VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR című rovatunk mai, ünnepi kiadása egy húsz évvel ezelőtt megjelent cikkel tiszteleg az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Kerecsényi Edit AZ 1848-AS SZABADSÁGHARC A DÉL-ZALAI PARASZTSÁG EMLÉKEZETÉBEN című írása az 1998/2. számban jelent meg.
1947-48-ban a szabadságharc 100. évfordulójának emlékére országos kutatás mérte fel, hogy miként él a nemzet emlékezetében történelmünk egyik legnagyszerűbb időszaka, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc. Az adatgyűjtést főleg egyetemi hallgatók és néprajzosok végezték, köztük e sorok írója is. Főleg Dél-Zala Zalakomár és Letenye környéki településeit (utóbbiakat rövidebb ideig) választottam vizsgálódásom tárgyául, mivel e vidék a horvát átvonulás útjába esett és az akkori események még éltek a népi emlékezetben. Ügyeltem arra, hogy a kérdezettek ne a kalendáriumokban vagy másutt olvasott történeteket adják tovább, hanem arról beszéljenek, amit rokonaiktól, szomszédaiktól hallottak gyermekkorukban vagy később. Az elmondottakat szó szerint, ritkábban rövidítve közlöm. Tanulságos, hogy Zalakomár környékén, s a Mura menti településeken, ahol szintén átvonult és megszállt Jellacic serege, nagyjából hasonló visszaemlékezéseket hallottam. Az elmúlt évben ismét utánajártam, él-e még valami a néphagyományban 1 848-ról. Sajnos, a közösségi és a családi életben azóta végbement változások: a rádió és televízió térhódítása teljesen megszüntették a hagyományőrzés ezen formáját. Igaz, a legtöbb település temetőjében intézményesen még gondozták az ott eltemetett, ismert 48-as honvéd(ek) sírját, de az iskolákban csak elvétve emlékeztek meg a szabadságharc helyi eseményeiről.
A haza védelme
A március 15-i események hírét a kérdezettek többsége szerint lovasok, katonák hozták meg Pestről: „Lovasok hozták a hírt a szabadságról… Örült a nép nagyon a 48-nak, mert tudták, hogy a szabadságot harcolják ki… Dehogyis gondolták azt, hogy az az urak harca, tudták, hogy az nekik hoz könnyebbséget. Akkor kiáltották ki, hogy a nemesek is fizetnek adót, azért örült a szegény nép is, mikor mondta Petőfi, hogy „Talpra magyar, most vagy soha…” Meg azt is mondta Petőfi, hogy ne vigyék ki a magyar katonát az országból… meg azt is mondták, hogy a nemest is majd megbüntetik, és a szegényt nem húzzák deresre…”
„A szabadságharc hírét Petőfi emberei és oskola-társai hozták meg. Jobban lovon jöttek, mert a vonat akkor még nem járt erre. A faluban igen örültek neki. Már igen várták, mert nagy híre volt, hogy a költők azon dolgoznak…”
„Mindenki ment szívesen a honvédségbe, hogy megvédjék a 48-at, mert jött a német meg az orosz, hogy az uraság visszavehesse a földet, mert okkor is akartak földosztást. Mondta is a mesterúr nagyapámnak: Gyura, megládd, baj lesz ebbül… Aztán maradt minden [egy ideig] a régiben…”
„48-ban Kiskomáromban is megalakult a honvédség. Kecskés János kapitány keze alatt 116 gyalogos és 16 lovas vonult be. De az 1848-ban szervezett honvédség nagyon gyengén volt felszerelve…”
„Az öreg Madzag mondta, hogy csak az első sor kezében volt a fegyver, a második meg töltötte, mert az első sor csak célzott és lőtt… Ő gyalogos volt. A többiek meg csak kaszával, cséppel mentek a csatába…”
„Innét Kiskomáromból egy egész század honvédet állítottak ki. A káptalantól állt egy ispán századosnak, azzal vonultak csatáról csatára. A nevét mór nem tudom, de a nagyapám bátyja, a Madzag István is velük ment. Ott voltak Komárom megvételénél is… Mikor [Világos után] a Pista bátyám hazajött, két hónapig bujkált a karosi hegyen a pincénkben, öreg boronapince volt, de egyszer csak elfogták és a pandúrok bekísérték az uradalomhoz. Úgy elvitték katonának, hogy 10 évig nem is látta senki. Megjárták Galíciát, Lodomériát, Olaszországot, Boszniát… Mikor hazajött, nem ismerte meg a nagyapám, de senki. Csak mondta: én vagyok itt, a Csicsa…”
