Néha elképzelem, mi volna, ha kiderülne, kiderülhetne, hogy úgy van, mint képzelem, például az írás – írások összessége, legyen neve irodalom – az einsteini tömb-univerzumban tekeredő, spirálszerű képződmény. De máris pontatlan vagyok. Nem is spirálnak, hanem hélixnek képzelem, nem tekeredik, mint egy galaxis, csak csavarodik láthatatlan hengerpaláston, mint az órarugó.
Természetesen az egész láthatatlan, mint sok más, nagyon is valódi dolog, például a gyomorgörcs vagy a gyötrő hiányérzet. Az elhelyezkedése is csak szemléltetés. A pont, amelyről megtekinthetnénk, nem létezhet a számunkra, nem léphetünk ki, mint egy házból, hogy szemügyre vegyük távolabbról. (Még akkor sem, ha multiverzum-hívők vagyunk. Feltehetnénk, hogy lehetséges az átjárás, de alighanem onnan ide éppúgy nem látnánk, mint innen oda. Én például akkor sem lépnék át a szomszéd univerzumba, ha holnaptól lehetne, ki tudja, az nem pont egy olyan-e, amiben nincs anyag, vagy, ami még rosszabb: nincs kávé.)
Az elképzelése ennek a csavarodó irodalomnak mégis vonzó, valami megértés-félével kecsegtet. De megint nem jól mondom. Egy teória lehetőségével. A teória pedig ugyanarra jó, mint maga az írás: céltábla. Félremagyarázások, hiányérzetek, cáfolatok és úgynevezett igények fúródhatnak bele. Közben ez – hogy most leírom – ugyanúgy egy végtelenül kicsi pontja annak a térben és időben létező, órarugó alakú írásos egésznek.
Kis teóriám azért is kecsegtető, mert a tömb-univerzum modellje nem mond ellent sem a speciális sem az általános relativitáselméletnek, sem az időutazásnak. Kicsiben lehetséges. Legalábbis nincs teljesen kizárva. A hogyanra nincs ötlete – nem is dolga a modellnek –, de megengedi. Apró, hurokszerű féregjáratokon át tetszőleges elmozdulást végezhetünk.
Az órarugó-irodalomban természetesen a könyveken, kéz- és gépiratokon keresztül nyílnak meg a járatok, az ívek egy-egy távoli, tetszőleges pontja közvetlen összeköttetésben áll egymással, megközelíthető anélkül, hogy végigkanyarognánk az egészen. Nem fix pontok ezek, a szövegkódok a dekódoláskor teremtik meg a maguk féregjáratait, és az óvatlan utazó – akarom mondani: olvasó – a legváratlanabb pillanatban kerülhet a téridő bármely másik pontjára. Nem is állítom, hogy mindez egészen kockázatmentes volna. De mivel kicsi, hurokszerű időutazásokra van lehetőség, nem kell attól tartanunk, hogy a dekódolás során örökre elvesznénk a múltban – netán a jövőben – ráadásul, a megfigyelő számára folyamatosan jelen vagyunk. Ülhet mellettünk az asztalnál, a vonaton, a szobában, a teraszon, ha észlel is valamit, legföljebb azt hiszi, épp csak elbambultunk a lapok fölött, vagy elbóbiskoltunk, esetleg feltételezi, hogy elmélyültünk, vagy szakkifejezéssel: bambulunk. Nem kell tehát túlságosan félnünk az időutazásnak ettől a formájától.
Hibája a módszernek a kiszámíthatatlanság, nem köthető konkrét kódhoz, könyvhöz, sem olvasó attitűdhöz. Előfordulhat, hogy egy vékony kötet minden egyes oldala újra és újra átdob a féreglyukon, de az is megtörténhet, hogy ezer oldalak hagynak bennünket a téridő általunk megszokott pontján. Akkor is van lehetőségünk lefülelni a dolgot, ha mi magunk éppen nem utazunk, de figyelmesen hallgatunk. Bármikor megneszelhetjük, ahogy az írott kódok egymással kommunikálnak. Egyes mondatok, szóösszetételek, akár teljes bekezdések vagy oldalak észrevehetően visszhangosak, mint a suttogások a betonkürtőben. Ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy a számunkra múltbeli vagy jövőbeli szövegek visszhangját halljuk-e. Nem vehető ki tisztán az sem, hogy olyan szöveg visszhangját fogjuk-e, amelyet olvastunk, amelyet csak olvasni fogunk, vagy soha nem fogunk is olvasni, esetleg olyanét, amelyet még meg sem írtak – a téridő általunk ismert pontján.
Próbálják ki, hallgatózzanak!
A teória hátulütője egyébként éppen ez. A tömb-univerzum egyben van, mint a kvarckristály vagy egy jó miskolci kocsonya. Elemei rögzítettek, legföljebb rezgésnyi elmozdulásra képesek. Előre-hátra minden benne van. És kész.
