“Winnetou és az anyád képe montírozódik egybe az agyadban, s ez olyan mulatságos, hogy lazul a görcs benned, s végre fuldokolva bár, de tudsz lélegezni. Mikor a szobában az ágyadra fektetnek, már sírva és röhögve kapkodod kis adagokban az éltető levegőt.” – Szekrényes Miklós novellája
Hajnóczy Péter emlékére
Adott a tér. Játszótérnek hívják. Kábé akkora, mint egy kisebb focipálya. Négy hinta, két mérleghinta, egy hatalmas kockamászóka, betonkarimájú homokozók, három oldalt padok. Jó, kettő és fél. A talajt apró kavicsok borítják. Később felállítanak egy gömbmászókát is.
A hosszú, nyári délutánokból kétféle létezik. Az egyik az, mikor alig vagytok a játszón. Ketten, maximum hárman. Ültök a hintában, punnyadtok. Nem történik semmi. Néha egyikőtök hirtelen elkezdi hajtani hintáját. Gyorsan, egyre gyorsabban. Egészen addig, míg már majdnem átfordul a felső vason. Mikor eléri a kellő sebességet és magasságot, előrelendültében kiugrik a hintából. Ha a megfelelő pillanatban s a megfelelő mozdulattal hagyja el a hintát, szinte vitorlázik a levegőben, mint Bob Beamon ’68-ban. Mindenki a játszó Bob Beamonja akar lenni. Van egy tégladarab a hintákkal szemben, az jelzi a mindenkori rekordot. Eleinte lehetetlennek tartottátok, hogy bárki elugorjon a mászóka vonaláig. Aztán, persze, mindenki túlugrotta. Rengeteg időtök volt tökéletesíteni a technikátokat. Egy-egy ugrással eltelik néhány perc. Megállapítjátok a földet érés pontos helyét. Hitelesítitek az eredményt, ami annyi csak, hogy dorkótok orrával odébb taszajtjátok a tégladarabot, ha valaki új csúcsot ugrik. Aztán csak ringtok tovább a hintában, s egészen addig reménykedtek, hogy valami megtöri az egyre sűrűbb, forró unalmat, míg az anyák harsány kiáltásai haza nem szólítanak mindenkit, s a játszó ki nem ürül a következő reménytelen délutánig.
És van a másik verzió. Öten-hatan összegyűltök a játszón. Ilyenkor leggyakrabban padkapuztok. Mindenkinek sorsoltok egy padot, az ülőke alatti rész a kapu. Ezeken a napokon mintha hiányozna belőletek valami, ami egyértelművé teszi, hogy a foci csapatjáték. Mindenki egyedül van, a többiek ellenfelek. Tíz életed van, minden kapott góllal eggyel kevesebb. Szabály, hogy NINCS összjáték, egy kaput egyszerre csak egy ember támadhat. Annak ellenére szereted ezt a játékot, hogy még sosem nyertél. Nem vagy csapatjátékos. Otthon is mindig egyedül játszol: gombfoci-bajnokságot, színes ceruzákkal úszóversenyt, francia kártyákkal síugrást. Minden játékost és versenyzőt te irányítasz; ők is te vagy, a bíró is te vagy. Pontos jegyzőkönyveket, tabellákat, góllövőlistát vezetsz. Ha módod van rá, apád Erika márkájú írógépén. Így még hitelesebbnek tűnik a te egyszemélyes univerzumod.
Szóval szereted a padkapuzást. Ha minden fiú lenn van a téren, te kábé a középmezőnyhöz tartozol. Egyszer dekázó versenyt hirdetett közöttetek egy ismeretlen, kicsit spicces férfi, a győztes jutalma egy műanyag tomahawk volt, aminek átlátszó nyelében tíz színes gömbrágó pompázott. Te tízig sem jutottál el, Tivi ötvenig bírta, Jimmynek ötszáznál szóltatok, elég az alázásból, lassan focizni kéne. Rendes volt, a rágókat szétosztotta közöttetek, neki csak a tomahawk kellett, de ti ezért is irigyeltétek. Tíz évesen már a helyi Energia korosztályos csapatában játszott, ifista korában elvitte a Fradi, évekig focizott ott, közben volt pár meccse az ifi válogatottban is. Ha ő lent van, mind esélytelenek vagytok. Szerencsére ritkán van lent.
Egy dolog bosszant a padkapuzásban: a legbénábbak is nyertek már legalább egyszer, de te még soha.
Ezen a délutánon Jimmy nincs a játszón, mindenki esélyt szagol. Lassan fogynak az életek. Űzzük az unalmat, de nem mondhatni, hogy fejvesztve menekülne. Nem figyelsz rendesen a játékra, lősz néhány gólt, de neked is fogynak az életeid. A gondolataid messze kalandoznak – talán éppen Winnetoura gondolsz, akinek halála minden újraolvasáskor ugyanúgy megráz -, mikor egy hang diadalmasan felkiált: DÖNTŐ!
