Vigyázó-kastély. Itt is gyilkoltak Prónayék. Vagy város inkább? A sofőr is ivott a kocsmában, ahol csönd volt, nehéz levegő.
– Rákosi Mátyás elvtársra – emelte a poharát Ármin kísérője, nagydarab, erős férfi.
Körbenézett. Petróleumszag vegyült a sár szagával. Lassan az a néhány ember is emelt a homályos poharán.
– Akkor az ő egészségére.
– Miért nem mindjárt Sztálinéra? – szólt oda valaki.
Pofádat befogod!
Kussolsz vagy fejedre húzom a gumicsizmádat!
Aztán a reptér mellett haladtak, annak az útját egy-két éve még izmos, erős muszos gyerekek csákányozták. Olyan sűrű helyére értek Pestnek, amit éppenséggel eléggé ismert, a város többi kerületében biztosan eltévedt volna. Látható, Budapest világváros, még ha rommá is lett lőve. Aránytalanul nagy a pusztítás. Ez itt a Berlini tér és környéke. A sofőr nem szólt, csak rámutatott a Westendre, bólintott, kanyarodtak a Vígszínház felé. Ez már a Jászai tér. Tátra utca. Szép környék, ugye? Az. Modern. Világszínvonal sokak szerint. A közelben élnek Keller bácsiék. Hamarosan találkozik velük. Ármin kapott egy súlyos kulcscsomót, ledobhatta két bőröndjét, s egy kisebb táskáját a lakásban, stílszerűen az utcára néző nagyszoba közepére. Szét se tudott nézni, csak a két szobán futott végig, volt egy kicsi erkélye, kilépett volna, hogy megnézze az utcát, máris vitték tovább, az intézetbe.
Átkeltek a folyón, a Manci hidat, közölte sofőr, inkább gyalogosok járják. Aztán az egyetemre is eljutottak, ahová másnaptól már egyedül járt be. Volt egy ív, amit a portás egy alsó fiókból vett elő, odaírta a nevét, Arany Ármin, eh. Nem volt osztálytársa. Nem magántanulónak nevezik az ilyet?
A professzort, akinek a fennhatósága alá került, Rejtőnek nevezték. Ó, hát ilyen nincs is. A tudomány embere, mint szerencselovas. Mert nem csak egy híres írót neveztek így, hanem a lovin is lovagolt egy hírhedt Rejtő nevű zsoké. Egérfejét sűrű bajusszal igyekezett ellensúlyozni, amitől olyan különleges benyomást keltett, hogy az embernek elment a kedve a nevetéstől. Nem furcsa. Akkor milyen. Rejtő magabiztos volt.
– Az első tanácsom, fiam. Fölfoghatod figyelmeztetésnek is. A nevemen röhöghetsz, bár nem látlak olyan viccelődős fajtának. De ha konkrétan a tudományon nevetsz, akkor véged. Elintézlek, kicsinállak, fűrészpor lesz a farkadban ondó helyett. Érted?
Ármin értette. De miért ilyen harcias?
– Professzor úr, kérem, vegyen figyelembe egy apróságot.
– Éspedig.
– Hogy én buta vagyok.
Rejtő fürkészte, játszik-e vele. Hát persze. De ez komoly játék, nagyon is az. Mint a cián.
– És mennyire buta maga?
– Sajnos nagyon.
– Kevés – mondta Rejtő, és azt hitte, ennyivel le is zárhatja.
Volt a professzor természetében valami mélységesen deprimáló. Ami nincs, nem is kell. Ami van, felesleges. De azért nézzük meg, mi van és mi nincsen. Egye kutya, spekuláljunk el azon is, miből mi lehetne. A valószínűség a tudomány titkos libidója. Érti ezt, Arany? Ja, hogy buta. Mindegy. Ami nem lehetne, miért nem lehetne. Mi a van? Mi a tudomány célja? Végtére is az ember mennél hosszabb idejű életben tartása. Nem? Vagy legyilkolása. Az is a tudomány territóriuma, a gyors halál. A tudomány segítségével sem leszünk hasonlatosabbak istenhez. Csak közelebb kerülünk valamihez, amiről azt föltételezzük, hogy isten. A tudomány fejlődésre van ítélve, a határ a csillagos ég.
