557
elviszik meghalni, összeszedték hideg karjait, alig volt már mit, megigazították a fejét, mintha aggályos műtermi fényképészek volnának, keresztlécekkel összeszögelt deszkákra fektették, talán háromra, a bejárati ajtóra, igen, az ajtót emelték ki a sarkaiból, nem lopták el, mint máskor, csak levették csöndesen a helyéről és Anyánk teste mellé fektették, hogy azután Anyánk testét helyezzék rá, ajtó nélkül maradtunk, hamarosan pótolni kell, lopni, ha nincs más megoldás
558
októberben és novemberben, amikor beköszön a lándzsás orosz szél, sok ajtót meg dobkályhát lopnak el a telepen, vándorolnak a deszkák egyik barakkból a másikba, míg, november végére, sok veszekedés árán vissza nem jutnak a saját helyükre, a mienk már nem jön vissza biztosan, megvesz az orosz Isten hidege, ez lesz Anyánk koporsója, az ajtónk
559
Marin pungás lovas szekere várakozik a barakkunk előtt, inkább taliga, mint szekér, a ló is alig ló, még a szomorúsága is feltűnően kisebb az illendőnél, de azért legalább nem vidám, ez most Anyánk hetedik halála, eddig jutottam a számolásban, ha innen is visszatér, akkor sohasem hal meg, gondoltam, visszajössz?, kérdeztem fölé hajolva, nem válaszolt, belenézett a szemembe, elmerült a kétségbeesett kékségben, Lídia nővér rángatott el mellőle, hagyd, hogy menjen, hagyd már, mondta, mint aki belefáradt a sok halálba
560
az ajtó egyik szélén elég volt a két kovácsolt sarokvasat marokra fogni, a másikon az ajtó sima lapját kellett tartani négy ujjal valahogy, Anyánkkal könnyebb lett az ajtó, mint Anyánk nélkül, csak úgy röpült fölfelé, alig kellett megérinteni, néztek egymásra megütközve, letették, megint fölemelték, könnyebb, igen, megint letették, izgatottan legurították a pihegő testet a szalmára, majd emelgetni kezdték az üres ajtót, nehezebb így, igen, semmi kétség, Anyánk nélkül sokkal nehezebb, mi történik itt, kapkodva vetették a keresztet, ördögűző imákat mormoltak románul meg lipovánul, és nem akartak többet Anyánk testéhez érni, végül nekünk kellett visszatenni a deszkára és kivinni a szekérre, Anyánk mosolygott, mint akinek kedvére van ez a tanácstalanság, biztosan fölnevetett volna, ahogy szokott, ha annyi ereje maradt volna még, de nevetésnyi ereje sem maradt
561
az ajtó helyén a magyarkéci vagy nyüvedi vagy nagyszalontai fekete-sárga kockás lópokrócot csapkodja a szél, crivăţ, így hívják, mi krivöcnek ejtjük, mert ez a torok mélyéből feltörő ă hang még egyikünknek sem megy, talán Ferenc elsőszülött testvérnek valamennyire, de mondhatjuk muscalnak is, muszkál, igen, ezt könnyebb kiejteni, orosz szél, tele háborgó, jéghideg lelkekkel, akik szikrázó lándzsákat dobálnak felénk, nem lehet elhajolni előlük
562
októberben vagy inkább novemberben már csak a puszta finom pora kavarog a levegőben, szürke, meztelen madarak rikoltoznak, visítoznak az örvénylésben, mintha egymással harcolnának, hogy ki uralkodjon a mi lelkeink felett, olykor arany és kék csőrök, acélszürke karmok villannak felettünk, mintha nem is tartozna hozzájuk rendes madártest meg szárny meg toll, van, hogy forró vércseppek hullnak az utcán csatangolók fejére, ilyenkor felordítanak, keresztet vetnek és sietve a saját nyálukkal lemossák magukról a madárvért, azért vagyunk a világon, hogy megbűnhődjünk, amiért a világon vagyunk, mondják megadással
563
mi, tudatlan gyermekek, azt játsszuk, hogy kiállunk a barakk elé, nézünk fölfelé az égre, és akinek először csöppen vér az arcára, az nyer, vér!, kiáltjuk boldogan, ha a puha, meleg érintést érezzük, vér!, vér!, vér!, győztem!, ha egyszerre többen kiáltjuk, akkor a vércsepp nagysága dönti el, ki nyert, az egyetlen játék, amiben csalni nem lehet, mire kifáradunk, csupa vér az arcunk meg a hajunk, vér csorog le a nyakunkon, idegen vérrögök remegnek a bőrünkön, Nényu szentségelve csutakol bennünket napestig
564
a bogáncsokat meg az ördögszekereket már mind kitépte a crivăţ a puszta fáradt, porhanyós földjéből, júliusban még kéken-lilán-vörösen hullámzik az egész Bărăgan, bókoló mezei iringók tengere, végtelen hullámzás tölti meg az ember lelkét, de ne szépítsük a dolgot, mondja Anyánk, hagyjuk ezt a szívbe markoló iringót, ördögszekér, ez a pontos megnevezés, az ördögszekér különösen kedves szó neki
565