„Mikor kikiáltották a szabadságot, a jobbágyok közül sokan honvédnek jelentkeztek. Az én nagyapám lett a dobos. A 46-os honvédszázaddal 116-an mentek Budára, jelentkezni Kossuth Lajosnál. Sokszor látta nagyapám Kossuth Lajost, meg Petőfit is, meg ott volt Bem apóval a világosi fegyverletételnél. A Mikola Bódival voltak közös kenyéren, egy kvártélyon… A tanítómester, a Szabó Lajos is ott harcolt Buda alatt, mint önkéntes huszárőrmester. Kétszer sebesült, kitüntetést is kapott. Kossuth Lajos kezet is fogott vele…”
„Meg a nagyapám is ott volt (rekruta) Boszniában, 1845 körül. Nem önként ment, hanem besorozták… Mikor (1848-ban] meghallották, hogy itthon elfoglalták a papnevelde földjeit, s kitört a szabadság, hazaszöktek és foglaltak ők is maguknak földet. Megérdemelték, megharcoltak érte. Aztán mikor toborozták az őrséget az illérek [horvátok] ellen, jelentkeztek a Csányi tábornoknál az őrseregbe, [a honvédségbe!]. Mentek szívesen, mert híres verekedők voltak. ”
„Innét is, meg Karosból is sokait mentek a honvédségbe, főleg a cselédek meg a zsellérek, meg az uradalmi tisztek… De a szessziós parasztok, a gazdag jobbágyok közül nem ment el egy sem… Az én nagyapám zsellér volt, hát elment az is, és vitézül harcolt Buda vára alatt…”
„A honvédek, azok mind a csatákban harcoltak, ott, ahol éppen köllött… Dobsa József, Németh József, Péntek János, Madzag István, Kovács György, Kiss István huszár, Danicz Németh István, Csikós István voltak a 48-as honvédek. Öregapám mindig mondta, hogy egész odaadóan harcoltak; elöltöltős puskával, szuronnyal. A puskát vesszővel igazgatták a töltés alkalmával… Itthon csak az őrsereg maradt, azok saját ruhájukban voltak: ingben, gatyában, meg szűrben, amit nem fogott a puska, de nem is volt igazi puskájuk. Azok csak olyan népfölkelő katonák voltak…”
„Itt, Letenyén Csányi László hívó szavára Folly Bernát gazdatiszt elsőnek jelentkezett a honvédségbe. Akit hívott maga után, katonaviselt embereket, Benkő Jánost meg Héder Józsefet, mentek vele a 37. honvéd századba [zászlóaljba!] és ott voltak Komárom meg Buda visszavételénél…”
„Egy egész század ment innét 48-ban a 47-es honvédek közé is egy gazdatiszttel és ott voltak a dédapámmal meg Mikó Józseffel Buda visszavételénél… Aztán mikor bejöttek az oroszok és elveszett a szabadság, hazaszöktek és a szőlőhegyen bujkáltak. Aztán elfogta őket a német, vasra verték és elvitte őket 10 évre katonának. Nem is írhattak, de egyszer mégis csak hazajöhettek…”
Letenyén, Bécen és Egyedután több, mint 40 [48-as] honvéd nevét tudták még felsorolni 1947-ben! Folly Bernát síremlékét pedig kegyelettel gondozták. A horvát „illér” támadás 1848. szeptember 11-én A szabadságharc háborús eseményei közül Dél-Zalát csak Jellacic seregének „betörése” érintette közvetlenül. A támadó horvátokat „illéreknek” vagy „rácoknak” nevezték, s a velük kapcsolatos események mély nyomot hagytak a nép emlékezetében. Minden idős ember tudott egy-egy történetet róluk mondani, sőt a költői túlzásokkal ecsetelt pákozdi csatáról, illetve „fejvesztett menekülésükről” is. Valamennyien úgy hallották, hogy a vesztett csata után a horvátokat a Velencei tóba „szorították”. Az apáktól hallott történetek az idők folyamán újabb és újabb mondai elemekkel gazdagodtak, mint a hírmondónak hagyott harcosok, majd az elfogott nők megszerzésére tett próbálkozások esete.
