Sose volt bennem sok civil kurázsi, ha beszóltak vagy erőszakoskodtak velem, odébbálltam és a következő pár hetem azzal telt, hogy esténként elalvás előtt pár percig vagy óráig utáltam magam a gyengeségem miatt, mintha egy számlát egyenlítettem volna ki ekképp, és amikor úgy éreztem, eleget utáltam magam, elengedtem a dolgot. Ez egy kicsit megváltozott itt kint. A kivándorlásunk racionális alapján (45% adóékkel tanár, rendőr, orvos nekem ne mondja azt, hogy evvan, létezés magyar minősége) túl egy kicsit az is munkál bennem, hogy ha már otthon olyanná kezdtem válni, mint körülöttem az ország, itt legyek olyan, mint egy ország, amelyikben élni szeretnék.
Nem nagy tételekről van szó. A veszekedők indulatait több okból sem tudom lecsillapítani, félek is tőlük, rá sem látok a helyzetükre, és itt a nyelveket sem értem, amiken veszekednek – veszekedni mindenki az anyanyelvén veszekszik, és az eddig minden esetben kívül maradt a spanyol-angol-magyar komfortzónámon, az indulatos némettel szinte teljesen meg vagyok lőve, annál is inkább, mert azt egy olyan elfojtás korlátozza még a kétkezi részegek esetében is, ami indokoltságában sem tűnik fenntarthatónak. Talán ez a búvópatak tört felszínre belőlük abban a két esetben, amikor mint magyarnak gratulálnak Orbán Viktorhoz, aki ki meri mondani, a dolog természetéből fakadóan ők persze nem, nem derült ki, mit. Gondolom, hogy a bokszos tevebaszó buzi kurva anyjukat, de ezt még az ő szintjükön sem lehet csak úgy kimondani, pláne nem előttem, egy még náluk is keletebbi valaki, voltaképp: a személyzet előtt, bevándorlót meg nem mondhatnak, hiszen én is az vagyok, szóval marad a gratuláció. Én eljöttem, mondtam az első esetben, a másodikban nem kellett mondani semmit, bocsánatot kértek, ne politizáljunk, elköszöntem és azóta a távolabbi, szín alapján szocdem benzinkútra járok dohányért.
Az itteni agressziómaximumom sem volt sokkal hatékonyabb. Pár hónapja a főút melletti járdán bicikliztünk a gyerekkel, amikor az iménti, piros benzinkútnál egy kamionsofőr a járda és a benzinkút közti bozótba hugyozott, arccal, fasszal felénk. Was machen Sie, mégis mit képzel, kiáltottam rá, ahogy az előttem haladó ötéves után tekertem. Visszavigyorgott, tekertünk tovább, tanakodtam, hogy a napban gyönyörködjek-e inkább, vagy a saját nagyszerűségemben, a nap mellett döntöttem, de búvópatakként tovább bugyogott bennem, hogy jól megmondtam, immár nemcsak a tévé előtt.
Pár hete már többen segítettünk egy hajléktalannak, aki mozdulatlanul feküdt a magasvasút alatti átjáróban, párás levegőben, harminckét fokban, télikabátban. Nem látszott rajta, él-e, egy negyven körüli nő a mentőkkel beszélt kihangosítva, mire odaértem, kérdeztem, segítsek-e. Azt mondták neki a telefonban, fordítsuk az oldalára, megtörtént, én a vállait fogtam, a nő a lábát, a hajléktalan felriadt, nyelv előtti morgással jelezte, hagyjuk őt békén és tűnjünk el a francba, valahogy úgy hangzott, dömdödöm. A viszonylag stabil oldalfekvés biztosítása után kicsit még álldogáltam, a nő lezsírozott egy mentőt, úton van. Köszöngettük egymásnak a segítséget, majd, ahogy az egy kereszthalál előtti megrendültségből a protestantizmuson át hivatásos életmentők oltalma alá vezetett társadalomban már szokás, elővett egy húszas csomag alkoholos törlőkendőt és megtörölte magát ott, ahol összecsövesezte magát. Én kérek-e, köszönöm, nem, ő még megvárja a mentőt, negyedóra, minden jót, önnek is. A népfőiskolán, ahol németet tanulok, csak hideg víz volt a vécében, abban oldottam fel, és egy törölköző, azzal kentem szét magamon a csövesességet. Megszagoltam, csak a vizet és magamat éreztem, fülledt volt a levegő, izzadtam én is.
Azt hiszem, az ilyen mondatok, gesztusok használható pontossággal adnak hírt egy társadalom állagáról. Egy városi legenda szerint valamelyik 2006-2010 közötti budapesti Pride-on utasította helyre az egyik követ lóbáló ellentüntetőt a rendőr azzal, hogy ne bántsd a buzit! Feltételezhetőleg egy másik rendőr utasította helyre a családot, akikre 2021-ben majdnem rátörték az ajtót, mert szivárványos zászlót tettek ki az erkélyre, mondván, nem kéne. Mikor, mi a rend.
