2020/2
Mint kiderült, csakugyan mehetek hotelbe kisegíteni, egyenest az Alexanderplatzra. Tébét nem fizetnek utánam, de legális. Heti tíz óráig, havi négyszázötven euróig, diákoknak, kismamáknak, létszámfeletti spanyoltanároknak egyaránt megfelelő. Konyha, catering. Mosolyogjak, töltsem újra a rántott csirkemelles tálat, de előreszaladtam. Egyelőre írjam alá az első, a harmadik és a hatodik oldalt. Szerződés, adatvédelem, garantált óraszám, amíg a hotel rendelkezésére állok. Lúdtalppal, pattanásokkal, a közép-európai sztenderdet alulról súroló fogazattal, dohányosan és harminchat évesen nehéz elképzelni, hogy szerv- vagy emberkereskedőknek kellenék.
Egyenruhát mindenesetre kapok, kötény, ing, nadrág, mindenből kettő, az egyik szetten a hotel logója, a másikon a hozzájuk tartozó kifőzdéé. Igen, ezt fogom hordani. Cserediákok jóhiszeműségével, bizodalmával. Sok kedvem nincs hozzá, de a másik vállalható érzelemhez: az eleve sértett önérzethez még kevésbé. Közöny nincs, ahhoz túl sok gyerekem van. Jó egyet hátralépni, pár hete még ez sem volt, meg egyet előre, pár hónap múlva jobb lesz.
Státuszom otthon tovább erősbödik, miután megtudom, hogy kirúgták a feleségemet. Kicsit bántják a körülmények: pár hónapja folyamatosan azt hazudták neki, hogy minden oké, biztos a helye, ma pedig azt hazudták neki, hogy nem dolgozott jól. Vigasztalja a tudat, hogy mindkét hazugságon idejében átlátott, ugyanakkor nehéz a helyzet, mert a két hazugság kizárja egymást, ilyen esetekben nehéz kitartani a képzet mellett, hogy egyik sem igaz. Komoly szorongást mégsem érzünk, a javunkat leköti az eddigi felállás megszűnése felett érzett megkönnyebbülés és az elkövetkezendők, a segély és a catering ígérte szégyen.
Az otthoniak reakciója voltaképp helyeslő. Ha rossz volt, jó, hogy vége, így a közvélemény a feleségem dolgában, ha rossz is lesz, jobb, mint a semmi, így az enyémben. Néha önellentmondásra kényszerül, aki szeret, átugrom, mint kalóriatáblázatot az éhes. Egy érdekesebb kilengés azért akad, második gyerekkorát élő férfiismerősöm nem tudja nem felidézni, hogy meztelen a király, miszerint 2007-ben pincérkedtem én már Salamancában és kirúgtak, biztos jó lesz-e nekem ez a catering. Kurvára nem lesz jó, bazmeg, de nincs más, így az etikettről megfeledkező király, mintegy valamennyi meleget a korona is ad. Okostelefont nem lehet lecsapni, nyomom a pirosat. Nem megy, mert nem nyomni kell, hanem húzni, bal felé, egyenletesen. Nem engedi, nem vagyok elég egyenletes. A vésztartalékból előhozok annyi nyugalmat, amennyi a mozdulathoz kell. Sikerül.
Az mondjuk jó a szeretetben, hogy lehet tunkolni mások öröméből. Gyerek az oviban, elvan, mostanában énekel is ezt-azt németül. A feleségem szabad és talál majd jobb munkát. Úton vagyunk. Visszagondolok arra, aki feldühített. Negyven körül gurított egyet a munkahelyén, beadta a felmondását, megijedtek, ígértek fűt-fát, fél évig jobban keresett, aztán, utóda beazonosítva, kirúgták. Azon túl tette, amit kellett. Kivándorlás, új profil, pláne gyerekkel, még ha két lakás árával is, felőle nézve fölös ugrabugra. Nem az a korosztály, nem abban az országban, kész csoda, hogy hét hónapig bírta károgás nélkül. Mire idáig jutok, emailt is ír, egy összetett mondat arról, hogy sajnálja.
Pár hét múlva az első munkanap, 17.00-22.00, konyha. Receptekről szó sincs, hozzam-vigyem, ismerkedés a többiekkel, vagy fele olyan idősek, vagy kétszer olyan messziről jöttek, mint én. Értetlenkednek, mit keresek itt spanyoltanárként, még ha a német nem is megy. A köteteimről meg a doktori címemről nem beszéltem, vagy nem hinnék el, vagy megvernének, mit turkálok itt katasztrófaturistaként a mindennapjaikban. Ugye a gyerek, meg messze lakunk, meg mostanság minden munkát értékelni kell, Vuhan, akkoriban még ez a helyzet kulcsszava. Amikor magamra maradok a harmincfős portugál diákkórus koszos edényeivel, úton a mosogatókhoz, szinte ujjongva örülök a szónak, katasztrófaturista, az emberi természet tanulmányozója, az öltözőben ellenőrzöm, még szőke vagyok, a szemem is kék, álruhás herceg vagyok, ti kurvák, negyvenhét euróval gazdagabb. Adómentesen!