„Amikor jöttek az illérek, összehívták az őrsereget. Abba mindenkinek el kellett menni. Aki nem akart volna, azt agyon is verték volna. A saját ruhájukban voltak és kaszát, kapát, fejszét vittek magukkal… Szűrben meg gatyában mentek, a hátukon a hat hónapos tarisznyával… A hadnagyukkal elmentek Őrtilosig meg Szemenyéig… Mikor meglátták a túlsó parton az illér sereget, csak úgy feketéllett tőlük a rét, meg a tarló, mert aratás után volt. Csillogott a szuronyuk, meg a bajnétjuk a napfényben.”
„A nemespátróiak, meg őrtilosiak kiabálták is át – a Murán – Jellacic embereinek: „Emberek, nem lőni, nem lőni, mert még baj talál esni állatban, meg emberben.” Jellacic horvátjai megértették a mutogalódást és azt kiabálták vissza: „Nem lőni, nem lőni, de szaladni, szaladni. ” Hát ezek úgy meg is szaladtak, hogy meg sem álltok a hegyekig. De azért is nem vették fel a harcot, mert olyan utasítást kaptok, hogy hagyják őket, mert majd belehajtják a Velencei tóba. Így aztán visszavonultak és hagyták, hogy vonuljanak Komárváros, Kiskomárom meg Magyaród felé. De errefelé is jártak..”
„Akkoriban Horváth László volt a tanítómester és az őrségvezető hadnagy. Csire István pedig a kisdobos. A galambokiakat toborozták össze, s mikor már kitanultak, elmentek Szemenyére. Mert hogy ott jöttek át az illérek a Murán. Már előre elszaggatták a rév (komp) kötelét, de azért mégis át tudtak kelni… Úgy jöttek, mint a sáskák, és akik bent voltak Szemenyén, azokkal megküzdöttek, azok a komiszároki?) (granicsárok?) voltak, de mi fent voltunk a hegyekben, aztán, hogy csak jöttek, mint a sáskák, mi is hazajöttünk. Nem volt puskalövés, mert nem is volt puskájuk…”
„Amikor az illérek 48-ban bejöttek, akkor az öregapám volt a kisdobos. Igen sokat mesélt róluk. Ők mentek a Horvát mester úrral összeszedni az embereket az őrseregbe ellenök. Aztán amikor meneteltek, ő akkor is mindig veregette a kisdobot. Igen büszke volt rá… Mentek csapatostul, kaszával, kapaccsal, cséppel, ólmosbottal, ki hogy tudott, meg szűrösen a Murához és ő csak verte a dobon, hogy: Fel-fel vitézek a csatára… Akkor a Murán elvágták a vén komp kötelét, hogy ne jöhessenek át, de azért mégis átjöttek, mert az volt nekik kiadva, hogy meg kell szállni az országot. Hát nem is álltak nekik ellen, hagyták, hogy jöjjenek. Nem akarták Magyarország e részét elrongyolni. Azért Velencénél bántak el velük. Kétfelé vált ott a magyar gyalogság, a huszárság meg hátba támadta őket, aztán úgy verték őket agyon. Itt jártukban Kiskomárom alatt volt a táboruk…”
„Az öregapám édesapja, Boksa György volt a bíró, mikor bejöttek az illérek. Vele rendeltettek edényt meg marhát, amit levágtak. Meg kenyeret kellett jegy] kocsival biztosítani. Szénát, tüzelőt, mindent szekereken kellett a horvátoknak vinni, mert nem a faluban laktak, hanem kint a falu tövében, Kanizsa felé lágeroztak le a Nagypajtai réten, mert ott volt szabad táboruk. Mikor lelágeroztak, két sor szekérrel vették körül a tábort. Aztán a szekér alatt őrködtek, a sátrakban meg aludtak. 2-3 nap voltak itt. Ütközet nem volt. Senki sem bántotta őket, mert a magyar hadvezetőség azt tette, hogy itt engedte be őket, aztán mikor összpontosult a horvát sereg Fehérvárnál, kö rülfogta a magyar huszárság és beszorította az egész népséget a Velencei tóba…”
