Senki nem mondta, hogy rosszkor születtem. Otthon próbáltam valami ilyesmit mondani magamra, de ezen nem tudtam változtatni, és ez lett volna a cél, hát megfogtam onnan, hogy rossz helyre; megtanultam, hogy a helyünket könnyebb, ha nem is megváltoztatni, de másikra cserélni, mint az időnket, ami a kisszínes jelentőségű időzónákat leszámítva ugyanúgy telik mindenhol a földön. Meg ha én rossz helyre születtem, mit mondjon az, aki el se tud menni onnan, ahová? Magyarnak lenni a globalizáció sodrában – Lenke néni pokla: rossz is és panaszkodni sincs kinek, mert testközelből látható a sokaság, akiknek minden józan belátás szerint rosszabb.
Pláne, hogy közben előléptettek. A konkrét fizetésemelésről kevesebbet beszéltek, de azt nagyon hangsúlyozták, hogy százalékban mérve ebben a körben az egész ügyfélszolgálaton belül senki nem kapott ekkora emelést. A főnököm azóta láthatóan nyugodtabb lelkiismerettel beszél velem, szóval valószínűleg elég alacsony bázisról ugrottam fel idáig. Azt már csak magyarul, ide részletezem, hogy én mindvégig elégedett voltam, tizenöt hónap gyorséttermi szolgálat után nehezen elégedetlenkedik az ember. Kevéssel beérni valamelyest erény, munkaadóval megosztani, milyen kevéssel, már dőreség. Piacképes vagyok, ismétlem elalvás előtt büszkén, mint a pattanások dacára elvesztett szüzességem után, hogy szép.
Mondjuk amennyire látom, a kapitalizmusról a hazai közbeszédben mostanra nagyjából eldőlt, hogy úgy ördögtől való, ahogy van, még valami utóvédharc zajlik, hogy ez a zsigeri undor a szolidaritás vagy az antiszemitizmus helyén mutat-e jobban, pótolni az előbbit, takargatni az utóbbit, merre nézzen a baseballsapka ellenzője, lényeg a lényeg, eladtam a lelkem. Talán némi telexre hajazó gúnnyal még visszamórikálhatom magam, ha én piacképes vagyok, képzelheted, a többi milyen. Szóval valahogy kezelni kell ezt a piacképességet, kikacsintani belőle, olyan nincs, hogy valakinek csak összejönnek a dolgok csak úgy, önutálat, irónia és valami szolid parfümillatú kesergés keverékével talán be tudom vonni magamat úgy, mint kátrány a hajótestet, és akkor tessék, lehetek gyarapodó magyar.
Ez utóbbihoz hozzátenném, hogy az ügyfelek bizalmas banki adatait frissítgetve, a szabálykövető hivatalosság sűrűjében azért eltűnődöm azon, más nemzet szülöttei is így elámulnak azon, hogy valaki hetvenévesen is nyit egy új emailfiókot. Németül, angolul, spanyolul nincs benne semmi furcsa, csak magyarul jut eszembe, hogy visszakérdezzek, tartós tejet is kér-e hozzá. Karácsony körül láttam egy egészségbiztosítós reklámot, egy nagypapa gyúrt benne kettlebell-lel, hogy szenteste fel tudja emelni az unokát, hogy együtt tegyék fel a csillagot a fa tetejére. Jó két perces reklám, az edzős részek alatt kompromisszumképtelenül és tudatosan gagyilila susogós, majd a nagy napon hibátlanul szolid csokornyakkendő a nagyapón, röviden: olyan pofátlanul apellált az érzelmességre, hogy az ember vagy kivonja magát a helyzetből és megveti a kísérletet, vagy bedől neki és zokog.
Otthon nem lett volna kérdés, hogy félreállok, és mint egy mercedesreflektor, zúgjon el mellettem a parasztvakító, mert otthon én már voltam valaki, egy olyan ember, aki nem sír Derrickre hajazó betegbiztosítós reklámokon, jogos önvédelemből nem gondolok a nagyapám testére, az apáméra vagy a magaméra, mert éppen ezt akarják. Itt nem kérdés, hogy nem állok félre, dőljek be, legyek paraszt, aki vakul, nem fáradtságból, nem megadás gyanánt, hanem mert azt gyanítom, nem ellenük, nem valaki ellen élek, hogy ezt az egészet nem gólra játsszák. Lám, sírtam a kisöregen, meg a magyar nagyapákon, akik korona, más egyéb után nem hajolnak le a kettlebellért, nem nyitnak új email-fiókot, csak nézik, amit ad a tévé, sírtam, mégsem váltottam magánbiztosítót, arra sem emlékszem, mi volt a vállalat neve.
Pőrébben: amióta itt élek, nem igazán érdekel, mit akarnak ők, bárkik. Mint a versben, fejemen kerek kék sapka, körülöttem egy üres mező, ahol többé már nem ismer senki, és ahonnan mindég van tovább hova menni.