Ármin nem vitatkozott, hallgatta az eszmefuttatást, bár nehezére esett nem válaszolni.
– A tudomány nem vész el, mert nem emberi sajátosság. A tudományban a jövő épül. A művészet az emberi élet átutazása, jóllehet az örökkévaló után nyúlkál akármelyik bolond költő vagy zeneszerző. Bach is! Nem gondolod, fiam?
Ármin hallgatott, ez az ember biztosan pálcával verte a hintalovát is. Sokat bántották. Sok gyalázatban volt része, másokét is megtapasztalta. A személyes bántalmak földühítették, a másokéi nem érdekelték. A homoszexuálisok és a táborlakók fölismerik egymást.
– Hát akkor mit gondolsz?!
– A kommunistáknak ez az okfejtés nincs kedvére, professzor úr. Egyébként szerintem is butaság.
Rejtő ordított, toporzékolt.
– Mert te nem vagy kommunista?
Nevetett, persze, hogy az vagyok, egy baloldali Pierrot. Mint aki viccet mond, kérlek szépen, elmondom, csak ne nevessetek, ne nevessetek. Manapság már a jóisten is belépett a pártba, az összes angyallal egyetemben. Éva és Ádám kommunista gyorstalpalók. Mózes a kisúttörő, Áron, a testvére kisdobos. A kísértő kígyó alapszervezeti titkár. Illés miniszter. Dávid király szintén párttitkár. Jézus és a tanítványok? Hát persze. Ők aztán igazán tagok. Kommunista vagyok, máskülönben hogyan lehetnék itt, professzor úr. A pártba nem kellett belépnem. Nem forszírozták. Talán csak elfelejtették. Én azért nem nyújtogatom a karomat.
Ezt gondolta körülbelül, de mást mondott.
– Azt hiszem, ön az elmélet tábornoka. Én a gyakorlat közlegénye vagyok, az is maradok.
– Azt nem maga dönti el, mi lesz. De nem is én. Az én utasításom az, hogy…
– Professzor úr, igazán nem áll szándékomban neveletlennek lenni. De engem nem érdekel semmilyen utasítás. Tudok gyógyítani, néhány fogást elsajátítok, ez elég.
– Nem elég.
– Elismerem, nagy a mellény. Írja a butaság rovására.
– Mi volt a maga apja?
– Az apám boltos volt, szatócs, ha úgy tetszik, a nagyapám kalandor. Anyám bölcs asszony. Nagyanyám bátor. Testvéreim is voltak, Rebeka és Mirjam. Ők mind, az egész családom…
– Elég!
Rejtő sötéten és elveszetten szorította a száját. Őt ne húzzák csőbe. Nem kell ez a most elmondok magamról mindent, és ebből érthető leszek című társasjáték. Nem is számított ilyen bonyolult és elszánt ellenállásra. A professzor úr nem szokott hozzá, hogy a tanítvány egyenrangú félként viselkedjen. Elvárta a minimális két lépést, de inkább ötöt, és föltétlen csodálatra is igényt tartott. A doktorlás olyan, mint a katonaság, tisztelettudó, ha kell, alázatos a tudományos hierarchiát illetően. Az emberi test harctér. A betegség támad. Folyton, minden pillanatban. Itt van ez a fiatalember. Arany a kívülállók különleges példánya, nyilván meg lehetne törni, még ha nem is a tradicionális eljárásokkal, szellemi fenyítéssel vagy lélektani megalázással. Látszott, ez az út nem éri meg. Hogyan szelídül meg egy ilyen végletekig elvadult, bár jámbor képpel sétafikáló semmirekellő? Egy ilyen elvetemült. Egy félkegyelmű. Őt teszik próbára a megbízói, nyilván!
Na, kérem, lássunk hozzá, álljuk ki a próbát.