„A szabadságharc kitörését Komárvárosban is nagyon várták. De nem gondolták, hogy az illérek meg fognak bennünket támadni. De amikor összehívták ellenük az őrsereget, mert meghallották, hogy jönnek, akkor az élelmes emberek a ruhájukat összeszedték, aztán kint az erdőben meg a szőlőhegyen elásták. Meg a többi értékeket is… Az ökröket meg az apróbb jószágokat is elrejtették… Meg a fehérnép nagy része is elbújt…”
„Mikor bejöttek az illérek, azt mondták, hogy ez az enyém ház, az a sógoré, amaz meg a komáé… Elhajtották az embereket ökröstül szekérrel Fehérvár felé. Vitették a holmijukat. De amint tudtak, visszaszöktek… A lágerező horvátok meg, akik a faluban jártak, elvitték a fát, a kenyeret és amit csak megfoghattak. A sátortábort két sor szekérrel vették körül, mert féltek, bent meg sütötték az ökröt…”
„A fehérnép különösen félt tőlük és barlangokban meg gödrökben bújt el nálunk(Nagyradán]… Az illérek úgy akarták őket előcsalogatni, hogy kiáltozták: Kati, Juli gyertek elő, elmentek már az illérek… De a hangjukról megismerték, hogy nem magyarok, aztán nem jöttek elő…”
„Aztán mikor mentek tovább, összefogdosták a férfiakat ökröstől, hogy vigyék a szekéren a podgyászukat. Mert élelemfélét igen sokat elvittek. Apámnak is el kellett menni, de Marcalinál igen jó fortéllyal cselt csinált, mert igen jött volna már haza. Jó hátul volt a kocsisorban, amikor egy igen megfelelő helyre érkeztek. Ott vigyázva, hogy senki észre ne vegye, kiütötte a kocsi kerekét, mert akkoriban még fatengelyes kocsik voltak. Aztán amikor odamentek az illérek, mutogatta, hogy milyen szerencsétlenség esett meg vele. Aztán míg a többiek tovább mentek, a szekeret félrehúzták, és néhány illér elment, hogy majd hoznak új szekeret. Alig várta, hogy egyet se lásson… Kifogta az ökröket, a szekeret a minden egyébbel ott hagyta és végig a Somogyszélen át hajtotta az ökreit, míg a galamboki határba nem ért. De nem mert hazajönni, mert nem ismerte az itthoni állapotokat. Hanem üzente, hogy hozzanak a hegyre enni-innivalót, mert nem mert sehová bemenni… Addig is inkább vadalmával meg vadkörtével élt…”
„A fonóban mindig mesélgették ezeket, meg kukoricamorzsolásnál is. Szegény édesanyám akkor még kis árvalány volt, aztán az öreganyja mesélgette neki mindig… Ő meg nekem… Itt a gánicai réten [Galambok határa] három nap, három éjjel voltak a szekértáborban, és a mieink a Győr-hegyről (Csapi határa) nézték, ahogy nagy tökedényekből ették a sok gánicát. Mert minden kukoricát összeszedtek a faluban porcióba… Azért hívják most is gánicai rétnek.”