2022/2
Péntek este veszekszünk. Röviden, rutinosan, szolid MSN-közegben. Megnyugtatóan rendezzük, de ha négy ember a világ, a legkisebb mozdulat is kimozdít mindent. Mintha egy léghajókosárban próbálna tornázni valaki, míg a többiek alszanak. Ahogy lassan a szokott ringássá csillapszik a szédítő imbolygás, elém kerül a gyűlölet, mint ezredfordulós részeg hazautakon a körúti kurvák. Ha mertem volna válaszolni nekik, most lennének szavaim. Mint egykor mellőlük, továbbsietek, elmaradnak. Újra egyedül.
Mint a kapualjat, ismerem fel a szomorúságot. Belépek. Nincs olyan hideg, mint vártam. Február, tél, de múlik. Ismerős beázásfoltok. Otthon. Örök, de veszélytelen, és belefér minden, még a boldogság is. Nézegetem, hova jön majd, aztán lefekszem aludni. Elbocsátom a testet, három nőre: a volt, a nem volt, a jó lenne csoportjaiból egyre-egyre gondolok.
Jó másfél éve elvétve tudom csak végigaludni az éjszakát. Fél kettő körül, a két blokk között jönnek a szörnyek. Agresszívak, de türelmetlenek, esendőek, ettől néha könnyebb, néha nehezebb. Először engem próbálnak be, hogy nem vagyok, amit csináltam, jelentéktelen vagy rossz, és milyen gagyi, tévednek és unok rájuk cáfolni, úgysem hiszik el. Csak nézem őket, én vagyok a jó, hozzájuk képest tényleg. Ez elég szokott lenni. Ma nem, ma rossz, ma előszedik a gyereket. Kivándorlógyerek, elvált szülőkkel, szeretetéhes. Olyan gyenge lesz, mint ti. Alulról a testét, felülről a lelkét szedik majd szét. És én csak nézek majd akkor is. Ha megérem.
Akkor érzem a szívemben a nyomást, a második kör vakcina óta elő-előjön. Balra fekszem, veszem észre. Kéne ágykeret is a matrac alá, fel van írva. Balra tudok sírni, az segítene. Nézem tudok-e. Ma nem, ma rossz. De ott van, mint a komótos, igazi viharfelhők, tisztán és vonzón, hogy most még egy kicsit lesz rosszabb, aztán az egész mai napnál jobb. Elengedem a távlatot, ahogy majd az ellenállást fogom akkor: ha nem tudok sírni, hát nem tudok. Vécé, jobbra fekszem vissza. Csituló szívverés, egyenletes elalvás, előbb éles, aztán gyorsan tompuló álom, olyan, mint egy sakktábla, amin összehangoltan kopik a fekete, koszolódik a fehér.
Szombat délután egykor ugyanott állok, ahol előző este a telefonnal. A szombati átadás-átvétel köré szervezett közös ebéd hozta a szokásost, és most ez a legtöbb, néha a zakatolás meggyőzőbben érezteti, hogy haladunk, mint a száguldás. A főzésben semmi különös, tészta, pesto, bacon, emlékszem, ki mennyi, milyen sajtot akar, felszínes gesztusok, de az alapozásban nem a távlat, hanem a stabilitás a fontos. Aztán összehordhatjuk rá, amit kell, egy nyelvtanfolyam távlatát, hogy telt a hét. A gyereknek már három férje van, tisztán és korrektül beszél róluk, pedig egyikőjükbe ő maga is szerelmes, szökési sebesség nélkül, biztos pályán, mint egy üstökös. Minden szemével a Nyitottat látja, pedig cibáltuk őt országok, albérletek és családi állapotok között annyit, hogy beleravaszodhatott volna. Társtettesként nem büszkeséget érzek, inkább megkönnyebbülést, pár percig, mintha negyedtávnál megállnék két hossz között, látni a víztükröt, érezni biztos fogást a kapaszkodó rücskös öblében. Egyszerre a nevelés nehézségét és nyugalmát, hogy a távot le kell úszni, de nem időre.
Desszert után pár percig kettesben maradunk az anyjával. Szokatlan, panasz, számonkérés nélküli számadás arról, hogy már nem vagyunk egy család. Szokatlan, szinte felnőttes tudomásulvétel, igaznak, de legalábbis őszintének tűnünk, amit mondunk, semmi fogadkozás vagy vigasztalás. Pár hete bevitt egy kirívó övön alulit, nagyjából rendeztük, de most kihasználom az alkalmat, és megkérem, hogy ilyet többet ne mondjon. Reménykeltően kér bocsánatot, szinte felnőttesen.
Elköszönünk tőle, újra apa leszek, az egyetlen dolog, ami biztosan vagyok. A desszert utáni kávét a szilveszterről még mindig kitartó konyakkal dobom fel. Cigi, Brubeck: Take Five. Ma jó, a gyerek jön és puszit kér, kérek én is. Kapunk, a konyak édes, a szél nem ragadja el a füstöt, kicsit nézhetem, ahogy gomolyog, még csak délután egy van, ma jó.
