Ülök a teraszon. Verőfény, habos fehér felhők. És kilátszik az ég a gesztenyefa mögül. Öt napja még a sűrű lombot néztem-láttam, ha felpillantottam, most az ágak mögött az eget, és a völgy túlsó peremét, ahol még egy zöld tömbnek tűnik az erdő a szemközti oldalon.
Minden szüntelen változás, mégis, ha szabad szemmel érzékeljük, megilletődünk. Ez lenne a változás? Nem, csak ezt észrevettük. Ritkul a lomb az ágakon, sűrűsödik az avarszőnyeg a fák alatt. Talán, ha otthagynánk, nem felejtenénk el tavaszra. Talán, ha látnánk még a tavalyi leveleket a kertben is, nap mint nap, akkor is, amikor már elkezdenek nőni az újak, talán, ha egész télen ott lennének a levelek a fűben, tudnánk, hogy ott vannak a hó alatt, ha lenne hó, és láthatóvá válnának ismét olvadáskor, ha nem tüntetnénk el őket, ahogy eltüntetjük a halottakat is. Talán jobban értenénk valamit, talán.
Az ősök tiszteletéről olvasok, nem halottak napja alkalmából, egy ideje már foglalkoztat a kérdés. Terápiás folyamat részeként, és a zennel való ismerkedés részeként is gondolkozom egy ideje erről, miért is olyan erős parancs az ősök tisztelete, s hogy miben is áll ez.
A zsidó/keresztény kultúrkörben az ötödik parancs szól erről: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön”. Többféle fordítás ismert, a lényeg a tisztelet és a hosszú élet közötti összefüggés, amely implicite burkolt fenyegetés, miszerint, ha nem, akkor… Ha kikapcsoljuk az ajánlatot és a fenyegetést, mert mondjuk, egyik sem hat ránk, nem elég meggyőző, akkor marad a pőre parancs, és magunknak kell magyarázatot találnunk a miértre.
Ha kilépünk a kultúrkörünkből, és teszünk egy frissítő sétát odakünn, azt tapasztaljuk, hogy a világ minden táján minden hagyomány és minden vallás tartalmazza ezt a parancsot valamilyen formában. Ha csak felnézünk megint a gesztenyefára, vajon ő mit gondol erről, kiderül, a fák esetében nagyon egyszerű ez. Ha nem jön a mindent jobban tudó kertész, akkor az avar ott marad a fák tövében, évről évre vastagszik, évről évre porlik és mállik, válik talajjá, tápanyaggá, és válik új levélzetté, világos ez, mint a nap. Az emberek bonyolultabbak, parancsuk mögé mindenütt odaértik a félelmet és a reményt.
Többnyire reménnyel megyünk a félelem ellen – ősi szokás ez a világ minden táján. A mi kultúrkörünkben a reményt így fogalmazzák meg a holtak: Feltámadunk! Hm. Talán igen, talán nem. Más holtak meg így beszélnek: Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi. Ezt csak abban az esetben érezzük fenyegetésnek, ha félünk a haláltól. Ha azonban lemondunk a reményről, akkor ki kell bírnunk a félelmünket, szembe kell néznünk vele. És ha ezt megtesszük, akkor ez utóbbi mondat egyszerű tényközléssé csillapul. Igen.
Az ősök tisztelete sok helyütt a holtak tiszteleteként jelenik meg. És ez elválaszt bennünket tőlük. Jobb kiindulópont tehát a legutóbb idézett mondat, amely szerint a hajdani élőket (mostani holtakat) tisztelik a mostani élők (leendő holtak). Innen nézve afféle végtelen lánc részeként gondolhatjuk el magunkat, melynek túlsó vége belevész a múlt mélységes mély kútjába, innenső végén állunk mi ebben a pillanatban. Ha vannak utódaink, már nem is a legvégén. Ez esetben könnyebb elképzelni a lánc végtelenségét, amely belevész a jövő, hm, magasságos magasába.
Az ősök/holtak tiszteletét a világ minden táján a félelem/remény kettőse vezérelte, vezérli. Bonyolult, esetleg némileg egyszerűbb műveleteket végzünk rendszeresen, esetleg csak kitüntetett alkalmakkor azért, hogy az ősök segítsenek minket – vagy legalább ne ártsanak nekünk. A holtak támogató és ártó képességeiről már eltérően vélekednek a különböző kultúrkörök hagyományai aszerint, mennyi félelemmel és mennyi reménnyel dolgoznak.
A jelen kor embere kevésbé képes a reményre, de ugyanúgy nem boldogul a félelemmel, mint elődei, így a megfeledkezés paradigmáját választja jobb híján. Ha viszont tudatosan hagyunk fel a reménnyel, és szembe merünk nézni a félelemmel, egészen mást kezdünk el látni. Látjuk a végtelen láncot visszafelé, és látjuk ezt előrefelé is, és megérezzük a kettő között a jelen pillanatot.
Az életet kell hát tisztelnünk a hajdani élőkben, az elmúlt pillanataikat, megbecsülvén a saját pillanatunkat, miközben nyilvánvaló, hogy konkrét személyek és az ő konkrét tetteik – beleérve magunkat és a magunkéit is – lehetnek nagyon is kevéssé tiszteletre méltók. Az élet több és nagyobb a hordozóinál, és tiszteletet érdemel. Köszönet és tisztelet illeti az ősök sorát, amiért továbbadták azt.
Köszönjük meg ezt a lehetőséget, függetlenül attól, hogy konkrét, élő és halott őseinkkel milyen viszonyban vagyunk, remélünk és kapunk-e támogatást, félünk-e ártó szándékaiktól, távol tudjuk-e tartani azokat. Végül saját méltóságunk miatt is tisztelnünk kell őket, hiszen jórészt belőlük vagyunk.
