2023. október 7.
Hogy miért laktak Andiék a szobámban,
miért panaszkodtak a szúnyogokra,
miért volt vendégség, valami családi
összejövetel nálunk. Miért volt az,
hogy apa épp akkor költözött tőlünk.
Mit keresett a dobozokkal a pincében,
miért volt pincéje a Kert utcai háznak.
Mit akart egyáltalán ezzel az egésszel.
És miért mondta, mikor megkérdeztem,
hogy: „Évek, kisfiam. Évek!”. Értem.
Azt is értem, hogy anya erre miért
csóválta a fejét mosolyogva.
„Apátok mindig is hajlamos volt
a sértődésre.” És közben tudtam biztosan,
hogy álmodom, mert apa soha
nem hagyta volna el a családját,
a sértődései pedig öt másodpercig
tartottak. Szégyellem most is, pedig
nem kellene szégyellni, de jó volt
hallani a hangját, és tényleg elnézést
kérek azoktól, akiknek rossz
gyerekkoruk volt, de jó volt őket
újra együtt látni húsz-huszonegy,
isten tudja, mennyi év után először.
2022. szeptember 4.
Sokan felköszöntik a Facebookon,
habár már meghalt. Erzsike néni szól,
aki most 90 éves, és látta apát felnőni,
egy utcában laktak, aztán tanította is,
ahogy anyát és engem. Egyszer azt mesélte,
hogy tisztán emlékszik még, mikor
előtte ment apa hazafelé az iskolából,
énekelve, hogy „To-rocz-kaaa-y Bandika”
az Egy kis malac dallamára. Apától
később megtudom, hogy az átköltést
Toroczkay papa találta ki, és
tovább is folytatódik, de arra már nem
emlékszem, hogyan (ő ötven múlva is tudta),
valamiképp a fogorvostól
való félelemről szól. Apa egész életében
rettegett a fogorvostól, mikor könyörögtem neki,
hogy menjen el, azt mondta, nem a kezeléstől fél,
hanem attól, hogy Toroczkay papa pár héttel
azután halt meg, hogy a fogorvosnál járt.
Én nem veszem észre a Facebook-abszurditást.
Megint elfelejtettem a születésnapját, mint szoktam.
Elvonja a figyelmem, hogy a nyár elmúlt,
jön az ősz, rövidülnek a nappalok,
már fázom nyitott ablaknál, iskolakezdés,
jönnek a tanítványok, kezdődik a cirkusz.
Mindig apa figyelmeztetett
az évfordulókra. Még a sajátjaira is sokszor. Szept. 4. apa,
szept. 5 Toroczkay mama, szept. 10 anya.
Ildi is szeptemberi. El ne felejtsem felköszönteni.
Megműtötték, két napig kórházban volt.
A testem megtelt könnyel, minden apróságon elsírtam magam.
Vagy legalábbis közel voltam hozzá.
Az aggódás, a felhangosított telefon, az információ-hiány.
Most meg, mióta itthon van: csalódás, idegeskedés,
rossz hangulat, beszólogatás, türelmetlenkedés.
Az is ilyen lenne, ha feltámadnának?
Szeptember 16.
Nincs értelme sírni, nem is tudok.
A fényképeken lévő alakok
nem illeszkednek a fejemben lévőkhöz.
Életükben sem illeszkedtek.
Szeptember 20.
Anya füvet nyír a Kert utcán, parókában.
Mutatok neki könyveket egy zsákból,
ami tele van fűvel. Updike Nyúlcipő c. könyve,
két borítóval is megvan,
egy magányos fiú sziluettje látható az egyiken.
Anya már olvasta. Te füvet nyírsz, kérdezem.
Bátyád, apád? Befogott, mondja viccelődve.
Arról megy a vita, hogy szombaton elmondani,
hogy gyógyíthatatlan beteg anya, mennyiben
volt jó ötlet. Ráért volna-e másnap.
Vasárnap jobb-e közölni az ilyet.
Apa azon a véleményen van, hogy
mindegy, el kell mondani, mielőbb.
Ő pénteken halt meg. Tönkretette a hétvégét.
(Megjelent a Pannon Tükör 2024/1. számában.)
A kép forrása ITT.