Rejtő mindent tudott a testről, és annak működéséről, a hibák keletkezéséről, a működés zavarairól, legalábbis Aranynak ezek voltak az első benyomásai, amelyek aztán megingathatatlan hitté szilárdultak. Egy vércsöppről, izzadságról, egy szőlőszemnyi gennyzacskóról órákig mesélt. Mindeközben egy éles és hisztérikus elme. Öntörvényű. Nemhiába zavarta Arany hamar deklarált függetlensége. Egy Galénosz, zilált kivitelben. Apró szemeivel figyelte Aranyt, mintha súlyosan szakadó esőn át bámulna, a víz ömlik az ablaküvegen, ki van kint, ki van bent. Sokáig eltartott ez a fürkésző vizsgálat. Sűrű bajusszal ékesített egérarcát végül meggyűrte a rettenetes csalódottság.
– Nem lehet téged betörni?
– Nem értem a kérdést, professzor úr.
– Te vagy az? Te? – bökdöste a mellét. Kemény ujja volt, dühös.
– Én, nem én. Van egy dublőröm, persze. Helyettesem.
– Az istenit, jól nézünk ki!
– Mire gondol, professzor úr?
– Ne kérdezz vissza! Hogy merészeled?!
Arany Ármin ekkor föltartotta a két kezét. Mozgott a fonendoszkópja, míg beszélt.
– Professzor úr, én a rögeszméktől és a fantazmagóriáktól mentesítve vagyok.
– Ezt a pofát! A fene egye meg, hány éves maga?
– Elmúltam. Bármennyi is vagyok, elmúltam, kérem.
Meg fog őrülni. Rejtő professzor keserveset sóhajtott, elhomályosult a különben mindig éles és átható tekintete, így kibaszni ővele, egy átkozott túlélőt kapott.
Rám szabadították. Az anyjuk picsáját, azt. Most jön a haddelhadd. Hol laksz?
– A Tátra utcában. Van még telefonom is. Egy igazi telefon!
– A Tátra utcában hol?
– A… a Turul ház előtt.
– Tudod-e, kinek a lakása volt?
– Nem kötötték az orromra.
– Mindenki úgy sétafikál a világban, mintha elsőszülött lenne. Miért nem tudod?
– Meg fogom tudni, professzor úr.
– A szerénységed nem valami kifinomult.
– Elég, professzor úr.
– Mit mondtál?!
– Legyen, kérem. Ha jól értem, ön hisztérikus tüneteket mutat.
– Én?! Rólam beszélsz?!
Rejtő professzornak tátva maradt a szája. De nem adta föl, hogy Aranyt szabályok alázatos követésére bírja, zabolázza és uniformizálja. Legalábbis a fejébe verje, hogy a világ, s benne az emberi test, és annak működése bizonyos fokig megismerhető, de elégedettséget csak akkor érezhetünk, ha szenvedélyt is adunk a kutatómunkához.
Napról napra, minden délelőtt csak vele hepciáskodott, ő felügyelte az elméjét, a gondolatait irányította, emlékezetét éberen tartotta. Nehezen adta kölcsön, de ez a terv része volt, amit illett tiszteletben tartania. Rejtő is csak egy volt a sok közül.
Ármint időnként átvette egy másik orvosspecialista, aki a tüdőhöz értett inkább, megint egy másik a belek működéséhez, egy harmadik a csontok, az inak, az izomzat tudora volt. Raccsoltak, hebegtek-habogtak, az orruk alatt dünnyögtek, kiabálva magyaráztak, még jártak Andrássy úti villákban, a Svábhegyen vagy Pasaréten. Polgár voltam. Különös hangsúlyt kapott képzésében a baleseti ellátás. Törések, repedések, belső sérülések, zúzódások hatásai. Fertőzésveszély. Hogyan lesz egy kicsiny sebből, egy karcolásból a halál albérlete. Nem csak orvosokkal volt dolga, de paciensekkel is. Azok között akadt egyenruhás és civil is, de mindegyik jelentékeny beosztásban és státusban lehetett. Nem akárkit fogadtak. Néha megkérdezte, ennek vagy annak mi baja lehet. Vesekő. Bélhurut. Szív. Máj.
– Honnan tudja.
Rejtő olyan ideges volt, hogy majd föl robbant.
– Honnan tudja?!