A fentiekhez hasonló történetek az 1940-es években Letenyén is jártak még szájról szájra… Ám ezeknél értékesebbnek tűnik az alábbi adatközlés: Szabó János egykori fintafai majorgazda hosszasan mesélt arról, miként kellett nagyapjának az uradalom parancsára hirtelen összegyűjtenie és az illérek élelmezésére táborhelyükre szállítani a levágásra igényelt birkákat, a kenyeret és sót. A néphit szerint három napig táboroztak Letenye mellett, mígnem a „Zsíros réten” megütköztek a honvédséggel.
„Sok halott maradt a réten, s a temérdek vértől vált az ilyen termékennyé” – mondták többen is, később is. A pákozdi csatát követő hónapok eseményeiről és az elkövetkező téli hónapokról nem sokat tudtak mondani adatközlőim. De a dicsőséges tavaszi hadjárat győztes csatáiról, melyeknek a zalai honvédek is részesei voltak, sokan meséltek hol többet, hol kevesebbet.
A szabadságharc bukása és az elnyomatás
Komárváros környékén még a legegyszerűbb, legöregebb emberek is tudták, hogy a szabadságharc elbukásának legfőbb oka a bécsi udvar kérésére hadba lépett orosz hadsereg volt: …”48-ban majd egy évig ellenálltak, sokszor legyőzték az osztrákot, de hogy 49-ben jött az orosz, akkor már nem bírtak velük…”
“A leveretést itt is hamar megtudták. Olyan szomorúság volt, hogy sokan agyonlőtték a lovaikat (?) olyan bánatosak voltak… Olyan eset is előfordult, hogy a német és a magyar egy kútnál itatott. A magyar azt mondta: félre innen, neki semmi száz ilyen német! De a németek tisztje megparancsolta a magyaroknak, hogy ha száz német semmi neki, akkor hát küzdjön meg száz némettel. De a magyarok a legjobb lovat adták a katonának, aztán az úgy csinált, hogy előugratott, aztán követték, de aki legjobban beérte, azt mindig levágta. Utóbb a többi nem merte már követni…”
„Az oroszok segítettek a németnek, ellenállni senki sem próbált, örültek, hogy meglapulhattak. Errefelé is sok honvéd bujkált, de nem volt szabad mondani, hogy hol vannak. Legjobban a szőlőhegyen bújtak meg… Szívesen fogadták a szegény nyomorultakat, mondta az édesapám, mert az is katona volt, és mindenki segítette őket. De akit [az osztrákok] megfoghattak, igen megbüntették…”
„Voltak itt is bujdosó honvédek, akik nem akartak a németnek szolgálni, nem akartak elmenni katonának. A németeknek mégis szót kellett fogadni, mert mindenhol voltak a kocsmában spiclik és aki a német ellen szólt, elvitték, megbotozták, meg elvették a birtokát… Szervezkedni nem mertek a német ellen, nagy volt az elnyomás… Kossuth Lajosnak is azért kellett kimenekülnie, mert azt is elemésztették volna, mint a többi magyarokat, a 13 aradi vértanút…”
