“Mindennek a lenyomata ott van a versekben is. Mintha pillanatokat, (majd emlékké váló) életképeket gyűjtögetne és helyezne el költői univerzumában.” – Turbuly Lilla kritikája
Nagy Betti Sírt valaki odakinn című kötetéről
Az első verseskötetig vezető út nagyon sokféle lehet. Szabályok nincsenek, a legtöbben mégis némi kamaszkori előzmények, majd folyóirat-publikációk után, húszas-harmincas éveikben jutnak el idáig. De vannak jóval később induló költői pályák is – Falcsik Mari, Fischer Mária vagy Vécsei Rita Andrea jutnak eszembe hirtelen az utóbbi két évtizedből.
Nagy Betti középiskolás éveiben is írt már verseket, nem is akármilyen eredménnyel: díjazták a sárvári diákköltők találkozóján. Sokak pályáján volt fontos állomás Sárvár (Kemény István, Tóth Krisztina, Vörös István, Tóth Imre – csak néhány név Nagy Betti korosztályából, akik szintén itt tűntek fel először). Ő azonban a középiskolás évek után sokáig nem jelentkezett új versekkel. A kötetbemutatón megtudhattuk, hogy ebben az is szerepet játszhatott, hogy családja, közvetlen környezete féltette a lírai kitárulkozástól, nem támogatták költői törekvéseit. A versekből kirajzolódó lírai én azonban, ha késve is, de utat tört magának. A közben halmozódó élettapasztalat pedig megadta azt a tőkesúlyt, ami egy fiatal költő első kötetében (jó esetben, persze, hiszen van, aki fiatalon is igen sűrű és súlyos életanyagot tudhat már versbe írni) rendszerint még nincs meg. Blogot indított nagybetu (sic!) címmel, ahol időnként megkérdezte magától, hogy „Mit csinálsz most?”, válaszként pedig versek születtek. Majd eljött a folyóiratközlések ideje is: versei otthonra találtak a Hévízben, Pannon Tükörben, Tempevölgyben, Spanyolnáthában és a Siópartban. És 2018 nyarára megszületett az első verseskötet. Nem kapcsolódva se könyvhéthez, se költészet napjához, se más kiemelt könyves időszakhoz. Ez a különutasság illik Nagy Bettihez, ahogy a nyár közepi időpont is: a kötetben többször felbukkan legkedvesebb helye, a szerzőt gyermekkorától kezdve kísérő tó. De nemcsak nyári arca tűnik fel a versekben, minden évszakban és minden élethelyzetben ott van az „imádott Balaton”. Hinni lehet benne, hogy „meggyógyít”, még akkor is, ha kiderül: „Azért mindent nem old meg a Tó”.
A szerző civil életpályája olyan munkahelyekhez kötődik, amelyek közös jellemzője a gyűjtögetés, rendszerezés, archiválás, legyen szó könyvtárról, múzeumról vagy a Zalai Hírlap archívumáról. Mindennek a lenyomata ott van a versekben is. Mintha pillanatokat, (majd emlékké váló) életképeket gyűjtögetne és helyezne el költői univerzumában. Megállni egy piros lámpánál. Buszmegállóban várakozni. Hagymát vágni egy kései vacsorához. Meglátogatni egy távoli rokont. Aztán a hétköznapi pillanatok egyszer csak kinyílnak. A piros lámpa lehetséges életutak kereszteződése. A buszmegállóban az esti járat mellett talán Godot-ra is vár valaki. A vacsorát készítő tanácstalanul néz rá az életére, a távoli rokon kicsinyességének tragikomikus távlatot ad a halál.
Mintha Nagy Bettinek lenne egy különleges, bifokális szemüvege, amellyel ugyanazt a dolgot egyszerre látja közelről és távolról, a maga konkrét mindennapiságában és ezen messze túlmutató, akár transzcendens mivoltában. Jó példa erre a Fenyőbontás című verse, amelyben a tűleveleit hullató valamikori dísz előtt két lehetőség áll: „melyik a jobb? / zuhanni három emeletet / vagy szégyenkezve, / lefele a lépcsőn hullatni még / a maradék tűleveleimet?” Egyetlen birtokos személyjel, és a tárgyilagos megfigyelésből a lírai én legszemélyesebb dilemmája lesz.