Kiderül, hogy már csak ketten vagytok versenyben: Tivi és te. Ráadásul egy-egy életetek van. Viszont nála a labda. Lassan, szinte sétálva közelít, érzed, hogy a feszültség beszivárog minden tagodba. Tudod, hogy az egyetlen esélyed az, ha a pad közelében maradsz, bízva abban, hogy rossz megoldást választ, nem jön be a csele, vagy pontatlan lesz a lövése, s te a kipattanóval megindulhatsz. Az egyetlen előnyöd, hogy gyorsabb vagy. Szóval tudod, mit kéne tenned, de a tested önállósítja magát, s mikor vagy négylépésnyire jár a padodtól, hirtelen rárontasz. Annyira meglepi spontán kamikázé akciód, hogy már csak egy tétova cselkísérletre marad ideje, próbálja hátrahúzni a labdát, de támaszkodó lába megcsúszik a kavicsokon, s ő hatalmasat zanyálva orra bukik előtted. Szabad a labda. Lecsapsz rá, és már nyargalsz is a padja felé. Hallod, hogy a kiesettek kórusban ordítanak, de nem érdekel, mit. Tivi padjához érsz, begurítod a labdát a kapuba, magasba lökött karokkal, szökdécselve ünnepled magad, ahogy a hollandoktól láttad. Arra gondolsz, még az is megtörténhet, ha újraolvasod, Winnetou nem hal meg a végén. Ettől kicsit bekönnyezel. De nem tart sokáig az örömöd. Minden kiesett fenyegetőn rohan feléd. Hadonásznak, kiabálnak. Nem ér, kiabálják. Körbevesznek, lökdösnek, a földön fekvő Tivi felé mutogatnak. Nem ér, nem ér, nem ér, hajtogatják. Odarángatnak Tivihez. Felkaparják a földről, ez egyik térde erősen vérzik, a sebbe kavicsok ragadtak. Valaki, aki közel lakik, elszalad zsebkendőért és vízért. Nem tudod, mit tehetnél. Nem bántottam, mondod, magától esett el. Nem értitek? Nem bántottam! Miközben Tivi térdét ápolják, Pörge bemond egy szót: ferpléj. Ferpléj, haver, ferpléj is van a világon. Nem tudod, mi vagy ki a franc az a ferpléj – Pelé, Cruyff, Beckenbauer, taccs, korner oké, ezeket ismered -, csak azt tudod, hogy gyűlölöd, mert igazságtalanul megfoszt a győzelemtől. Hiába hisztizel, hiába bizonygatod az igazadat, az a döntés születik, hogy nem érvényes a gólod, viszont a labdát neked adják, te támadhatsz.
Mikor a padja előtt sután álldigáló Tivire nézel, igyekszel nyugodtnak tűnni, de agyadat rég elöntötte már a szar. Nincs terved. Megindulsz, gyorsítasz, érzed, hogy lassan el kéne kezdeni egy cselt, lőni kéne: hogy valamit tenned kéne, mielőtt nyílegyenesen Tivibe rohansz. De már késő. Tivi egy lépést oldalra biccen, de a jobb belsőjét kifordítva hagyja, amiben elakad a labda, te pedig nagy sebességgel a padnak csapódsz. Mellkasod a támlához vágódik. Éles fájdalom hasít beléd, minden elsötétül. A földön fekszel, nem tudod, hogy kerültél oda, kinyitod a szemed, először széteső, majd szétmázolódó képeket látsz. Valakik föléd hajolnak, megemelnek, futva visznek. Próbálsz lélegezni, de nem megy, valamiért nem megy. Kétségbeesetten ordítanál, de nem tudsz, csak a többiek kétségbeesett ordítását hallod, a szüleidet hívják, miközben rohannak veled. Pánikba esel, egyre görcsösebben próbálsz lélegezni, de nem sikerül. Közben felérnek veled a másodikra, s te csak tátogsz. Winnetou és az anyád képe montírozódik egybe az agyadban, s ez olyan mulatságos, hogy lazul a görcs benned, s végre fuldokolva bár, de tudsz lélegezni. Mikor a szobában az ágyadra fektetnek, már sírva és röhögve kapkodod kis adagokban az éltető levegőt. Rémületében anyád mindenkit leszid, téged is, elzavarja a haverjaidat, megállapítja, hogy nem tört el semmid, borogatást tesz a mellkasodra. És ennyi.
Ott fekszik az ágy mellett a Winnetou mind a négy része. Magad sem tudod, hanyadszor kezded el Old Shatterhand kalandjait. Sajog és lüktet és szúr a mellkasod. Szerencse, hogy már annyiszor olvastad a történetet, hogy szinte kívülről tudod. Épp egy izgalmas résznél jársz, mikor ismerős hangokat hallasz az előszobából. Nyílik az ajtó, Tivi és Pörge lépnek be rajta, egymást taszigálják előre, tisztára, mint A Pál utcai fiúkban, mikor a Gittegylet tagjai meglátogatják Nemecseket. Lesütött szemmel az ágyadhoz somfordálnak, Tivi egy tábla Tibi csokit nyújt feléd, Pörge egy gyurmából készített padot, aminek támlájára egy római egyest karcoltak, utána pedig a nevedet.
Rögtön tudod, hogyan állhatsz bosszút rajtuk. Eltolod Tivi csokit tartó kezét magadtól, miközben eltúlzott színpadiassággal, halkan, de annál határozottabban az egyik Pásztort idézed hörögve. Nekem ezért nem jár csokoládé. Aztán elveszed Pörge kezéből a gyurmadíjat, lassan, nagyon lassan a markodba szorítod, hogy jól szétpréselődjön, hogy a gyurma kis hurkácskái az ujjaid közötti réseken türemkedjenek elő, másik kezeddel intesz, hogy hajoljanak közelebb, és méltóságteljes ünnepélyességgel súgod a fülükbe. Annak a Ferpléjnek meg azt üzenem, ha találkoznátok vele – itt túl hosszú hatásszünetet tartasz -, hogy kinyalhatja a seggem.
