“A kiállítás címe már azonnal utal valami másra, valami újra… Táj-képek, tehát nem egybe írva, ahogy szoktuk. Ez az írásmód kiemeli a kép szót, miközben felidézhető, hogy a festészet történetében milyen nagy és különleges ív a tájképé. Azt gondolhatnák, hogy az európai festészetben a tájábrázolás már a korai időktől jelen volt, de nem.” – Feledy Balázs recenziója.
Csak a 14. századtól jelenik meg a képi táj, s akkor is még csak, mint háttér (persze hangsúlyozzuk, hogy ez az európai festészetben van így, mert például a kínai piktúrában már sokkal korábban ez a terület nagy jelentőségűvé válik!). 1500 körül jelennek meg az első önálló tájképek, s mintegy száz évre rá az ideális tájkép területe, ahol ott a természet, de láthatók figurák is, elsősorban staffázsként, legtöbbször mitológiai utalásokkal, s ez vezet a heroikus tájkép kategóriájához. Az igazi nagy időszak a 17., 18. század, s akkor is Németalföld, ahol kimagaslóan fontossá válik a tájábrázolás, s azon belül például a tenger megfestése. A 18. századtól jelennek meg a városi tájképek, a vedúta műfaja, az olyan látképé, melyben nagy szerephez jut, a tájjal együtt az architekturális karakter. A táj természetesen fontos a barokkban, majd azt követő rokokóban is, melyben előtérbe kerül az idill megjelenítése is, s ettől kezdve a tájábrázolás minden stílusban kiemelkedővé válik, így a romantikában, az impresszionizmusban, majd az izmusokban is, talán kiemelkedően ezekből az expresszionizmusban. S egy nagy ugrással hadd jelezzük, hogy míg ma a táj különböző szemléletű, ám ihletett ábrázolása lehet a művészi progresszió manifesztálása, ugyanakkor az utóbbi évtizedekben a táj festése erősen kommercializálódott, esztétikai értelemben „olcsóvá” vált, a közhelyek széles birodalma tárulhatott elénk. Tájképet emberábrázolás nélkül ráadásul különösebb festői tudás nélkül is lehet készíteni (manírokat viszonylag könnyű elsajátítani), amely persze nem válik művészi értékké, de a mű legjobb esetben piacosítható vagy egy bizonyos rétegben, közegben értékesíthető. Ráadásul a tájábrázoláshoz különböző közhelyek tapadnak, pl. az alföld megjelenítésben, amely immár nehezen tud új minőséget, új nézőpontot felmutatni. S persze ma a táj elszakadhat a konkrét tájtól. A tájélmény és a tájábrázolás lehet szimbolikus, tájat is lehet jelképekkel érzékeltetni, a tájábrázolás természetesen erősen lelkiállapot kifejező is lehet (Csontváry!), s barátkozzunk meg azzal a gondolattal, hogy a tájábrázolás is lehet absztrakt, de akkor már jellemzően nem lehet tájképnek nevezni. A ma készített tájképek többsége már sajátos többlet tartalmat hordoz, a festészetet megújító törekvések itt is érvényesülhetnek, formában, színben, s természetesen festői felfogásban, stílusban, s előtérbe kerül az a régi elv és szentencia, hogy nem is annyira a mit a fontos, hanem a hogyan, a kép készítésének processzusa. Így a tájkép része lehet a kortárs művészeti szcénának, de mindenképpen megőrzi „függetlenségét”, például a ma oly jellemző street-art vagy a public-art törekvésektől.
A Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény új típusú tájképekből álló gyűjteménye is ilyen fajta művészi magatartásokat tükröz, s a Keresztury Dezső VMK Gönczi Galériája, szépen rendezett (köszönet érte Nagy Johannának) kiállítása is ezt manifesztálta.
