„I’ve seen all the bridges burn, burn
I didn’t do anything”
/ Erik Sumo: The Ice Tower /
Kiránduljunk Grünheidébe, jó, kiránduljunk, a vasárnapom szabad, rossz nem lehet, az otthoni hőségnél minden jobb, mi van ott egyáltalán, templom, szabadstrandban végződő játszótér, príma, döfi, klafa, mondom egyre kedvetlenebbül, hallja egyre idegesebben, jó, akkor ne menjünk, ha ennyire nincs kedved, mondja, pedig neki nincs kedve, nekem mindegy, honnan követem a meccset fél szemmel. Otthon, még korona, gyerek, hitel, esküvő előtt elég volt párszor két ilyen szótag, és együtt voltunk, lépő, tipli, olaj, győztük meg egymást, hogy menjünk haza, nem is meggyőzni kellett, csak közössé tenni, ami eleve megvolt. Mostanában egy bevásárlás is olyan, mintha megerőszakolnánk egymást. Közössé tesszük, ami eleve nincs meg. Noha a nélküle töltött időhöz képest még összekapni is jó, mert a nélküle töltött időben a McDonald’s-ban dolgozom, jobbára délután hattól zárásig. Kiránduljunk hát.
Autóval megyünk, vezetek, ez jó, mert közben érinthetetlenül hasznos vagyok és mindenki elfogadja, hogy az útra figyelek, szól a Classic FM, próbálom élvezni a piaci törvények és a csúcsidő megszabta Vivaldi-Örömóda-Strauss mélységet, talán ez való nekem, és a Bartókon folytatott kacérkodás Ligetivel vagy az ütemenként elemzett Mozart-nyitányokkal volt a ballaszt, mit értettem meg belőle? Nincs igazi meleg, nincs mire fogni a bambaságomat, de nem is kell, vezetek, a kocsi nem fullad le, nem zavarok, veszélyeztetek senkit, pont elég gyorsan megyünk, de sajnos, mire igazán megbocsátanék magamnak, megérkezünk. Séta a főtéren, ő óvatosabban dicsérgeti a látnivalókat, én visszább veszek az arcomból, félúton találkozunk, a gyereknek jó a pár betáblázatlan perc.
A templomdombon feltámad a szél. Mintha szétszórna minket, a domb lábától látom magunkat, negyven, talán ötven méterre, két pöcök a kereken hullámzó zöldön, mint a covidvíruson egy-egy tüske, csak látom, de nem értem, valamelyikünk takarásban lehet, vagy tényleg csak ketten voltunk ott, de akkor melyikünk nem volt ott és hol volt helyette? Aztán megyünk az ösvényen a szabadstrand felé, ő váratlan indulattal teremti le a gyereket, amiért futkos, ugrál, hangoskodik, mer őszintén unatkozni. Majd engem lep meg az indulat, amivel őt teremtem le, önző módon élvezem, hogy én vagyok a jó, aztán a szabadstrand játszóterén nagyvonalúan leszek rossz: vállalom a játszóterezést a hirtelen tűzőre élesedő napon és ebben az erkölcsi fölénnyel járó helyzetben nézem a telefonon, hogy áll a csapatom, míg a gyerek felelőtlenül fel-le mászik a mászókán. Ő nem teremt le, mintha egy felkínált ziccert utasítana vissza, és ettől nekem is álságosak lesznek az eddigi szerepeink.
Sürgetjük az indulást, pedig annyira nem parkolunk messze, ugyanakkor kevésbé kérjük számon, a visszaút ernyedtebb, tehetetlenebb, a gyerek ki is használja, botokat, köveket gyűjt, mindent, ami kemény, megfogható, határozott. Egyszer ránk is mosolyog, vidám és távoli, az elválasztás utáni harmadik napon mosolygott így, amikor megértett valamit abból, kik közé került, mire számíthat: a dohányzóasztalba kapaszkodva felállt, pár perccel később elengedte, és fejét mellének szegve, zoknis lábfejeit feszülten szemmel tartva járni kezdett, újabb pár perc múltán már azt próbálgatta, tud-e úgy is járni, hogy máshová néz, akkor kaptuk el egymás pillantását, elfoglalt arca kimért egy udvarias, de könyörtelenül szuverén mosolyt, elküldte, aztán figyelte tovább a lábait.
Szóval, ahogy kell, övé a belátás, az én részemről már csak magyarázat, sőt illusztráció, hogy aznap induláskor voltunk olyan kimerültek és kedvetlenek, mint érkezéskor kéne, hogy a napunk egyáltalán rossz legyen, hogy kimondhassuk, ez egy rossz nap volt. Nem mondunk ki semmit este sem, csak a gyerek beszél és csak hozzá beszélünk. Szinte örülök, amikor Andersentől a Lent négyszer is eljátsszuk az olvasás után, kétszer ő a len, kétszer én, tiloljuk, gatyává szőjük, elhordjuk, papírrá főzzük, teleírjuk, elégetjük egymást, a dalnak nincs vége soha, mondja, lefekszik, betakarom, elalszik.