Rájuk nyitott egy civil ruhás, kezet fogott Arannyal is, már az erős, férfias szorításnál megérzett valamit. Aztán jobban megfigyelte a férfit, aki ötven év körüli, jól karbantartott alany volt. Szép, tiszta körmök. Baj van. Nevetve ment el, aztán, ki tudja miért, visszanyitott. – Jöjjön csak velem – Aranynak mondta. Parancsolt, ez volt a természetes beszédmódja. Ő nyomban utána lépett, Rejtő elsápadt, kapaszkodott az asztalban. Kint elléptek az ajtótól. A férfi nézte őt, úgy mozgott a szája, mintha a fogai őrölnének valami apró, szemcsés anyagot.
– Nagy a baj?
– Igen, elvtárs – mondta Arany.
– Milyen nagy?
– Kijevi nagykapu.
– Jól van. Mit javasol? – a férfin egyáltalán nem látszott, hogy feszültté tette volna az információ. Hogy megrémült volna.
– Nem tudom, kérem. A sürgősebb dolgok talán. – Elgondolkodott. – Ha nekem lenne szeretőm, többet lennék vele. Egy feleség ilyenkor megmarad.
A férfi a fejét rázva nevetett, bólintott. Egyenesen lépett, a járása magabiztos volt, határozott. Két szóra megállt a folyosón, egy professzorral beszéltek. Barátságos szóváltás, ismerősök. Visszapillantott Aranyra. Három nap múlva jött a hír, hogy egy magas rangú elvtárs öngyilkos lett. Belső információ volt, hogy egy nővel találtak rá, pisztolyt használtak. Rejtő szinte izgult. Másnap bejött az özvegy, és beszélt Rejtővel, aki olyan komoly és tekintélyes lett, hogy Ármint is meglepte. A nő vibrálva, izgatottan érkezett, mint aki mindjárt hosszú, véget nem érő sikoltásba fog, majd megnyugodva távozott. Az orvosi munka része, Rejtő szórakozottan fújta a füstöt.
– Mit mondott neki, professzor úr?
– Agyi áttét, a személyiség rejtett torzulása.
– Ezt miből állapította meg?
– Nem állapítottam meg, csak mondtam.
Ezek a tudós és rigolyás emberek, akik Ármint hófehér és ránctalan köpenyben, vastag keretes szemüvegben oktatták baktériumok és vírusok viselkedésére, hamar megtanulták, hogy vele kapcsolatban csakis a tényekre szabad szorítkozniuk, mert semmiképpen nem viseli a hangulati egyenetlenségeket, a hisztériát, a kedvtelenséget, egyáltalán minden olyan érzelmi másállapotot, amely a realitástól, illetve annak tanulmányozásától eltérítheti. Mert fogja a táskáját, az esernyőjét, a kalapját és hazamegy, mintha lejárt volna a munkára, tanulásra kirótt ideje, köszönés nélkül elsétál, ők meg akkor le lesznek teremtve a megbízóik által, nem is jó szó ez a leteremtés, olyan fenyegetésözön vár rájuk, hogy napokig rémálmaik lesznek. Tisztelni kezdték őt. Nem tartották egyenrangúnak, de csodabogárnak igen.
Ármin néha legyöngült, alig lélegző beteghez, máskor szomorú, sértődött holttetemhez vitték. Tessék, ez a példány, így mondták a furcsa, de láthatóan közülük való betegre, példány, még él. Mennyit saccol neki. Mi lesz az exitus oka? Ismérvei? Figyelem, kérem. A lélegzés megszűnte nem jár együtt föltétlenül a szívműködés leállásával. Nők és férfiak, az élet csodás mókájából fukar adagokban részesülő gyermekek, akikre annyi minden várt volna még. Nem csalódhattak eleget, nem rémüldözhettek, nem sírhattak, nem vádaskodhattak és nem bűnözhettek annyit, amennyi kijár egy teljes életet megharcolt embernek. Túlélték a háborút, és tessék, a béke végzett velük. Hát nem ironikus, kérem?
