Max bizonyára nézte az ablakból, vagy a biztonsági kamerán, ahogy távozom a birtokról, ezért próbáltam olyan benyomást kelteni, mint aki csak egy kis egészségügyi sétára indul, ami igaz is volt, mert olyannyira kellett vizelnem, hogy nem tudtam kordában tartani a lépteimet, elkezdtem szaladni, ki akartam érni Max látóteréből, esélyét sem akartam adni, hogy felvegyen egy kamera is, miközben könnyítek magamon. Az utca végén egy tisztás terült, mögötte pedig egy erdő. A kutyák sem hugyoznak réten, gondoltam magamban, és az erdő felé folytattam futásomat, és nem álltam meg az erdő bejáratánál, berohantam a rengetegbe. A megkönnyebbülés ígéreténél is jobban vonzott a sötétség, ami mintha alkalmat talált volna arra, hogy körbevegyen és újra csábítson, mintha megérezte volna, hogy a fényképezőgépem nélkül sebezhető vagyok, nincs nálam a pajzsom, amivel némán tudom tartani magamban a sötétséget. Maxnál arra gondoltam, amikor nyakaltam a kávét, hogy ha a kamera nem tud megvédeni, akkor talán a kávé, igen, a kávé segíthet önmagam előtt járni, de azzal a feketével is mintha csak valami plusz mélységet adtam volna annak a sötétségnek, ami először Max kertjébe csábított, most meg ebbe az erdőbe. Már az első lépésnél úgy éreztem, mintha elfogyna a lábam alatt a talaj, elkezdtem lefelé gurulni, és gurulás közben elengedtem a hólyagomat. Hamarabb fogott meg egy fa, mint ahogyan elállt volna a vizelés. Miközben a földön fekve hagytam, hogy távozzanak belőlem az utolsó cseppek, arra gondoltam, hogy végre büntetlenül és önkéntelenül könnyíthettem magamon. Nem kellett bemennem nyilvános vécébe, ahol mindig időt veszítek, míg a csempéket bámulom, hanem vizelés közben is történik valamiféle eksztázishoz hasonló kontrollálhatatlan lendület, a tehetetlen gurulás közben is folyamatos az áramlás, ami akkor sem áll el, amikor a testet már megállította egy külső akadály, csak fekszik mozdulatlanul, miközben kiömlik belőle a felgyülemlett feszültség, és ott, a földön fekve, átázott gatyában éreztem, hogy ennek az egésznek már régen semmi köze a fotózáshoz, sem annak hiányához, mert újra abban a sötét világban találtam magam, ahonnan a kamera mögé, a fényre menekültem. Felálltam a földről, és azt éreztem, hogy mennyivel jobb lenne, ha a megrekedt művészek korlátok nélkül vizelhetnének, mert van ebben az egész működésben valami, ami rokon az ihletett alkotás megállíthatatlan lendületével, és ha a szellemet foglyul ejti valami, akkor a test ezen ősi működése előhívná a lélek szabad áramlását is, a lélek átvenné a testtől a szabadulás művészetét, amikor már nem cipelhető tovább, elengedné, ami bennrekedt, hagyná kifolyni, az újnak kényelmes tere lenne duzzadni, amíg eléri a forráspontot, majd a test szabadul a lélek ballasztanyagától, amiből valami kivételes születik. Úgy éreztem, minél hamarabb tisztulni akarok, de nem akartam visszamenni Max házába, nem akartam magyarázkodni, ahogy azt sem, hogy kamerán nézze, hogyan mosdok, mert az biztos, hogy nézett volna, és ki tudja, el tudtam volna-e újra hagyni a birtokot. Úgy éreztem, ebben az erdőben nem lát senki, ahogy én sem láttam semmit, de elindultam, mentem előre a fák között, nem néztem vissza, és tudtam, minél mélyebbre hatolok az erdőben, annál kisebb az esélye, hogy visszataláljak. Egyre gyorsabban szedtem a lábamat, és az sem érdekelt, hogy néha megállított egy-egy fa, felálltam és mentem tovább, mit mentem, futottam, vártam, hogy újra elfogyjon a lábam alatt a talaj, csakúgy, mint amikor beléptem az erdőbe, de nem gurulni, zuhanni akartam. Reméltem, hogy egyszer csak elfogynak a fák, és az első dolog, amit meglátok, az a telihold lesz, végre teljes valójában fogom érezni a mélységet. Nem csak beljebb haladok a sötétségben, hanem el is merülök benne, és reméltem, hogy a zuhanás előtt lesz egy kis repülés is. Tudtam, minél gyorsabban futok, annál nagyobb lendülettel tudok majd elrugaszkodni. Kerestem a teliholdat, hátha kijár egy ösvényt a fényével, és a folyamatos fának ütközést valami megállíthatatlan, őrült szlalommá változtatja majd. Vártam, hogy húzzon magával, mint egy zsinóron, az út végén meg majd vár a szakadék, de a telihold mögöttem volt, talán pont Max háza felett állt, mintha az öreg lekötözte volna, majd felmászott a zsinóron, és a holdról nézte mosolyogva, hogyan futok neki egyik fa után a másiknak. Talán ő már látta onnan, hogy nincs előttem szakadék, de még egy csekély lejtő sem, mi több, egyre sűrűbben állnak a fák, és talán azt is látta, hogy az utolsó dolog, ami megállít majd, mielőtt elájulnék, egy rozoga ház oldala lesz.
(A borítókép a szerző felvétele.)
