Mű-lopás
A sötétkék öltönyét nagyon kényelmetlennek találta magán hordani az elviselhetetlen kánikulában, de már nem akart átöltözni, mert este hét órára úgyis megy koncertre. Délután volt egy tárgyalása, emiatt vette elegánsra a figurát. Így magán hagyta a szokatlan ruhadarabot, de a teste apró bökdösésekkel, apró rángásokkal válaszolt vissza neki minduntalan, amikor irritálta a szokatlan szövet. Este találkozik Schuberttel, a zongoradarabjain keresztül, és csak remélni tudja, hogy senki mással nem fut majd össze. A könyvtárban úgyis mindig megállítják, feltartóztatják, s néha el is pusztítják a magvas gondolatait, az olyan „szép”, és általános mondattal például, hogy: „Ugye mekkora a hőség? Még szerencse, hogy itt működik a légkondicionáló, nem?”, vagy egy „csodás” másikkal: „Mi újság, már rég nem beszéltünk, ugye?” No persze az ismerősöket nem szabad megbántani, és kiváltképp nem szabad azzal az arcátlansággal élni, vagy visszaélni, hogy mindezeket az üressé tevő mozzanatokat tudomásukra hozzuk.
Alig ejtette ki gondolati száján, máris hasonló élményben lett része a magányos, de teremtő olvasószoba leghátsó asztalánál, ahol ült, és csak bámulta a hosszú, kard alakú virágot, ami tőle kicsit balra, az ablakban foglalt helyet, hogy a fényözönben fürödhessen. A könyvtáros tette le a kért könyveket a jobb karja elé azzal, hogy: „tessék, a keresett kritikák, esszék.”, amire annyi jött válaszul:” Köszönöm”. És ekkor jutott eszébe, hogy a teljesség szüli a legnagyobb ürességet, amiben sokan szenvednek. Mások meg pont attól, hogy valami nagyon fontos hiányzik nekik, ezért nem lehet maximális az életük. Szóval szinte mindenki a teljességtől szenved! Ez igazán jó téma! Aminek a levezetését már nem tudta befejezni a kis böngésző szegletben, mert a hangos bemondó megszólalt: „Kedves látogatóink, könyvtárunk tíz perc múlva zár.”.
Fogta a táskáját, és a közeli parkba sétált, helyet foglalt egy pad szélén, és nagy meglepetésére ott folytathatta belső monológját, ahol az előbb abbahagyta. Ahogy hátradőlt rögtön megakadt újra a tekintete a hosszú, kard alakú virágon. A növény és a könyvtáros, mint szinonima, összejátszottak a fejében, pedig fizikálisan, vagy mentálisan nem is érintkeztek. De nem volt erről meggyőződve teljesen, mert lehet, hogy pont az a férfi öntözi, és mondjuk nem a takarítónő.
A virág emberi szemmel nézve üres, mégis teljes, viszont az a férfi teljes, mégis üres, mert látszott a tekintetén, hogy imádja a munkáját, ő „csak” a szakmájának él. A növény érte is áldoz.
A toronyóra fél hetet ütött. A hangverseny terem felé vette az irányt. Belépve, a nemrég felújított, eredeti pompáját visszanyerő épületbe, jobbra fordult a ruhatár felé. De hirtelen ráeszmélt, hogy nincs is mit leadnia, mert a zakóját majd úgyis a székére teszi. Az ötlete kicsit későn jött.
– Jó napot Uram! Szabad a kabátját? – kérdezte a korához képest nagyon csinos ruhatáros nő, aki ugyan úgy kicsípte magát, mintha ő is Schuberttel találkozna.
– Jó napot kívánok! Tessék hölgyem! – jegyezte meg kicsit megilletődve.
– A táskáját nem adja le?
– Nem akarom, mert…
– Ahogy gondolja!
– Nem szabad bevinni?
– Ilyet én nem mondtam! – és félrehúzott szájjal átnyújtotta a ruhatári jegyet.
De nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valamilyen különös csomaggal megy be. „Csak is ő, senki más! Mit jelenthet ez? Biztos, hogy nem terrorista, azok nem így néznek ki! Áh, biztos valami komoly üzletember, akinek a papírjaiban „nyugszik” az élete, azokat félti annyira.