Azt állíthatjuk, hogy a tizenhat kiállító mindegyike más és más eszményeket képvisel, s ha vannak is közelítések, minden művész rendelkezik egy erős egyéniségből eredő egyéni stílussal. Radák Eszter (1971) témái között évek óta szerepel a táj megközelítése. Itt látható képei ráadásul az utóbbi évekből származnak, s jelzik festészete jellemző karakterét, az ábrázoló jellegzetességet, az egyes látványelemek erős kontúrokkal történő elhatárolását. Muskátlis ház című képében a címet adó motívum csak egy kis eleme az egész műnek, így a néző szinte keresgéli magát a kis muskátlis házat, ám eközben szemével jótékonyan végig pásztázza a képet. Egészen más felfogású Bikácsi Daniela (1943) képe (Park kúttal), amely sajátos titokzatossággal áll előttünk, s kis mérete is nagy dimenziókat sejtet. Ismét egészen eltérő Bács Emese (1978) tájhoz való viszonya, egyrészt azért, mert nála fokozottan fontos az urbánus környezet, illetve a természeti és városi látvány egyesítése. Technikája sajátos nyers felfogást jelez, melyet erősít azzal, hogy képei felületébe természetes anyagokat applikál, melyek utalnak azonban felfogása organikus gyökerezettségére is. Papageorgiu Andrea (1980) szintén a látványhoz közelálló stílusát szuggesztíven erősíti fel festésmódjának és színkezelésének erőteljes volta. Egészen vízió karakterű színeit mélyen kidolgozott faktúrákkal teszi összetettebbé. Nála érezni, hogy mennyire lehetséges egyfajta „nemzeti táj” megörökítése, esetében a görög atmoszféra nagyon érezhető. A kiállításon látható olyan festő képe is, aki a korábbi években sok tájképet festett, de aztán pályája nagy fordulatot vett. Ide sorolhatók Cseke Szilárd (1967) munkái, akinek Pocsolya és Őszi köd című képe, eleven festőiséggel, lelkesedéssel megfestett művek, sajátos, személyes esztétikai értelmezéssel. Cseke Szilárd 2015-ben a Fenntartható identitások című összetett installatív projektjével kiállíthatott a velencei biennále magyar pavilonjában, természetesen egy egészen egyéni technikai megoldást kívánó komplex mű együttesével, s amely döntően tért el az itt kiállított képek látványának világától. Ugyancsak egyéni értelmezést jelez Regős István (1954) két műve (Kikötő, Reformkori budai rakpart), aki arra képes, amire kevesek, hogy a táj megfestésébe sajátos iróniát vigyen. Végső soron hideg, távolságtartó, ám míves formálású képei mosolyogtatóak, felszabadító hatásúak, s ugyanakkor képesek arra, hogy visszarepítsenek az időben. Szurcsik József (1959) munkái a tájkép és a zsáner határesetei, ugyanis közismert emberfejei, melyek sajátos „kockafejek” (vagy kockába szorított fejek…) abszolút lényegi tartozékai képeinek, noha e fejek kétségtelenül tájba illesztettek. Így válnak az ő művei különlegesen szorongatóvá. Bukta Imre (1952) más szempontból és más szemlélettel közelít a tájhoz. Sajátosan egyéni, nyers festői felfogásával ő is képes ironikus képalkotásra, amely amúgy is jellemző művészetére. Különös módon munkái inkább szociográfiai helyzetképek, mint tájképek, amely jelzi festői éleslátásának egy különleges oldalát. Igazi, valóságos tájábrázolások ellenben Tenk László (1943) festményei, aki egyrészt a nappal és az éjszaka közötti alkonyi atmoszféra egészen különleges képességű művésze, kivételes kolorista, valamint a faktúrák bravúros megfestője, mellyel képei plaszticitása, virtuális térképző ereje felfokozódik. Sajátos tájlátvány Szüts Miklós (1945) Szabadság hídi kikötő című munkája, amely nem is annyira az ábrázolásra törekszik, hanem egy különleges festői bravúr megvalósítására, amelyben a szürke tónusok sokasága és a szfumatós képi atmoszféra inkább meditatív hangulatot teremt. A kiállítás legidősebb résztvevője, kiállítója volt Galambos Tamás (1939), aki nagyon egyéni, a hiperrealizmust és a szürrealizmust szintetizáló felfogásával a kortárs magyar piktúra különleges alkotója. Képe ezúttal antropomorfizált módon egybeolvasztja a fekvő női test formáját a természet domborzatával, s mindebből nem csak egy különleges gondolatiság, hanem egy finoman erotikus és ugyanakkor ironikus képi hangulat árad, amelyen megcsodálhatjuk a festő elmélyült festésmódját, precíz, minden apró részletre figyelő stílusát. A kiállítás fő falára helyezte a kiállítás rendezője Somogyi Győző (1942) nagyméretű, horizontális balatoni kompozícióját, melynek központjában Badacsony látható, s melyben erősen hat ránk a festő egészen különleges tér- és színfelfogása. Somogyi képén kinyílnak a monumentális balatoni terek, „levegők, vizek”, miközben a civilizáció szinte mindenütt jelen van, de nem pusztítóan, hanem szinte jótékony simogatással. A művész különleges színképzése a valóságot a látomással egyesítve erőteljességet ad e nagyhatású festménynek.
A Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény válogatása ezúttal is bizonyítja, hogy milyen átfogó az a gyűjtési koncepció, melyet a gyűjtemény építői kialakítottak, s ez az ide válogatott kollekció azért is válhatott különleges kiállítássá, mert bizonyította, hogy a lehető leghagyományosabb témában is az elmélyült művészi megközelítések milyen jelentős festői minőséget képesek teremteni. „Közéleti” szempontból is figyelemreméltó, hogy a kiállítók között egyaránt volt olyan, aki a Magyar Művészeti Akadémia tagja és olyan is, aki a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Ez semmiképpen nem minősítő tényező, csak apró jelzése annak, hogy lehetséges a művek alapján, a művek közötti párbeszéd. A kiállítás pedig összességében bizonyította, hogy a tájkép mai értelmezése egyben világértelmezés, nem parciális vagy margóra szorított tematika, ha olyan művész „foglalkozik vele”, aki ki emelkedik a táj élményéből, erejéből, s más dimenzióba helyezve azt, akár egész művészi ars poeticáját is képes e művekkel elénk vetíteni. Ezen a kiállításon pedig több ilyen képet láthattunk.
Feledy Balázs
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/2. számában.)
