Abban az időben azt hittem, készen állok. De tévedtem, az ember soha nem áll készen. Pontosabban, olykor egy-egy rövid időre készen áll ugyan, vagy legalábbis úgy érzi, de az a dolog nem olyankor szokott jönni, amikor az ember úgy érzi, hanem olyankor, ha jönnie kell, úgyhogy a készen álló egy darabig készen áll, kihúzva magát, fejét felemelve és kissé előreszegve öntudatosan, duzzadva az önbizalomtól, kissé büszkén is, hiszen ki ne lenne büszke rá, ha úgy érzi, készen áll, ám az a dolog nem jön, nem következik be, úgyhogy a készen állásból előbb-utóbb puszta ácsorgás lesz, az éberség lankad, a testtartás elernyed, az előreszegett áll lassan lehorgad, a tekintet tétova lesz, jobbra-balra tekinget, s az ácsorgásból ténfergés, végül eloldalgás lesz.
Mások viszont úgy gondolják, eljött az idő. De az idő sosem jön el, vagy legalábbis nem úgy, illetve nem marad, hanem ahogy jön, el is megy. És akkor, aki korábban úgy érezte, eljött, az magára marad az emlékeivel, már ha eléggé előrelátó volt, és emlékeket készített magának akkor, amikor eljött az idő, akkorra, mikor az idő majd elmegy, vagyis eljár.
Az emlékekkel történő magára maradás az egy berendezett múltat biztosít annak a számára, aki nem úgy szokta kezdeni, hogy „most”, hanem például úgy, hogy „abban az időben”. A berendezett múlt kényelmes, mert megvannak benne az ismerős tárgyak, személyek, dolgok, és rendre úgy viselkednek, ahogy azt már megszoktuk, amikor legutóbb erre jártunk. Kicsit igazítunk rajta persze mindig, apránként, magunk számára sem észrevehetően, és így lesz egyre otthonosabbá az, ami akkor, amikor jelennek nevezték, egy cseppet sem volt az.
A most viszont kényelmetlen, mondhatni egy cseppet sem otthonos, és folyton cipekedni kell, be kell rendezni és a legtöbben időt kérnek, ha kérhetnek valamit, adjon nekem két napot, mondják az időmérőnek, és akkor az odaméri egyenesen a markukba, tessék, idő, kimérve, de aztán persze nemsokára jönnek vissza, jó lenne még pár óra, hát kaptál két napot, hát mit csináltál vele, csóválja a fejét az időmérő, szeretetteljesen persze, és akkor ad még egy-két órát, mert neki van bőven, de hát előbb-utóbb csak megunja, mert az ő türelme sem végtelen, noha az ideje természetesen az, de az időt kérő ezt előre sosem hiszi el, mert mi mindnyájan, akik időt szoktunk kérni, lineárisak vagyunk, ez pedig nemlineáris, de ennek a tudása mit sem segít rajtunk, ha egyszer elfogy az idő, és már nem adnak többet, hiába kérünk.
És vannak, akik nem akarják hagyni, hogy eljárjon felettük az idő, vagy nem akarják beismerni, hogy ez már megtörtént, és bizonygatják, hogy nem úgy van, miközben mindenki más, aki nem ők, pontosan láthatja, és tudhatja, hogy az idő nem csak fölötte tud eljárni, de el tud menni mellette, sőt meg is tudja kerülni, az időnek ez nem probléma, már ha egyáltalán van, mert egy kollégám úgy próbálta áthidalni azt, hogy az idő nem vesz tudomást mirólunk, hogy közzétette téziseit arról, hogy akkor bizony ő sem vesz tudomást az időről: ha az idő letagad engem, én is letagadom őt – gyerekes dolgok ezek.
