2022/3
Cseh Tamás a Szomszédok-univerzumban játszódó szilveszteri előadást rendez. A nagyapó a címe, a mostanra hetvenéves, Kádár-korban apává lett férfinak szóló hommage. A Férfi, keményen iszik, ver asszonyt-gyereket, amennyire kell, mindenre van válasza, frappáns, sármos. De ezt már nem Bereményi írta. Nagyapó körül elfogyott mindenki, válaszai magának szólnak, áldozatai és azok, akik őt bántották, halottak. Egy jelentéktelenségére büszke nő maradt vele, csak akkor figyel, ha hozzá szólnak, mint egy élet megkoronázására, büszke a szottyos, zacskós porokból elkészített tiramisujára.
Így Nagyapó pózai között fuldokolna akkor is, ha nem tűnne el a színházból egy létfontosságú kellék: Nagyapó visszaemlékezései egy üzenetrögzítőbe, diktafonba illő minikazettán, valódi dokumentum. Tamás szintén részegen üvöltözik, hogy meg kell legyen. Olyan dühös, hogy a színpad egy böfögésnyi időre a pilisi telek kertjévé változik. Aztán gyorsan vissza a panelbelsőre, a szőnyegpadló igazi, a tapéta tengerparti naplementét jelenít meg. Az ablakból nem egy ugyanilyen lakásokból álló tömbre látni, szemben a következő ház vagy száz méterre van, csomópont hatású trafiksor. Így a közeg kisszerűsége is eltagadható, panel-, de nem -dzsungel.
Olyan erősen kapaszkodunk mindenbe, ami valami jót ígér, hogy a rendező és a főszereplő részegségétől gyermeki őszinteséggel tekintünk el. Nekünk Nagyapó: az apánk, szuperkém és bérgyilkos. Amikor dolgozik, úgy játszadozik áldozataival, mint macska az egérrel, elegáns fölénye csak hőkamerán keresztül követve elviselhető, a lezárt szemhéjunkra vetülő gyilkosságjelenetekben képkockáról képkockára lesz egyre karcsúbb és áttetszőbb, az elkövetéskor már csak minimálisan, épp csak elkövetőként van jelen. Nyom nélkül dolgozik, tökéletesen, mint egy szellem.
Halálfélelme van, jogos, mert felnőttünk, gyerekünk lett, tudunk róla mindent és tudunk mindent, amit ő. Indulata összekeveredik a rendezői allűrjeitől immár megkülönböztethetetlen Tamáséval, részegen, hangoskodva hirdetik győzelmüket, mígnem harmonikusan eggyé lesznek, csak Nagyapó lesz. Egyre közelebb kerülünk hozzá. Ugyanazzal a ráérős, sorsszerű, láthatatlanná karcsúsodó megfélemlítő technikával látjuk magunkat. Nagyapó a hátán fekve, rúgkapálva szintén ugyanolyan ösztönösen menekül előlünk a falhoz, mint azelőtt az ő áldozatai. Amikor halott, elővesszük a paprikajancsis teáskanalat, megszúrjuk a hüvelykujjunk begyét, tiszta, száraz és egyértelmű ujjlenyomatot hagyunk a tojásdad alumínium domború teknőjében. Mi vagyunk a 8. a 12 közül, csak mi maradtunk végül ott.
A kanalat a holttest mellé tesszük. Arra ügyelve, hogy a nyomunk ép, észrevehető legyen, de semmi gyöngédség nincs a mozdulatban. Kifelé menet a műlakkozott műfa szekreterben megtaláljuk a keresett minikazettát, már nem kell tönkretennünk, a szalag kicibálva, festékesen, hallgathatatlanra romolva kanyarog a többi kacat között. Otthagyjuk. Egy jegyzetfüzet egyik lapján az áll, „az elkövető SZOLCSÁNYI ÁKOSt nem akarja bántani, hosszú élete legyen”. Nem tudjuk, ki írta, kinek hagyjuk hátra.
Egyikünk egy hegyi faluban neveli a gyereket, Olaszországban. Nincs rejtőzködés, csak csend. Ez egyikünk szerepe. Partner nem fér bele. Másikunk bérgyilkosként dolgozik tovább és bujkál, időről időre meglátogatja a családot, átad egy köteg ötszázeuróst. Ez másikunké. A szabályok része, hogy soha nem hazudunk a gyereknek.
Ébredés. Hét óra múlt, végigaludtam az éjszakát. Ha ez nem lenne elég, az álom is gyönyört, megkönnyebbülést hagy maga után. Visszük a balhét, és ami azon felül van, arról még egymásnak sem tartozunk elszámolással. Csak magunknak és neki. Egy hete háború van. Aznap lett ötéves.
