– És Mózsi bácsi, milyen volt az óceán?
– Hát azt valamivel nagyobbnak képzeltem…
Budapest-Párizs
A protekciósokat függöny választja majd el a többiektől, ők az első hét sor, én közvetlenül mögöttük a függöny mögött. Felszállás után leeresztik a függönyt, ne lássuk, hogy nekik rendes kaját adnak. Nekünk egy kispogi méretű croissant-t, meg esetleg kávét, de én csak vizet kérek. Egy huszonéves házaspár ül mellettem, az ablaknál, és a folyosó mellett ülök. Párizsba utaznak, magyarok. Nem beszélünk. A nő érettebb, a férfi egészen kölyök. A nő körmei rövidre vágva, vastag rózsaszín lakkal, valahogy közönséges benyomást tesznek rám. Az arca finomabb, de valami zavart érzek rajta, de lehet, csak elfogódottság, „istenem, Párizs”. Az én arcomon ilyen biztos nincs, én csak azt érzem, mint a nyuszika, „hű de kurva messze vagyok”.
Párizs-Atlanta
Beszállunk, három sor ülés, a két szélén 3-3-, középen négy, Boeing 777-es gép, 50 sor, 500 utas. A businessen valóban ággyá alakítható, egyébként is kényelmes ülések, a mezei pont olyan szűk, mint a Bp-Párizs. Vagy egy Budapest-Miskolc a Volánnal. Ablaknál ülök, oda kértem, bár ez inkább hajtóműnél ülés, amint az kiderül. Bedugul a fülem, az út nagyobb részén nem hallok semmit.
A kapitány: D. le Pargnieux. Daniel? Desirée? Anglia fölött vagyunk, még 8 óra repülési idő, -54 F, megtett út 470 miles, magasság 32000 foot. Még hat óra. Már jó ideje nem látszott föld a térképen, csak a full bolygótérképen. De ott meg nem látszik olyan nagynak az óceán. A repülő mint kurzor viszont jó nagy, majdnem átéri a kéket. Pszichés szempontból nagyon praktikus a nagy gép/kicsi óceán ábra, de a távolság lassan fogy. Szinte nem. Még 4700 km, lenyomtunk 2300-at. Grönland partjainál járunk – a képernyő szerint -, felhők fölött, látszani semmi se látszik. Aztán vagy két órán át szinte meg sem moccant az applikált repülő.
A Szent-Lőrinc folyó torkolata fölött repülünk, és lassan látszanak a partok. Meg a jeges tenger. Előbb is látok valamit, amit jeges tengernek vélek, de nem tudom egyértelműen eldönteni, nem az ég és a felhők csapnak-e be. Aztán jobbra lent egy repülő, majd a folyón hajók. Aztán a partok. Aztán szárazföld, de megint felhős lesz, és csak a képernyőn látni, merre. Legközelebb az Appalache fölött tisztul ki, és akkor már közel járunk.
Atlanta – Wilmington NC
Atlantában, mint Párizsban is, nagy apparátus, több irányító ember terelgeti az utasokat a megfelelő sorokba. Relatíve gyorsan halad. Sok a kínai, ázsiai rassz. Helybelieknek külön rendszer. Két egyenruhás nő fecseg, egy fekete férfi rendezkedik. Kinyitja a szalagkorlátot, és egy idősebb nőt mosolyogva előre enged. Nemcsak fegyelem van, figyelmesség is.
Sorra kerülök. Magam korabeli, testes fekete hivatalnok, mindent látott már. Miért jöttem? Az én öreg barátom hívott, jöjjek. Mit fogok csinálni? Beszélgetünk, nézelődöm. Ujjlenyomat digitálisan, útlevél-azonosítás kompjuterrel, aztán mehetek. Következő teremben felveszem a csomagot, és bőröndöstül beállok a sorba, gyorsan halad. És ott vagyok az atlantai reptéren.
Óriási tábla, kétszer akkora, mint Párizsban, ábécében kiírva az induló gépek és a hozzájuk tartozó kapuk. Azonnal látom, merre van az enyém. És van a csekkolás kezdetéig háromnegyed óra. Éhes vagyok. Eszem egy taccost. Mindent belepakolnak, akkora lesz, mint a két öklöm. Kireped, mikor a lány összehajtja. Kérek egy lájtkólát – lájm lesz belőle. Persze, coke a neve. Fáradtan tömöm magamba a cuccot, jólesik. Végzek és megyek csekkolni.
Itt vetetik le a cipőt, itt kell terpeszbe állni, itt találja meg a fémkereső Luca kis kollázsát a zsebemben. Aztán benn vagyok a váróban, és várok. És veszek egy csokit, meg egy kólát. És a nap ferdén átsüt a nagy portálüvegen, és a karfa nélküli fotelekben ülnek az utasok. Mint egy pályaudvaron nálunk, olyanok az arcok. És persze, egy-két gyönyörű arc a hollywoodi filmekből, repülőgéppilóták és stewardessek, karikatúrák, és az uralkodó osztály fehér alfahímjei, karikatúrák azok is, nem valóságosak nekem, hogy mernek itt újságot olvasni, ácsorogni, kávézni, amikor ők karakterek egy filmből, nem tűnik fel nekik? Ha tudják is, nem foglalkoznak vele. Természetesen viselkednek, hiszen az egész képlet csak az én fejemben van. Ők csak élnek és kész.
Gyönyörűek az alkonyi fények a váróban, de nekem már nagyon elegem van a röpködésből. Leülök, aztán mégis felállok, még egy csokit, még egy kólát veszek, és majszolok, iszom, és várom, hogy beszállhassak. Aztán ez is megvan. Egy kettes és egy hármas sor van a gépen, csakúgy, mint a Budapest-Párizsin. A kettesben folyosó mellé kerülök, egy idős hölgy – keskenyebb, finomabb, mint a korábbi utastársaim – ül az ablaknál. Felszállunk, és lassan besötétedik. Hoznak vizet, de nem kérek. Valami kekszet. Semmit se kérek. Le akarok szállni. Aztán rengeteg fény és ereszkedés. És kiszállok és kisétálok a folyosón, és ott van Asen.
