Már sokszor mondtam, hogy nem tudom, mi is az erdő. Egyszer még azt is megpróbáltam elmondani, mi nem. Volt idő, hogy jobban kedveltem a metaforikus erdőt, mint a valódit. Mintha tudtam volna, mi az. De csak azt tudom, hogy az erdő mindig ott van, és én kimegyek bele.
Nem tudom tehát, hogy mi, de jó. Ha jobban meggondolom, attól jó, hogy nem tudom, nem értem, nem tanulom meg. Megtanulhatnám. (Ha még ennél is jobban meggondolom, nem találok semmi mást sem a világon, ami ne pontosan ugyanettől volna jó. De ezt itt most abbah.)
Kimegyek, de még mielőtt bent lennék, azon az utcán megyek végig, amelyet nyári koradélutánokon elkerülök. Aki teheti, elkerüli, süt itt a beton, izzik a lakótelep széle. Most, hogy hideg van, ez a telepünk legértékesebb utcája a ritka őszi napsütésben, nagyjából két órán keresztül. Aki teheti, itt sétál ilyenkor. Az utca egyik oldalán a házak, a másikon már az erdő.
Úgy emlékszem egyébként, Lorenz veti össze a régi, a természetet követve-kerülgetve kialakult települések és a modern lakótelepek alaprajzait az egészséges és a rákos szövetek rajzolatával, és ír le köztük párhuzamot. A mesterséges és a kevésbé mesterséges az beteggel és az egészségessel. (A testszövet mint térkép. Konrad, te hülye majom! Huszonötéves koromig azt hittem, ez az én ötletem. Parenchyma-gyártelepek, myofibrillum-autópályák stb. Na, mindegy. Én hülye majom.)
Csak át kell mennem az úton, máris mögöttem a túlburjánzó lakótelep, előttem az erdő. Az jut eszembe, hogy az erdőt Lorenz sem veti össze semmivel. Jól teszi. Mindjárt az első tíz méteren lefülelek egy mókust. Tényleg fülelem, meghallom a hátam mögül a motozást, és ahogy lassan megfordulok, látom, hogy felfelé szalad egy fa törzsén. Sokáig követem, ahogy átugrik egyikről a másikra. Egyszerű európai mókus, sciurus vulgaris, de ez nem fontos, mondom, nem tanulom meg. Ahhoz képest, hogy ott vagyok, egészen nyugodtan ugrándozik, és úgy néz ki, nincs is semmi sürgős dolga. Ez jó, mert nekem sincs. Aztán szem elől tévesztem. Ez is jó. Friss avar van. Amennyiben az avar lehet friss, és miért ne lehetne, az elmúlt hetekben hullott, falevélnek mondjuk elég vacak lenne, de avarnak parádés.
Az erdőnek ezen a szélén valamikor, talán egy választási kampány előtt, elhelyeztek néhány szabadtéri tornaeszközt. Fém rudak, állványok a fák között itt-ott, véletlenszerűen. Mint egy disztópia díszletei, ahol az elsüllyedt várost felfalta a növényzet. A szélesebb ösvény mellett előfordulnak útbaigazító táblák. A lombkorona megritkult, jobban látszanak az eget kaparászó ágak, de még van zöld lombmaradvány, és sárga meg barna. A talpam alatt mégis olyan vastagon hever a száraz levél, hogy az alatta elroppanó gally hangját nem is hallom, csak érzem. Néhány sétálgató jár itt, néhány futó, meg a kutyások. Kikerüljük egymást. Mindegyikünk azt kívánja, bárcsak ne lenne ott a másik. Ez egy kis erdő, alig több ötven hektárnál.
Aztán végre egy darabig senki. A nap alattomos gyorsasággal csúszik az ég alja felé. A fák között néha még bevillan. Furcsa szagot érzek. Ismerős, de nem erdei szagként. Tudom mi ez, itt van a nyelvem hegyén, a nyelvem hegyén is érzem a szagot, megvan, szantálfa. Mit keres itt szantálfa-illat? Mintha rituálisan temetnénk valakit. De tulajdonképpen tudom. Ez az apró roppanásokkal és motozásokkal, elvétve madárhangokkal szaggatott csönd, amelyből kizáródik lassan a lakott területek zúgása, egy temetés csöndje. A talpam alatt tölcsérszerűen megnyúlik az idő, avar ölel, nyirkos föld, és minden egyes fát külön látok egy pillanatig. Előttem egy fém akasztófa, csinosan kidolgozott kampóval. Kötelet mindenki hozzon magával. A táblákon nincs semmilyen felirat. Egy biciklis fejjel lefelé teker az égen. Nem tudja, hogy nincs itt. Én is csak azért tudom, mert belekerültem a közepébe. Véletlenül és szándékosan. Minden jel egy irányba mutat. A szövettérkép, az elválasztó út, a hangtalan gally-roppanás, az állat, aki nem vesz rólam tudomást, mert tudja, hogy csak látszólag itt, valójában máshol járok. Hiszen én is tudtam, hogy azért jövök ki, hogy benne legyek. Semmi félelem, de semmi nyugalom. Nem vagyok szomorú, se boldog. Az a halvány kis örömféle, amelyről azt hiszem, érzem, csak annak szól, hogy itt most valami biztos. Biztosabb, mint bármi, amit ezen kívül ismerek. Ide kell hát jönni annak, aki biztosra akar menni.
Nagy kerülővel sétálok haza. Éjjel gondolkodom, hogy írni kéne róla. Nem írok. Reggelre vastag, mozdíthatatlan köd ül a házunkra, olyan sűrű, hogy alig látni tőle azt a magányos fát, akit szeretek.
