Mostanában nemigen írtam a munkáról, mert nemigen volt munka, mármint a lényeg, jogviszony és fizetés, megvolt, de teendő nem sok. Ez változott meg a múlt héten, amikor elmondták, hogy kiszervezik a szerepünket egy külső szolgáltatóhoz, és mi vagy utánaszervezzük magunkat, vagy kirúgnak.
Meglepetést nem éreztem, inkább egy ébresztő előtti utolsó félóra, amire még visszabújtam, lopottságában, eredendő beteljesületlenségében is pihentető alvása ért véget. Biztos, hogy megérte, de kicsit elbizonytalanít a kérdés, milyen állapotban vagyok is most, rögtön utána. Oda is állok a tükör elé ezzel a kérdéssel, ott is hagyom magam addig, amíg már nem kötnek le a részletek, hogy hogy nézek ki, meg az erkölcs, hogy vállalom-e. Viszonylag remekül nézek ki, vállalom. Csak mit is meg hogy vagyok. Hát, most így vagy úgy, de dolgozni kell megint és képes leszek rá.
Ezek a válaszok megnyugtatnak annyira, hogy a délután kezdődő gyerekblokkban komolyan benne legyek, akkor se rutinból kérdezgessek, ha ő rutinból válaszolgat. Lehet, hogy nem telik majd háziállatra egy ideig, ezt később pontosítom arra, hogy az egyikre telik, vagy háziállat, vagy táncórák, ő melyiket szeretné, kérdezem, miközben szinte biztosan tudom, hogy táncórákat akar jobban, szóval inkább csak részlegesen felelőssé teszem, de nem tudom, ez bűn vagy emberszámba vétel-e.
Azt sem, jó-e valakinek, ha minden vágya valóra válik. Legelőször, még nagycsopiban, rendőr akartam lenni, egy negyedikes lányba, Andiba voltam szerelmes és nem volt elképzelhető, hogy bármi valaha is megváltozzon a világban, jó, néha tél volt, máskor meg nyár. Azt hiszem, nem fair a Detektívek kézikönyvén pallérozott elmével megkötni jövendőbeli önmagunk kezét. Karinthy fiatalemberénél is kevés megtévedtebb, nevetségesebb hülyéről olvastam.
Még szerencse, hogy gyerekkorban az ember nem tervezve-hatékonyan, hanem érzékien-reménytelenül vágyakozik. Nem a tanfolyam első napjára vagy az iskolakezdésre, hanem a Perseida-átvonuláshoz igazított csillaghullásos esténkre vár. Persze, nem árulja el, mit fog kívánni, de az már kicsit meglepőbb, hogy maga a kívánság nem is tűnik fontosnak. Megvan a várakozás öröme, persze erre is van szavuk, Vorfreude, megvan a program, egy közeli erdő biztonságosan sötét tisztásán lecuccolunk, csipsz, lé, zseblámpa, és megvan a társaság, négyen nézzük az eget, két itteni barátommal. Még fenn a nap, amikor még ördöglakat gyanánt elém teszi, hogy azt kívánja, hogy hullócsillagot lásson, mert akkor lehet kívánni. Egy 22-es csapdája kölyökmenüben, ártatlan és ravasz, már-már megijedek, hogy pont a kudarckerülést sikerült eltanulnia tőlem ekképp.
Megnyugodhatok, mert amikor a hullócsillagtalan estében hazaindulunk, nincs rafkó és púder, elmondja, hogy csalódott, jó lett volna hullócsillagot látni. Még jobban megnyugszom, amikor megállapítom, hogy jobb apa vagyok, mint férj voltam: igazán csak pár másodpercig próbálom vigasztalni azzal, hogy majd jövőre, meg hogy ráér, érett felnőttként a karomba veszem őt, megosztom és viselem a csalódottságát. Ej, azért mégiscsak jó lett volna, gondolom. Aztán megtalál egy röpke bűntudat, én lovaltam-e bele őt, holott tudtam, tudattam, megbeszéltük, sejthető volt stb., hogy kilenckor még világos van, fél tizenegykor pedig minden hatéves gyerek belealszik az ég bámulásába. Aztán alszunk.
Másnap biciklin megyünk bevásárolni, át az erdőn, amerre addig egyedül szoktam, munka után lemozogni a stresszt. Alig érem utol, úgy teker, közben nevet, magyaráz, majd lassít és szól, hogy viszket a karja, álljunk meg vakarózni. Mostanában rákaptunk a matróznótákra, mint megtudtam, Shanty a zsáner neve, voltaképp munkadalok rummal, spanyol nőkkel és ír akcentussal. Toljuk, toljuk a vén szekeret, nem tudom, ez valami szleng a hajóra, de mindegy is.
Hétfőn (a gyerek tegnap óta az anyjánál) meeting a leendő cég meetingképes vezetőivel. A főfőnök tarkopasz, jó karban lévő szemüveges német, Locke-ra hasonlít a Lostból, csak az irodai miliő kisebb tétei között. Ez jó, mert maga Locke meg Kurtz ezredesre hasonlít az Apokalipszis mostból, csak a blockbuster sorozat kisebb tétei között. A tartalmat illetően is úgy tűnik, a világ elég nagyvonalúan redukálja homlokba fúródó gyémánttöltényhez hasonlatos borzalmait, átvételi bónuszok, egy évig jó eséllyel nem fognak baszogatni senkit, annál több időre talán amúgy sem lesz szükségem, hogy találjak mást az irodai miliőn kívül. Toljuk, toljuk, amíg tudjuk, amíg kell.
