Ebben a télben még ősz van, a talaj nem fagy át, a felső réteg a hajnali mínuszokat egyszerűen magába olvasztja, és nedves, puha földet taposunk az erdőben, ahová egészségügyi okokból, félelemből, menekülésvágyból, kétségbeesésből vagy jobb híján járunk ki, ahol minden alkalommal, sőt, még mielőtt kiérnénk, már a házunk körül feltűnik a kutya, amelyik itt szertelenkedik évszázadok óta, nem látom, csak érzem, ahogy elszalad mellettem, mert van ezeknek a nagytestű dögöknek egy húzása, hogy nekiiramodik, eléri a maximális sebességet és szinte fellök, ahogy elrohan a közvetlen közelemben, elhúz, eltrappol, ez a svung, amitől megrezeg a lábszáramon a nadrág, egyszer nekem szaladt, megroggyant tőle a térdem, még csak indultam volna, itt történt a házunk melletti fák alatt, hát istenem, türelmetlen volt, nem bírta kivárni, olyan sokáig várt már rám olyan türelmesen, de most már akkor, kedves gazdám, igyekezz, szedd össze magad, szedd a lábad, gyerünk, gyerünk, a kutyákat néha elkapja ez az izgatottság, sokáig nem értettem, hogy ugyan, miért csinálják, miért táncol körbe egy állat egy embert, miért kéne neki az engedély ahhoz, hogy átrohanjon mindenen, hogy kivágtasson az erdőbe, ha éppen oda van kedve, ha egyszer annyira hívják azok a földszagok, a motozó mozgások, az avar alatt minden pillanatban növekedésnek induló élet, nemcsak várják, de csalogatják, folyamatosan szólongatják, őrjítően csábítják őt, hát nincs benne annyi, hogy fogja magát és odatrappoljon egyedül, kutya létére, állat létére, élőlény létére hogyhogy nincs benne annyi, hogy mindent odahagyva nekirohanjon annak, amit érez, miféle szolgatempó ez, kérdeztem magamban, és még most sem igazán értem, de talán nem is erről van szó, talán arról, hogy kutya létére, állat létére egyszerűen csak nem akar egyedül rohanni, az evolúció valamelyik furcsa kanyarában belekódolódott a megosztás vágya, öröme?, kényszere?, hogy végsőkig felfokozott izgalmában osztozni akar a rá váró örömben, mert persze elképzelni se tudja, hogy mindaz az öröm nem vár feltétlenül rám is ugyanúgy, rád, ránk, az emberre, de hogy is tudná elképzelni, hiszen kutya, hiszen állat, de már annyira nem, hogy mindent magának akarjon, ha egy mód van rá, ő vegye ki először és lehetőleg egyedül a részét a jutalmakból, élvezetekből, és hát egy mód egyébként mindig van, de ezt persze kettőnk közül én tudom jobban, hiszen ember vagyok, de már annyira nem, hogy ne akarjam megérteni, ha valamit ilyen lelkesedéssel akarnak közölni velem, akarnak megosztani velem, és ne akarnám elfogadni természete szerint a legnagyobb ajándékot, s mint ilyent, a láthatatlan dolgok egyikét, de annyira még igen, hogy felismerjem benne a kémiai vonzalom erős jegyeit, annak a túlhevülésnek a tükörképét, amikor a feltételezett örömöt ember és ember akarja egymással oly buzgón megosztani, ha akarja egyáltalán, vagy csak félelemből?, menekülési vágyból?, jobb híján?, és ezért igyekszik olyankor lerázni magáról minden felegyenesedett kiváltságát, beleértve a mérlegelést, a gondolkodást és a szégyent, és vállalja magából azt, ami inkább állat, mert másképp nem megy, mert ennyire még emez, de már annyira amaz, és alighanem ez az összeegyeztethetetlenség feszíti a legelső pillanattól, a szabadulás vágya, és reménye, meg a visszafordulás kényszere, öröme?, élvezete?, és ami ezek között feszül, talán éppen az volna ő maga, az volnánk mi, az volnék én vékony pórázon, amely hol erre, hol arra ránt, de itt van ez a talán, ebben a mondatban is, állandóan itt van, itt futkározik, néha úgy tűnik, az égből pottyant közénk pár száz évvel ezelőtt, megszagolja a cipőnket, és már indulás előtt körbeszalad, elhúz mellettünk nagy svunggal, gyerünk, gyerünk, sürget, de az úti cél bizonytalan, nem mondom, hogy néha nem idegesítő, de mindegy, megszoktuk, mert tudjuk, hogy ha már felhúztuk a cipőt, nélküle nem megyünk sehova.
