Augusztus óta keresek albérletet. Ennek itt nincs meg az otthoni viszonyokra jellemző fiatal házas, még fiatalabb egyetemista aurája, a városban van kétmillió lakás, abból másfél millióban bérlő lakik. Se bevándorlóként, se elváltként nem vagyok jelentős kisebbség vagy többség tagja. Úgy tűnik, jön-megy az egész lakosság, a covid végével megélénkült a piac is. Egyelőre semmilyen közvetítőnek nem fizetek prémium tagságért, de a WBS-t megigényeltem.
A WBS, miszerint Wohnberechtigungsschein-rendszer a szociális bérlakás kapitalista megfelelője. Amikor egy ingatlanfejlesztő bérházat épít, a várostól azzal a feltétellel kap rá engedélyt, hogy cserébe vállalja, hogy a felhúzandó épületben a lakások adott hányada WBS-es lakás lesz. Ez azt jelenti, hogy csak alacsonyabb lakbért szedhet érte és csak olyan bérlőt vehet oda, akinek van WBS-e. Maga a WBS egy igazolás, amit az önkormányzat ad ki annak, aki megfelel a követelményeknek. Elsőre azt írtam, rászorul, de az eleve befagyott ingatlanpiacon ez az igazolás legalább annyira a középosztály parti- és párbajképes részének az önvédelmi eszköze, mint amennyire a szegényeken segítő juttatás. Három héttel a megigénylés után már meg is kapom. Hat hét, negyven megpályázott és három megtekintett, de elutasított lakás után kinéz az első olyan, ahol élnék is, másfél különnyíló szoba, meg is tekinthetem.
Moldova írja, hogy a halott szülő nevel igazán, esetlegességeitől kiszabadultan, sírkőtömör példaként, bár ezt a jelzőt már én írom. Nem tudom, elvált házastársakra is kiterjeszthető-e ez a megállapítás, mindenesetre úgy nézem át a dokumentumpaksamétámat, ahogy, amennyire el tudom képzelni, ő tenné. Amire tíz százaléknál nagyobb valószínűséggel lehet szükség, azt viszem. Személyi, TB, bankkártya, villamosbérlet, fotó a gyerekről, cetli a napi teendőkről, golyóstoll, csomag zsebkendő, nemmentolos tiktak, koton, mobil, kulcs, cigi, FFP-2 maszk és rágó mindig van nálam. Ehhez jön a legépebb A/4-es nejlonbugyimban a megtekintés-visszaigazolásom, az adósminősítésem, a jövedelemigazolásom, a WBS-igazolásom, a lakcímigazolásom, a születési anyakönyvi kivonatom, a motivációs levelem, az önéletrajzom és a meghirdetett lakás adatlapja.
A konkurencia ránézésre berliniekből, de a vezetéknevek alapján biztosan németekből áll, így underdog pofátlansággal mondhatom: elkényeztetett, felkészületlen banda, az egyiknek nincs is WBS-e, és túl kevéssel: a saját new age részigazságaival beéri, a másik három szobára kapta a WBS-t, nincs nála a papír, és túl hamar: már a megtekintés alatt, jelenlétünkben elkezdi az ingatlanost puhítani. A harmadik megtekintő terhes, ennek nagyon örülök, eleve magáért a terhességért, meg mert ennek örülni illik, és önző okból is, mert mint kiderül, másfél szobát egy háromfős családnak kiadni a WBS követelményei mentén már-már putriszámba menne.
Ami a lakást illeti, otthonosan nyikorgó fapadló, elég fény, a falak szürkék, de ha kifestek, a főbérlő cég megtérít belőle 360 eurót. A lakbér feleannyi lenne, mint most, miközben húsz perccel van közelebb a központ. A lakás körül pont elég város és pont elég zöld. A környéken opelek, volkswagenek és skodák parkolnak, se parasztnak, se entellektüellnek nem éreztem magam az idevezető úton.
Nem győzök minél tovább gyönyörködni az ablakokban, kérdéseim igaziaknak tűnnek, csak annyira helytelenek, hogy azzal is menjen az idő, álmatag, de életrevaló mosolyom is őszinte, épp távozik a turnus, amikor, mintegy ejtve, félrevonom az ingatlanost, hogy megmutassam az irataimat, valami pont eléggé idióta átvezető szöveggel, hogy megfelelnek-e, sugallom, hogy németebb vagyok a németeknél, másfél szobára kaptam a WBS-t, olyan nincs, hogy nekik ne lennék jó, ha nekem ez a lakás ennyire jó. Nézi, hümmög, hogy stimmol minden, kérdezem, elküldjem-e mélben, hogyan tovább, mondja, hogy majd írnak, és ha írnak, akkor kell küldeni mindent. Megköszönöm és elindulok, a járdáról visszanézve még látom, ahogy a kapu előtti kisteraszon még felír ezt-azt, dossziéját a mellvédnek támasztva, jó hely, a 2023. tavaszi visszaszokás óta én is oda járok ki dohányozni.
