Nem csak bölcsibe szoktatással él az ember és nem csak a zöldövezetben, határoztuk el szombaton. Kapcsoljunk ki. Menjünk be, Berlinbe, a városba, mintha turisták lennénk, senki nem születik bennszülöttnek. Kikapcsolódás gyanánt a Vilmos császár emléktemplomot keressük fel. Pár hete láttuk, egy átszállásnyi ideig utánaolvastunk, kiderült, az 1943-as bombázás után nem építették újjá. Amikor odaérünk, karbantartás miatt épp fel van állványozva. Ki hitte volna, hogy a romokra is vigyázni kell, hogy úgy legyenek romok, arra a pusztításra emlékeztessenek.
Nem szeretem a neoromán, -gót, -klasszicista épületeket. Otthon sem, a Parlament vagy a Halászbástya Temze vagy Aragorn híján mindig muszájfehér, filmstábra, CGI-bombákra váró díszleteknek tűntek. Türelmetlen nagyszabás, aranykor hitelbe. Mögötte jókora szorongás, akár a birodalmi központ szerepet ambicionáló újszülött Budapesté, akár II. Vilmosé, akinek elődei, Bibóval szólván, „a 18. század elején még a korlátlan hatalmú vidéki királyok életformáját élték, és másfél évszázaddal később az elé a feladat elé kerültek, hogy Berlinből, melyet sem a genius loci, sem a társadalmi környezet erre nem kvalifikált, a német-római császárok európai helyét kellett volna betölteniök.” Holott a történelem sem nélkülözheti a de csak ha akarom hozzájárulását, Gaudí legalábbis egy (maguk a spanyolok számára legalábbis) elég komoly birodalom hanyatlása után mondta irigylésre méltó szabadsággal a Sagrada Familia megépülését sürgetőknek: „ügyfelem nem siet”.
Itt ilyesfajta derű nincs, de ügyfelünk nem egy kulcsra jár. A belül kialakított múzeum otthonosan szűkös, szinte olyan meghitt, amilyen egy igazi templom lehet a rendszeresen odajáróknak. Nehéz elképzelni, hogy átadásakor a város legmagasabb épülete volt, de a kis lábjegyzet, mely szerint ez csak Charlottenburgra vonatkozik, ravaszul és illőn mutat szamárfület a toplistafüggő turistapillantásnak. Nem is a lebombázása óta emléktemplom, eleve apja emlékére építtette II. Vilmos. Az egyik sarokban a Szögkereszt Coventryből. Ennek a története dióhéjban: 1940-ben a németek lebombázták a coventry-i Szent Mihály-székesegyházat. 1943-ban viszont a Vilmos császár emléktemplomot bombázzák le. A háború után mindkét épületet romként őrizték meg. A szögeket a Szent Mihály romjai között találták meg, és a megbékélés jeleként adományozták a Vilmos császárnak 1987-ben.
Utánaolvasva megtudtam, hogy 1947 óta több száz helyre küldtek ilyen szögkereszteket, bőven azután is, hogy az eredeti szögek elfogytak. Mint Mária teje, próbálhatnám palástolni a Kisherceg rózsakerti csalódását – de nincs rá szükség. Valami még nagyobb arányosan még kisebb tanújának lenni voltaképp gyarapodás. A lényeg a felirat, ami a szögeket kíséri mind Coventryben, mind Berlinben: „Atyám, bocsáss meg nekik”. Semmi uram, semmi, nem tudják, mit. Nincsenek urak és nem tudjuk, tudjuk-e, mit cselekszünk.
Kint két szobor a templom falára erősítve, a művész nevét sem ott, sem a neten nem találom. A jobbra esőt választottam borítóképül ehhez a szöveghez. A két alak bal kezei miatt, de ehhez most spekulálnom kell. (Mondjuk, jól is esik, vasárnap van.) Láthatólag perlekednek. A férfi előredől, mint aki olyan helyzetben van, hogy néha rá kell néznie a beleire, bent vannak-e még. A nő a férfit nézi, ha nem is oda, ahova a férfi, mintegy rád figyelek, nem a hülyeségeidre, gyakori panaszkodóként és alkalmi segítségnyújtóként helyeslem a sorrendet. A férfi bal keze mintha emelkedne, egy ellenvetést alátámasztandó, a nőé mintha nyugtatólag süllyedne lassan, de nem az övé az utolsó szó. Nincs utolsó szó, ha lenne, azután már csak elfelejtődnének a megelőzők – ahogy atyánk megbocsátása (már ha egyáltalán) sem jelenti azt, hogy nem történt semmi.
Kikapcsolódni akkor lehet, ha van hova ki. Ha nincs, és nem látom, hogy lenne, akkor a ki csak máshova be. Ma a Vilmos császárba, aztán haza Rahnsdorfba, az isten háta mögé, mint a vidéki látogatók a Niagara Nagykávéházból Örkénynél. Nem világosodtunk meg, nem tudjuk jobban, mit cselekszünk, nem tudjuk, mást cselekszünk-e, vagy máshogy. Eleve mihez képest. Meg nem kell mindent tudni. Csak örülni, hogy kicsit többet, pontosabban: több mindent jelent Berlinben élni.