A nem titkolt személyesség egyébként is fontos jellemzője az egész kötetnek. A három cikluscím is erre utal: Keletről Nyugatra megyek; Gesztenyebarnára mosom a hajam; Kicsik voltunk, betűméretűek. Kettőben egyes szám első, a harmadikban többes szám első személy. Ahogy az egész kötetben is váltakoznak az egyedüllét és a társkeresés, társra találás versnyomatai. Megfér egymás mellett a hajfestéses mikrovalósága a szürreális álommal, legyen abban Balatonhoz vágyakozó, elszabadult rodeóbika vagy seprűs repülés Moszkva felett (erős Mester és Margarita áthallással).
A harmadik versciklusban (Kicsik voltunk, betűméretűek) egy családtörténet is körvonalazódik a méregzöld szemével gonoszul fürkésző nagymamával, apai hitekkel és csalódásokkal, „politikailag nem megbízható” anyával, folyton valahová siető fiúval, és a családot rettegésben tartó, begolyózott macskával. Ezekben a versekben is meghatározó az a fanyar, mégis együtt érző, egy pillanatra sem bántó irónia, amely alapbenyomásként az egész kötetről megmarad az olvasóban. Mert még akkor is, amikor gonoszul fürkész az a méregzöld nagyanyai szem, ott a vers végén az önironikus zárlat: „kacsintottam vissza rá / méregzöld szememmel”. Ahogy Szálinger Balázs, a kötet szerkesztője fogalmaz a fülszövegben: a „dacos hang és metsző szarkazmus” fedlapja alatt ott vannak a „magukat bármikor vállalni kész”, „gomolygó” érzelmek.
És ott van a nehezen élő kisemberek, a néha zálogházra szorulók, a 47.000 forintból kijönni képtelenek, a „hangja alapján 45 éves”, állást- és reményt vesztett telefonügynökök világa. Akiket „a miniszterelnök úr csak négyévente hív”, és üres sütős-hűtős konyhájukban nem tartanak „kihelyezett kormányülést”.
Szálinger Balázs szigorú szerkesztő volt (ezt is a könyvbemutatón hallhattuk). Végül 46 verset olvashatunk a karcsú válogatásában. A szigorú szelekciónak is köszönhetően a kötet egységes, erős benyomást kelt. Neki köszönhetjük azt is, hogy az eredetileg sokszor cím nélkül született szövegek címet kaptak, ahogy a versek egy részénél a versszakokra tördelés is az ő munkája. Az olvasót segíti ezzel, miközben nem vész el a szabadversek mindennapi beszédhez közelítő, mégis fegyelmezett áradása sem.
Horváth M. Zoltán letisztult, fekete-fehér könyvtervének (amelyen csak a címet szedték pirossal) különlegessége, hogy a címadó vers lesz maga a borítókép is. A Sírt valaki odakinn a kötetben nem, csak itt olvasható, így kívül áll a ciklusokon, kötetcím és nyitóvers egyben. Titokzatos vers. Mégis, egyértelműen kihallik belőle az önmagunktól a külvilág felé fordulás gesztusa. Összeolvasható a kötetet záró Találkozással. Mindkettő mögött ott érezni Babits diólétbe zárt, feltörésre vágyó/váró lírikusát. „…valahol sír valaki / kinek üvegkönnyeit / csak én tudom széthasítani” – szól a nyitóvers. „… várom a találkozást / diót török fel tenyeremmel / és felét nyújtom át” – rímel rá a záróvers.
A könyvbemutatón kistányéron kettétört diókkal vártak bennünket, vehetett belőle, aki akart. Szép és találó gesztus, hiszen a Sírt valaki odakinn ugyanezt teszi: a találkozás és a párbeszéd lehetőségét kínálja fel az olvasónak. Ha van olyan bátor, mint a szerző, hogy nyitott szívvel forduljon az őszinte, karcos hangon megszólaló, fájdalmasan tisztán látó versek felé, létrejöhet ez a találkozás.
(Nagy Betti: Sírt valaki odakinn, Pannon Tükör Könyvek 2018)
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/4. számában.)