„Mesélték, sokszor kenyéren és vízen, tömlöcben tartották a honvédeket, talán egy sem jött vissza, ha énekelték a Kossuth nótát… A dédöregapám testvére megszökött Csehországból a katonaságból. Sok olyan volt, akit ott vason, kenyéren és vízen tartottak. Ők lettek a betyárok. Csak az urakat bántották, a szegényeket nem…”
„Akkor volt a katonaságnál is a vesszőzés: 25 bot, 50 bot, azok kapták, akik énekelték a Kossuth nótát. A jó Erzsébet királyné közbenjárására aztán megszűnt a deres… Szerették is igen… Emléktáblát állítottak neki Kanizsán a Szentháromságnál, meg a tölgyfákat is az ő tiszteletére ültették el…” Letenyén haláláig nagy tisztelet övezte Benkő Jánost, a 20 éves korában besorozott honvédet, akit a Bach korszakban azért éheztettek és tartottak hosszú éveken át vasra verve, mert egyszer rajtakapták, amikor a „Kossuth nótát dalolta”. A Murarátka felé vezető úton fekvő „Csárdáskert” pedig arról volt nevezetes, hogy „a szabadságharc bukása után ott bújtatták napokon keresztül a már halálra keresett, muraközi születésű Gasparich Márkot, a hős tábori lelkészt… Sajnos mégis elfogták s meggyilkolták…”
A szabadságharc vezérei a nép emlékezetében
A szabadságharc eseményeivel Kossuth neve forrt össze leginkább. A kérdésre, ki volt a szabadságharc legnagyobb embere, csaknem mindenki Kossuth Lajost említette elsőként. A jobbágyok felszabadítójának, legfőbb eszményképének tartották.
„Az egész ország igen tisztelte Kossuthot. Még ma is emlegetik, hogy ő volt, aki a magyar nemzetnek leginkább jót akart… Mikor Világosnál lerakták a fegyvert, azonnal elmenekült Orsován át Amerikába, majd Turinba… 1894-ben Komárvároson keresztül hozták haza a hamvait… az egész vonatja ki volt díszítve koszorúkkal. Igen derék ember volt…”
A Kossuth-kultuszt még csak növelte, hogy a komárvárosiak meggyőződése szerint Kossuthnak egy odavalósi parasztember, Péntek György volt a tisztiszolgája.
„…A Péntek György az a Kossuth lakásán is tartózkodott. A fiait dajkálgatta, Ferencet meg Lajost… Katona volt, csak oda került be tisztiszolgának. Igen nagy becsülete volt miatta. Mikor Kossuth Ferenc itt járt 1885 körük meg is látogatta…”
Letenye népe mindig buzgón ápolta Kossuth Lajos és a 48-as hősök emlékét. Az öreg honvédek voltak a kezdeményezői az 1894-ben, Kossuth halálának évében a Fő téren felállított emlékoszlopnak is. A Kossuth kultusz legfőbb bizonysága azonban az a sok dal és vers, melyet még 1948 táján is énekeltek Letenyétől Nagyradáig. Legkedveltebbek közülük a „Esik eső karikára…” illetve a „Kossuth Lajos azt üzente..” kezdetű, melyeket némi szövegvariációval énekelnek. Ez volt a zalai 48-as párt nótája is. Laki György szerint, aki az I. világháborúban arany vitézségi érmet szerzett, a zalai lakosok másik kedvelt Kossuth-nótája így szólt: „Kossuth Lajos szép levelet íratott Közepibe nagy bankókat rakatott Átadta az íródeákjának – hogy Ossza ki a magyar katonáknak.”
