A múlt hónapban beláttam, hogy jó vagyok, legalább annyira, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, jó vagyok-e. Ez tehát értékítéletként nem jelent sokat, de felszabadít, hogy, mint a múlt hónapban említettem, különösebb cicomák és kitérők nélkül egyszerűen ki akarjam fogni a halat. A hal jelenleg: egy másik (kisebb és olcsóbb) albérlet és egy bármilyen munka. Ebben a sorrendben lenne jó, de csak fordítva lehet, mert lakást nem igazán adnak ki, ha a nettóm harmadánál magasabb a lakbér, és a (mekis fizuból, ott töltött időből kiszámított) decemberig járó munkanélküli segélyem harmadából egy lepukkantabb garázs jönne ki valahol Chemnitzben. Közben elutasítják a lakbérkiegészítő-támogatás kérelmemet, mert ahhoz meg túl sok a pénzem. Pech.
Fétisem talán a McDonald’s?, kérdezte pár hónapja a német állam megfelelő képviselője kétkedve, hogy PhD-vel mit csinálok ott. Most felemlegettem ugyanennek a hivatalnak ezt a beszélgetést, jelezve, hogy értékesebb munkaerő lennék, ha kicsit tanulhatnám a nyelvet, stabilizálni a középfok körüli szintemet. Menjek integrációs kurzusra, mondták kicsit szigorúan, ott majd elválik, hol is kezdjük a stabilizálást. Június 7-én indul, ide és ide ekkor és ekkor menjek el.
Ott és akkor szintén elég tanácstalanul nézik a CV-met, hát tanítson, fordítson talán, ami őket illeti, ezen a kurzuson a latin ábécét tanítják, meg hogy a nő is ember. Lennék betegápoló-segítő is, próbálkozom fenntartani az érdeklődésüket, most az nagy divat, de hát ilyen pozícióba legalább három évre keresnek embert, jórészt haldoklók utolsó fél tucat kapcsolatának az egyike lennék, az nem olyan, hogy akkor holnaptól más lövi a szószt a bigmacbe, az öregek még azt a távozó ápolót is megsiratják, akit nem szeretnek.
Vár az iroda tehát, szálloda, multi, bárhol, bármikor. Közben német, ha más dolgom nincs, decemberre meglenne a felsőfok, aztán meg csak lesz valahogy. Keresünk tanfolyamot és elmagyarázzák, mi az ügymenet: menjek el Stieglitzbe, ott indul egy C1 tanfolyam nemsokára, meg csináljanak egy szintfelmérést, aztán azt küldjük el a Jobcenternek a kérvénnyel, hogy a munkámhoz kell a felsőfokú nyelvtudás, ők majd jóváhagyják a kérvényt, és akkor mehetek ingyen nyelvtanfolyamra. Remek, egy kérdésem maradt, kábé hol van Stieglitz Berlinben? Alig másfél óra onnan, ahol élek, de majd megoldom. Jobb dolgom amúgy sincs. Visszajelzek, ezt még írjam alá, hogy itt voltam, hogy folyósítsák a segélyemet, jövő kedden találkozzunk, akkor megint írjam alá, ha nincs aláírás, nincs segély.
Elmegyek a stieglitzi nyelviskolába, ott egy orosz nő fogad, várjak, mit akarok, ne, miért ide, menjek máshova. Erősködöm és nem hagyom magam, nyugodt vagyok és makacs. Végül elém tesz egy szintfelmérőt, eldöntendő, B2 kurzusra mehetek-e. Húsz perc alatt kitöltöm, két perc alatt kijavítja, mehetek, de hát C1-re akarnék, mondom, arra mikor van szintfelmérő? Hát, ő adhat nekem egyet, adjon? Adjon. Huszonöt perc alatt kitöltöm, két perc alatt kijavítja, mehetek C1-re is. Kérdem, szóbeli, más egyéb? Erre elmondja, hogy szerinte én jobban beszélek, mint ő, és ő B2-n van, szóval szerinte jó lesz nekem a C1. Nem vitatkozom, egyrészt széllel szemben bolond lennék fingani, másrészt tényleg nem beszél jól németül.
Harmadrészt eszembe jut, hogy hat hete, messze a kirúgásom és a Beethoven Op.73 meghallgatása előtt raktárosnak teszteltek Fürstenwaldéba, és az ukrán raktáros elnézően egy A2-t írt a kartonomra. Aznap utaztam három órát és az egészhez nem volt semmi kedvem, értelme se volt, felvettek az adatbázisba, hogy majd ha lesz valami, ami érdekel, szólnak, elmondtam, mi érdekel, rázták a fejüket. Legalább láttam Fürstenwaldét, olyan volt, mint Cegléd vagy Bóly, egy hely, ahol az anyanyelvemen se jutott eszembe semmi, ami csak A2 szint fölött lett volna kifejezhető. Szóval a nyelvtudásom talán csak lelkiállapot kérdése, egy újjászületéssel később Stieglitzben már a C1 is karnyújtásnyira, ahogy a berlini integrációs struktúra felelős szakembere is írásba adja.
A hazautat megszakítom egy bódésor kedvéért, olyan, mint a Deák téri volt, mielőtt eldózerolták, kérek egy kávét, dicsekszem az otthoni barátaimnak messengeren. Fura ennyire biztosan tudni, hogy lesz valami, miközben ennyire fogalmam sincs arról, hogy mi lesz. Mint akit egy kentaur ejtett teherbe, aztán figyeli a rúgásokat, hogy pata vagy láb-e.
