(harmadik military mese)
A 80-as évektől a mesélő visszatérhetett Szegedre tanítani és egyre jobban reménykedett abban, hogy sajátos katonai military-jét nem kell majd zárnia a harmadik versenyszámmal. Ugyanis még civil életében sem tartotta valamiféle remek szórakozásnak az ugratást a heccelődést és nagyon szerette volna, ha végleg elfelejtheti mindezek katonai formáját a szívatást. Hitte, hogy a békeharcot nem hadgyakorlatokon, felelős parancsnoki beosztásokban kell majd folytatnia, elég lesz, ha munkahelyein helytáll. Ismét csalódott, naív reménye, hogy végre lemondott róla a Varsói Szerződés, újból csak vágyálomnak bizonyult. Szegeden sem felejtették el, hiszen az ezredvégen valamikor kapott egy udvarias meghívót a városi tartalékosokat irányító katonai szervtől. Egy aranycsillagos ügyintéző tiszt elvtárs elmondta neki, hogy azt a megtisztelő beosztást kapta, hogy beírták nevét egy az Alföldön felállítandó tartalékosokból álló katonai kórház tisztikarába. A vakíró megpróbálta tréfával elütni a dolgot, elmondta, hogy ugyan a “dr” ott áll a neve előtt, de őt az egyetemen sem operálni, sem egyéb gyógyításokra nem tanítottak meg, mit keresne egy kórházban, ha nem beteg. Tudjuk, hogy nem orvosnak osztották be, mondta sértődötten az ügyintéző. Magát törzsfőnöki beosztásba helyeztük, maga fogja katonailag és fegyelmileg rendbe tartani és gatyába rázni ezt formaságokra semmit sem adó civil doktori bagázst. Miért gondolják, hogy egy irodalom tanár képes katonákká faragni netán még masírozásra is vezényelni agysebészeket, belgyógyászokat, urológusokat? Nem kellene ilyen pozícióba inkább egy olyan képzett és végzett katonatiszt, mint akárki önök közül, akik most itt ülnek az íróasztaloknál? Ne morogjon maga minden felkészítést megkapott és várja a behívót a következő hadgyakorlatra.
A vakíró lehorgasztott fejjel hagyta el az irodát, és várta a díjugratás napját.
Ismételten meghiúsultak reményei a szabadulásra. Sorkatonai szolgálata idején az utolsó hónapokban volt egy centije, amelyből mindennap levágott egyet, akkor is elhitte, hogy az utolsó centi tényleg az utolsó lesz. Most egy nagy gombolyag cérnát vásárolt ebből a célból, s mivel nem tudta, hogy mikor fogy el a cérna ezért minden katonaság mentes hónap után le-levágott egy -egy tíz centis cérnaszálat belőle. Nagyon bízott abban, hogy cérnameséje előbb véget ér, a gombolyag előbb elfogy, mint sem még egy military versenynapot végig kelljen gürcölni. Reménykedett abban, hogy vénülő kezeit és vénülő szemeit már nem fogják többet igénybe venni, az öregedés és a megváltozó politikai helyzet végre kiszabadítja. Joggal remélte, hogy nemcsak személyesen, de magyar honfitársaival együtt is kiléphet a Varsói Szerződésből. Ez utóbbi reményei beváltak, de a cérnagombolyag még mindig tekintélyes méretű volt. A military gyakorlatokat be kellett fejezni: még egyszer üzentek néki.
Egy novemberi napon az ópusztaszeri skanzen közelébe felvertek egy tucat kisebb-nagyobb katonai sátrat és azt játszották, hogy ez egy hadi kórház. Erre a gyakorlatra nemcsak a törzsfőnökké avanzsált magyar tanárt vették ki hétköznapi munkájából, de odacsődítettek több tucat orvost és egészségügyi dolgozót is a háborúsdi játékra. Persze komolytalan volt és nevetséges itt már minden, miképp a rendszerváltást érlelő hónapokban, években érezhettük ezt mindannyian. A diákok talán örültek is, hogy váratlan rendkívüli szünettel ajándékozták meg őket, a hadijátékok résztvevői már kevésbé. A vakírót különösen az háborította fel, hogy mennyi értékes embert kivettek a gyógyításból, mennyi valóságos beteg kezelése szenvedhetett e pár nap alatt késedelmet esetleg jóvá tehetetlen károsodást. Jellemző, hogy eme játékkórház parancsnokának egy olyan kitűnő sebész orvost neveztek ki, aki egyik úttörője volt a hazai szervátültetéseknek. A vakírót az értelmetlen idő pocsékolásban és „hadgyakorlatban” csak egy fiatalabb egyetemi kollégája vigasztalta. A főápolónak beosztott irodalomtörténész József Attila motívumainak egyik legkiválóbb kutatója és ismerője volt. Így kettejük József Attiláról szóló beszélgetései miatt mégis elmondható ez volt az a katonai gyakorlat, ami egyáltalán nem volt értelmetlen, sőt végre némi fényt hozott hosszúra nyúlt military kiképzéseinek sötétségébe. Csak ez a néhány óra volt, amit egész hadi pályafutása során igazán megszeretett. A leszereléskor ezért örömmel égette el a maradék cérnagombolyagot és dalolhatta felszabadultan:
Lánc, lánc, eszterlánc,
Eszterlánci cérna
Cérna volna, selyem volna
Mégis szétszakadna.
Mégis szétszakadna
már holnap hajnalba’
Fonala és kötele
Tűnjön mind el, örökre!
Kötele és fonala
Legvékonyabb cérnája
Mind mind elszakadna
Már holnap hajnalra.
Kötele és cérnája,,
Pókszövete, fonála
Sem maradhat nála.
Jóistennek hála!