Az ajtónál álló ember is nagyon megnézte, aki ellenőrizte a belépőjét, de ő nem szólt semmit, csak határozott mozdulatokkal összeráncolta a homlokát, egymás után többször is.
Nem foglalkozott vele, és pár lépéssel a háta mögött, kicsit megtorpanva körülnézett, hogy hova ülhetne le. Az utolsó előtti sor közepén alig ültek, így kiszemelte magának az ötödik széket. Enyhe rossz szájízzel konstatálta, hogy a szélső ülőhelyeket már mind elfoglalták.
A zenészek már lázasan készülődtek a négy vonós, és a zongorista. Az ajtókat becsukták, és a hegedűs belekezdett halk, szomorkás, andalító játékába, de amikor a billentyűk hangjai is felcsendültek, a muzsika hirtelen felgyorsult, drámaivá nőtt. És következett az a piano szóló, ami a kardvirágra emlékeztette, ahogy szemeivel követte a zongorista ujjait, melyek már a három vonalas C fele jártak, a növényt így fedezte fel újra a cseréptől a tetejéig.
Nem elmélkedett azon, hogy a többi zenebarát éppen most mire gondolhat, hogy mit képzelnek a gyönyörű dallamok hallatán, hogy hol járhatnak képzeletben, hogy a Művek miatt jöttek ide, vagy a híres zenészek miatt, vagy azért, hogy megmutathassák az új kis estéji nyári ruháikat, öltönyeiket, vagy hogy bizonyos körökben illett megjelenni ilyen rendezvényeken. Látszólag mindenki feszülten ült, fülelt, kifogástalan modorban, ugyan ilyen külcsínnel.
A kardvirág kinyittatta vele a táskáját, és ahogy a két ellenkező irányba húzta ki a zipzárakat, az egész sor rászegezte rosszalló tekintetét, felszisszent. Ahogy elővette hordozható számítógépét, az előtte és a mögötte lévő sor is felhördült, mikor bekapcsolta, és a gép egyet pityegett. Páran azonnal visszafordultak, és újra a zenészeket figyelték, akik teljes átéléssel idézték meg Schubert szellemét, míg mások le sem tudták venni tekintetüket a renitensről, aki láthatólag lázasan gépelt, mert minden egyes tiszta harmónia egy-egy mondatot juttatott a kezeibe. Ez a nagyobb csoport felváltva őt, és az ajtónál állókat figyelte, és tekintetükkel arra szuggerálták őket, hogy tegyenek már valamit ezzel a bajkeverővel. Ezalatt ő már egy teljes oldalt teleírt.
Az első tételnek már hamarosan vége lett volna, de a „zenebarátok” nyomására a hang nélküli, de gesztikuláló gépelőt kivezették. Aki útközben fedezte fel, hogy az előadást kamerákkal felveszik, és azzal nyugtatta magát, hogy ő nem nézett bele egyik optikába sem, még csak véletlenül sem. Egyáltalán nem állt ellent annak a két embernek, akik megfogva két karját irányították, és akik a hangversenyterem előterében elmagyarázták neki udvariasan, hogy ha gondolja, visszamehet, de a számítógépe nélkül, azt le kell adnia, s a koncert végén majd visszakapja. A ruhatáros hölgy a „segítségükre sietett”, kíváncsian várta az események folytatását, és azon nyomban fel is ajánlotta, hogy ő majd őrzi a táskát. A „rendzavaró” csak az öltönyét kérte, és távozott, és maga után hagyta az izgatott ruhatáros hölgyet, s a két irányítóját, akik rögtön visszasétáltak a terembe.
A késő esti híradóban már úgy emlegették, hogy egy férfi megzavarta a felújított városi művelődési ház felavatását azzal, hogy hangosan játszott a számítógépével a komolyzenei koncert közben. Hozzátették még azt is, hogy visszaeső ünneprontó, mert már több városban előfordult vele hasonló eset, de csak olyan helyeken, ahol Schubertet játszottak.
Pár hét elteltével találkozott a kiadójával, akinek átnyújtotta az új regényének, a „Teljes üresség” kéziratát.
- Köszönhetem Schubertnek, és a kardvirágnak, hogy ilyen hamar végeztem az írással.
A kiadó embere nem igazán értette, csak ő, de vele együtt mosolygott, és boldogan tartotta a kezeiben az ígéretes művet.