Ugyancsak sokszor énekelték, hogy „Kossuth Lajos ablakába Kinyílt a rózsa magába Akkorára nőtt az ága, Hogy bort ivott árnyékéba Hogy bort ivott árnyékába…” Néhányan ismerték csak, s azok is részben hézagosan ezt a dalt; „Kossuth Lajos zöld kalapja, Nemzetiszín lobog rajta, Nemzetiszín lobog rajta, Magyar hazát vigasztalja, vigasztalja…” Ennek lehet variánsa ez a Nagyradán gyűjtött dal, melyet az I. világháborúban tanultak: „Kossuth Lajos udvarába megbotlott a lovam lába. Gyere pajtás gyógyítsuk meg, A muszkákat szalasszuk meg.” Végül azt a versikét, mely nyilván Zalában, vagy valahol Dél-Dunántúlon termett, hisz itt volt csak aktualitása: „Kossuthnak, Perczelnek dombon van a háza, Jellacic és illér nem juthat hozzája.” Kossuth eszményítése annyira elhomályosította vidékünkön a szabadságharc többi jeles egyéniségét, hogy még Petőfiről is csak, mint a szabadságharc lánglelkű költőjéről, a Nemzeti dal szerzőjéről emlékeztek meg… Viszont mindenki tudta, hogy Bem apó szárnysegéde volt, akit szintén sokan emlegettek nagy szeretettel. Rajtuk kívül Perczel Mórról folyt a legtöbb szó, úgy is, mint a dunántúli végek védelmezőjéről:
„…A Perczel Mór volt itt a legfőbb parancsnok, Kanizsáról a Koronából [szálloda] küldte a huszárjait szanaszét a hadparancsokkal…”
„Perczel Mór a szabadságharc híres tábornoka volt. Itt is járt Komárvároson toborozni a honvédeket. Később, a követválasztáskor itt lett képviselő valahol…”
Klapka nevét szintén jól ismerték, talán leginkább a vele kapcsolatos indulóról: „Klapka György volt Komárom helyőrség parancsnoka. Nem adta meg magát, csak úgy, ha az osztrák szabadon bocsátja valamennyiüket. Az osztrák állta is, haza is engedte valamennyit..”
Az 1848-as gyűjtések közül – úgy tűnik – azok a visszaemlékezések a legértékesebbek, melyek a helyben átélt eseményekről tudósítanak. Az idős parasztok, asszonyok örömmel, sőt büszkén mesélték el azokat a történeteket, melyeket a hosszú téli estéken a kemence tüze vagy a lámpa világa mellett hallottak öregjeiktől.
(Adatközlők 1. Zsován János 70 éves földműves 2. Szalai Ferenc 67 éves gazda 3. Németh Imréné 92 éves parasztasszony 4. Domsa József 81 éves földműves 5 Németh György 63 éves földműves 6. Vilák Mihály 82 éves földműves 7. Poór György 80 éves földműves 8. Laki György 68 éves földműves 9. Sipos János 83 éves földműves 10. Zsován Jánosné 63 éves földműves 11. Németh József 85 éves földműves 12. Varga Pál 86 éves földműves 13. Baksa József 72 éves 14. Magyar Ferenc 77 éves 15. Bécs János 78 éves 16. Szabó Boldizsárné 84 éves 17. Tót h Józsefné 84 éves 18. Kápolnai Józsefné 84 éves 19. Kovács Ferencné 78 éves 20. Csire József 73 éves 21. Varga Ferenc 78 éves 22. Durgó János 70 éves és Durgó Jánosné 65 éves 23. Tulok Mihály 70 éves 24. Kása István 71 éves földműves 25. Pásti Vendel 82 éves 26. Szabó József 71 éves 27. Szíjártó Mária 73 éves 28. Kozári Gáborné 73 éves 29. Pap Ferenc 80 éves cipész 30. Vörös Ignác 64 éves 3 1 . Bagladi Vince 63 éves földműves 32. Birkás József 52 éves földműves 33. Kolongya János erdész 34. Kapoli Pál 64 éves erdész 35. Révész József 58 éves földműves 36. Szabó János 88 éves juhász 37. Rózsás Péter 63 éves földműves 38. Merle János 60 éves földműves 39. Buzsis István 60 éves földműves 40. Kovács József 46 éves földműves. Lakhelyek: Komárváros, Galambok, Kiskomárom, Nagyrada, Letenye, Murarátka-Imrehegy,Murarátka-Rátki-hegy, Muraszemenye-Csernec.)
(Kép: Vaszary János: 1848-as honvéd veteránok, forrás: kieselbach.hu)