Aki éppen okította, annak a karján szelíden kéklő számok sorakoztak, ahogy neki is. Többségükben túlélők voltak maguk is. Nemigen hallgattak klezmert, magyar népdalt, cigányzenét, dehogyis. Bachot vagy Händelt hallgattak vagy Ralph Vaughan Williamst, akire már csak a Zeneakadémiára járó ínyencek bólintottak, bár kétségtelenül befogadhatóbb volt, mint Mahler vagy Sztravinszkij. Németül és franciául olvastak, latin mondatokat kiabáltak rémálmaikban. Klemperer koncertjeire jártak, aki gyakran előfordult Budapesten. De még látták Marx óriás gipszszobrát a Hősök terén, pedig az Kun Béla idején, 1919-ben lett odabútorozva. Nagy idő harminc esztendő? Nem olyan tetemes, ha úgy vesszük. Az összes szobrot befedte a hatalmas, vörös, vidám és lelkes munkásasszonyok beszegte drapéria, amely alatt mintha elveszetten mocorogtak volna a magyar történelem sötét lovagjai, alávaló kizsákmányolók, népnyúzó gazemberek.
Kosztolányi, kérem, hozzám szaladt először, amikor halálra rémült a nem gyógyuló foghúzástól, és joggal. Simon Béla egyetemi magántanárral, aki a nagy költőnek műtétet javasolt, s aki a betegségének súlyosságába dehogyis avatta be őt, igen jó viszonyt ápoltam. A számtalan sorscsapás sújtotta Teleki miniszterelnök úrnak a rezidensem írt föl többfajta kedélyjavítót. Én még meghallgattam Bartók Béla hegymászásra és visszafojtott zongorázásra szakosított vándortüdejét. Az eminens Szálasi skizofrén volt, kérem, de azért zseniként indult, tudta ezt? Kikértük az agyát tanulmányozásra, nem adták. Hiba. Felelőtlenség. Egy nagy esély elszalasztása. Mikor lesz újra ilyen fasiszta agyunk?! Bajor Gizit ápoltam a Gestapo fogsága után, altató, nyugtató, teljes nyugalmat javasoltam, aki magam is bujkáltam és hamis spanyol követségi papírokkal futkorásztam, hiába, csak megmentette egy csoportból az unokaöcsémet.
A művésznő?
Igen, igen, a Gizi!
Arany Ármin beavató professzorai túlélők voltak, elvitték egy beláthatatlan és fölfoghatatlan világba az egzakt, jóllehet nem minden empátia nélkül bíró tudományukat. Majd azt a tudást egy másik, nem kevésbé jelentékeny tapasztalattal társítva visszahozták, mert túlélték a túlélhetetlent, és most oktattak. Az óceánig vezető út és a zsákutca kombinációja. Hittek Istenben, a zsidó kultúra világformáló erejében, a kereszténység univerzális missziójában, még a szentháromságban is. Kommunisták is voltak, polgárok maradtak, gyávák és rettentő dühösek voltak, ha szembejött volna velük, ahogy már soha nem fog, Márai Sándor, fölismerték volna erőteljes arcát, lemondó, talán megvető tekintetét, melyben mégis fölfedezhette a szemlélő az együttérzést. Nem mindegyik professzor volt hithű és elvakult, inkább afféle pragmatikus résztvevője lett a vörösbe öltöztetett túlélő túrának. Abból is lehet hallani, hogyan mondja azt, hogy elvtárs. Élvtárs. Evtarsam.
Vtárs.
Mintha a szájába repült legyet köpné ki. Úgy mondja, hogy ugyan párttag, de azért kihallatszik, nem az a vakbuzgó. Eddig keresztényközép voltam, oda asszimilálódtam nagy nehézségek árán, megalázkodva, családi örökségem jelentékeny részét rááldozva, szegénykonyhákat, színházakat, irodalmat is pártfogolva, mint az ő, a magyarok nemessége, árisztokráciája, jó, az egy Széchenyit kivéve. Most meg mi a túró van, de tényleg. A bútorokat alástilizálva faragják, az van. Voltak köztük némán vagy csöndesen kételkedők, néhány cinikus megjegyzésből kiderült, miféle gondolatokat táplál magában az ő orvosdoktora, Rejtő professzor. Basszák meg magukat, ha összefoglalhatom, fiam. De mindahányan. Ez egy radikális, és nem is terjeszthető nézet volt, tetszett Árminnak.