szörnyű, nézi Anyánk elbűvölten a meddő pusztát, elföldelt emberek sokasága integet nekünk a száraz kórókkal és tövises bokrokkal, gyertek, ti ördögszekerek, mentsetek meg, vigyétek innen a csontjainkat és a történeteinket, suttogja Anyánk, a végtelen mező meg csak sziszeg, pörög, ropog, gyönyörű, mondja Anyánk
566
Anyánk szerint a szörnyű meg a gyönyörű ugyanazt jelenti, szerelemből születik mindkét szó, Isten hal meg és támad fel bennük, amikor kimondod őket, de vigyázz, hiába föl ne vedd egyiket sem, mondja, még az életed árán sem, ha egyiket kimondod, mondd ki gyorsan a másikat is, ha élni akarsz, Ló tisszá et-sém-Adonáj Elo`hechá lassáv, nem értem, mondom, mit nem lehet ezen érteni, kérdezi, Isten nevét hiába föl ne vedd, ezt mondja a törvény, jóság és mindenhatóság, igazságosság és irgalom, sohasem külön, ne ejtsd ki egyiket sem a másik nélkül, érted már?, és így tovább, így tovább, eszedbe ne jusson a segítségére sietni
567
ciulin, mondják a románok, nem bogáncs meg bókolás, és nem a semmibe futó ördögszekér, a ciulin sokkal jobb, elfojtott visítás és szerelmi önkívület, előbb a langyos és puha băltăreţu fodrozza a tövises tenger felszínét, mi így ejtjük: böltörecu, a băltăreţu az álmatag és szelíd Ialomiţa felől fúj, nekünk Jálomica, nyomában jön sivítva az orosz és ukrán földön felbőszült crivăţ, a mező keleti meg északi pereme felől, majd egyre közelebbről hangos roppanások hallatszanak, mintha sokezer vékony csont törne szilánkosra, akkor az ördögszekér elkezd vonaglani a vastag porban, előbb idegesen ráng meg csapkod, mintha nem akarná tudomásul venni az elkerülhetetlent, amikor pedig, újabb roppanás, elszakad a gyökérétől a bokor, előbb fölemelkedik, majd pörögve lehuppan és futni kezd a ferde fényben, nagyokat ugrálva, őrülten és szabadon, Nyugat felé, amerre Apánk börtönét sejtjük
568
semmi sem nő ki a földből magától, csak az ördögszekér, nimic nu răsare de la sine, nimic, în afară de ciulini, tanítja szegény Istrati mester, a teremtés előtt a föld kietlen és puszta volt, tele gömbölyű ördögszekérrel, acélkéken hullámzott az egész semmiség, amikor pedig föltámadt a crivăţ és Isten didergő lelke megérintette a föld felszínén zenélő töviseket, nem volt szíve eltörölni őket, dacă vrei să te afli singur cu dumnezeul tău, ha egyedül akarsz maradni a te isteneddel, atunci du-te pe Bărăgan, akkor menj ki a Bărăgan pusztaságába, tanítja a keszeg Istrati
569
papírt és tollat készít elő, tanúkat hív, Anyánk diktál, Nadia Russo pilótaasszony hibátlan román mondatokra fordítja le Anyánk megfontolt szavait, testament, ez az első szó, végrendelet, én, Anyánk neve, születési idő, hely, leánykori név, bűntetőjogi felelősségem teljes tudatában, fiind în deplinătatea facultăţilor mintale, világos tudattal és kényszerek nélkül beleegyezem, hogy Márika, a gyermekek nyelvén Nényu, akit még férfi nem érintett, születési idő, hely, fogadja örökbe a gyermekeimet, hét név, születési adatok, továbbá meghagyom, hogy mindannyian vegyék fel a „Deme” nevet, aláírás, 20 lej értékű okmánybélyeg, Republica Populară Romînă, kerek pecsét, dátum, iktatószám, na tessék, köztársaságban élünk, sőt népköztársaságban, mondja anyánk, kiment a fejemből, mondja, hogy ez a mi köztársaságunk
570
Apánk nevét sehol nem említi Anyánk testamentuma, Apánkat ki fogja örökbe fogadni?, kérdezte Pál testvér Anyánktól, őt már örökbefogadta az Örökkévaló, válaszolta Anyánk, és te beleegyeztél?, erősködött Pál testvér, mit tehettem volna?, kérdezett vissza, és a két üres tenyerét mutatta neki, mintha ott találná meg a magyarázatot, mi nem fogadhatnánk örökbe őt?, makacskodott, mi heten?, erre nem gondoltam, mondta Anyánk, inkább magának, mint neki, hét maszületett Deme, két lány és öt fiú integetett Anyánknak, a szekér megindult Feteşti irányába és csakhamar eltűnt a puszta örvénylő porában, Borduşanig sziszegő ördögszekerek követték a fogatott, egymásba kapaszkodva gomolyogtak, ugráltak a szekér körül, a nagyobbra nőtt gömbök fölszálltak a szekér fölé, Anyánk teste felett repdestek önfeledten, boldogok az Örökkévaló eltévedt, tüskés bolygói, gondolta Anyánk, és lehunyta a szemét
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/3. számában)
Fotó: Bertalan Johanna
