Amelyben a lírai én elszámol önmagával
Egy, megérett a gondolat, hogy felnézek a képernyőről,
és nem káprázik a szemem. Hónapok óta kora reggeltől
késő estig dolgozom, ebédelni csak néha, pár szelet pirítóst.
Hogy híztam mégis, inkább hagyjuk.
Kettő, csipkebokorvessző fúrja az oldalam:
mennyi elszalasztott fogantatás egyetlen percben.
Három, te vagy a párom, kizsigerelés. Csak lennél annyira
kellemes, hogy elhiggyem, rám kényszerítenek.
Ez túlságosan lányos, jelenti ki az ügyfelem,
és elfelejt fizetni nekem.
Négy, tejet öntök, a tüskés vádlimat simogatom,
és elhallgatom a telefonban,
ahogy anyám hiányolja az unokákat.
A boldogság nem az, hogy miben,
hanem hogy kiben hiszel. Sípol a vonal,
ketyeg az óra.
Öt, leszáll a köd, és elszégyellem magam,
amiért a méhem egy üres lakás. Itt jól mutatna
egy kisautó, ott egy egész életnyi önfeláldozás.
Hat, hasad a has, tolonganak benne
az elhajtott családok, és én mégis rémisztően éhes
vagyok. Felkelek, pirítóst kenek, gépelek.
Most jöhet a hét, hogy sárosak a napok,
mert összekoszol a munka,
aztán a nyolc, hogy lakatlan a —
Kilenc, felkelek, dolgozom, alszom,
és tíz, megint este tíz.
Azon való tanakodásban, hogy mit hozhat a következő esztendő, és a szokásos pesszimizmussal, hogy kellemes csalódásként érjen, ha mégis történik valami jó
Akit eltemettek,
keljen fel, hogy legyen hova
bújnunk.
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/1. számában.)
(Fotó: Dávid Áron)