Őt a politikától többnyire elzárták, nem kell az a szükséges propagandán kívül, egyébként is mindjárt vége a marakodásnak. A szalámit már szeletelik az értő henteskezek, az egyházat darálják, belőlük fasírt lesz, a kisgazdákból, lakkcsizmás műparasztjaikból kolhozkását faló téeszelnökök. A polgári szemüveges meg dideregve fogja be a pofáját, és ne Thomas Mannt, hanem Szabad Népet olvasson.
Ármin lakása a Tátra utcában kedvező hely volt, közel mindenhez, a Jászi Mari térhez, ahogy a Parlamenthez is, az Oktogon gyalog se több, mint negyedóra. Kicsit fentebb a szétszórt Lehel piac a sok csapzott sátorral és vaspántokkal megerősített bódéval, a hokedlin üldögélő, Angyalföldről és Újpestről bevillamosozó kofával, zsebessel és markecolóval. Berendezkedett. Kevés holmiját elpakolta, finoman fénylő, polgári bútorokat hagytak rá valakik. Poharas szekrény, milánói üvegbetétekkel. Karfás, ruganyos fotelek, olyan huzatokkal, melyeken pillangók szálltak és virágok nyíltak a nagymamák diszkrét, bár olykor lángra is kapó szellentései nyomán. Kihajtható ágy, ülőgarnitúra, modern csavarodású, kínai sipkás állólámpa. Többkarú, a drága fényt pazarolva szóró csillár. Még írógépe is volt, két ujjal ütötte, amikor az első napokban kipróbálta, a följegyzéseit inkább egy tenyérben elférő noteszbe írta. Ki tudott állni a kicsiny erkélyre, még egy karfás szék is elfért ott, cigarettázott, mert a szabadban szeretett a leginkább, a füst aláereszkedett, ha szél volt, fölkapta, ellódította. Eszébe juttatta a kéményeket, hány is volt, öt vagy hat. Annyit látott a placcról. Öt vagy hat jó kis birkenaui téglakémény. Brenner Kelemen biztosan emlékezne. Most itt vagyok, leköszönt az utcára, jó napot kívánok, a férfi ingerülten nézett föl rá, mint akit megzavartak a semmire se jó töprengésben, azt hitte, csak szórakozik.
Köszöngessen az anyja picsájának, ezt harákolta fölfelé, dohogott. Ármin nevetett, savlekötőt javasolt a reszelős, rekedt hangja miatt.
– Hogy hívják? Azt kérdeztem, mi a neve?
– Hát mi köze magának ahhoz?!
A mérges úr meglepődött, rászólnak a rohadék kovácsoltvas erkélyükről, mert azt hiszik, olyan nagy valakik.
– Dér Rezső, így már jobb?
– Örvendek, Dér úr. Szódabikarbóna!
– Én színházi ember vagyok!
– Még inkább!
A másik legyintett, sietett a Jászai felé. Árminnak eszébe jutott Bilek úr, aki a legokosabb ember volt a világon, a parkból vitt virágot, ha randevú várta. Volt is az a mondás, Keller bácsi sokszor előadta, hja, kérem, a Bileknek új kapcsolata van, mert mindig csak az első találkára vitt rózsát vagy szegfűt, aztán már csak a sliccgombját fényesítette.
Kellerék a Csanády utcában élnek. Kelleréket meg kell látogatni. Mihamarabb. Ez tényleg nehéz és bonyolult küldetés. Túlélő néz túlélő szemébe. Te, kérlek, hogyan. Csönd. Ajjaj, miféle csavarok, tiplik, alátétek, vasak és pántok szerelik az ilyen csöndek traverzeit. Szó sincs róla. Nem ez fog történni, az fog történni, hogy akár két ember nagy veszekedése után, az elfojtott indulat kitörése, a jogos és jogtalan vádaskodások után, alig fél óra múlva úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Ő is így lesz Kellerékkel. Kerülni fogják ezt a túlélő témát, és minden emberzsíros lepkeszárny és minden arcra száradt könnycsepp emlékét.
Mi élünk.
Ők meg.
Megjelent a Pannon Tükör 2023/6. számában.
Fotó: Szilágyi Lenke/Magvető Kiadó
