Egy Margaret Thatcher elleni sikertelen merénylet után üzente azt az IRA a brit titkosszolgálatnak, hogy szerencséjük volt, de a titkosszolgálatnak mindig szerencséje kell legyen, míg az IRÁ-nak elég egyszer. Hasonló a helyzet egy csendes társadalom létrehozásával: a sikerhez mindenkinek csendesnek kell lennie, a kudarchoz elég egyetlen hangos egyed. A létszám változik, a kívánt arány könyörtelenül 100% marad a társasházak esetében is, nők, gyerekek, öregek nem képeznek kivételt. Itt és most a második a fontos.
A múlt vasárnap délután megismertük a főbérlőt. Pornóforgatókönyvbe illő tömörség, ő Günther, a tulajdonos. Igazából nem Günther, nem emlékszem, mi, a lényegen kívül, hogy ő a tulajdonos. Mosoly, kézfogás. Hangos a gyerek. Hallottad volna fogzáskor, elválasztáskor, bölcsibe szoktatáskor, de nem dicsekszünk, én egy ideig még nem is tudok. Nah ja, igen. Hangosan jár. Itt minden áthallatszik és ez az ő háza. Hát igen. Két és fél éves. Persze, nem is kell padlón kúszva járni, ő megérti, de az előző lakót is el kellett küldeni, volt két hangos gyereke. Ekkorra jutott eszembe, hogy nem jegyeztem meg a keresztnevét, szóval magamból kiindulva mintegy két perc alatt jutott el a fenyegetésig. Próbálkozunk majd, akkor értjük egymást, kezet fogunk, mindenki értve van, mint a kidobóember és a bölcsész, még otthon.
Beszállunk az internetbe, keressük a kisebb ellenállást. Hangos gyerekek elküldésének jogi háttere plusz albérletárak Erknerben, eggyel kijebb. Minden oké, a bíróság kutyákkal, fűnyíró kertvárosiakkal szemétkedik, a gyerek nagyjából szent. De hátha ez a Günther valami helyi potentát, aki jól fekszik a bíróságnál. De külön-külön és együttlétünk összesen harmincöt éve alatt hány seggfejt képzeltünk keresztapának, akik aztán csak pofátlanok voltak, most se találnánk piros festékes hintalófejet az ágyban. Maradunk, majd majd. És ha nem, Erkner is zöld, jóval olcsóbb, az eggyel drágább bérlettel is, kevesebb BMW-mámor, nagyobb multikulti. Prolibb, de/és otthonosabb.
Közben idekint szerkesztünk egy másfajta harmóniát. Idekint nehezebb. Korábban is felmerült mindkettőnkben, hogy nincs rendben, hogy trappol a gyerek, kanyarodó lépcsőkön is úgy ugrik le, mintha nem lenne holnap, keresi a határokat, és ha már megvannak, át is lépi őket. Tényleg felmerült, de ettől most már egy gyékényen árulunk ezzel a gyökérrel, és így ez is bizonygatásnak hat, hogy nem parancsra tesszük, nem félelemből, hanem hát mégis van abban valami, hogy figyeljen jobban. Vigyázz egy kicsit, hogy hová nézel, édes, jó Lajosom. Fél óra múlva már látom, hogy pár nap, és beáll a közös szülői szólamunk, belátást, bátorságot merítünk egymás félelemre adott reakcióiból, hogy ami rosszabb együttállások idején dac és lapítás keveréke lenne, valami felnőtt, koherens viselkedés legyen. Nagyjából, felőlünk nézve.
Közben folyamatosan pakolunk, naponta egy, két ládát. Előkerül a szájharmonika, a repedt alumíniumsíp. A Terminátor 2-ből és az Egy rém rendes családból ismert Bad to the bone-riff szólal meg a fejemben, megtudod még, milyen egy hangos gyerek, pupák. Nem lesz itt bíróság, se Erkner. Majd lesz, ha mi azt akarjuk. Szerződő felek vagyunk, neked meg, Günther, még kulcsod sincs a lakáshoz. Joguralom van és demokrácia. Meg ha olyan hangos volt a két gyerek az előző lakó fészekaljában, most miért kétévessel érkező minékünknek adtad ki.
Szóval nem lesz diszkrét odébbállás, hogy nem ilyen lovat akartunk. Nem lesz csak általunk kihallott és értékelt, szart se érő stiláris bosszú, fröccsízű utólagos dicsekvés, hogy megmutattuk. Volna. Az első itt lefőzött kávénk már rákotyogott a falra, így ha lelépünk, festetnünk kellene – de még nem fúrtunk, így ha most lépünk le, nem kell glettelni. Vehetünk álló fogast a falipanel helyett az előszobába, és akkor nem kell fúrni. No, erre mondjuk most azt, hogy nem. Petőfi nem alkuszik, bevárjuk a kocka szeszélyét. Felfúrjuk az Applaröt az előszoba falára, legyen ugyanolyan barna, mint otthon. Szótlan, változatlan lendülettel, mint gumicsizmát felavató kétéves a kutyaszarba és tovább. No pasarán.
