“Ünneplő ruhában gyalogolnak mindhárman, mintha lakodalomból, ballagásról, keresztelőről, vagy lottósorsolásról érkeztek volna. Hittérítők. Jöttükre felgyorsulnak az udvarokon szuszogó férfiszájakban a fogpiszkálók, hosszúra nyúlnak az álmosan ásítozva nyújtózkodó macskatestek.” – Szávai Attila novellája
Mennyire édes
Hasra fekve, nyelvét kinyújtva liheg a nyár a falu felett. Fülledt-szürke felhőbunda a táj kipárolgása. A szűk falusi utcán három alak közelít, két középkorú férfi és egy velük egyidős nő. A férfiak vállán hasas bőrtáska, a nőnél szatyor, oldalán ridikül fityeg. Ünneplő ruha van rajtuk, két órával ezelőtt szálltak le a közeli városból érkező buszról, gyaloglási modoruk most már egészen hétköznapi, semmi feszengés az alkalmi ruha miatt. Ahogy közelednek, úgy hangosodik a talpuk alatt a kavicssercegés. Húsleves- és tömjénillat száll a házak között, harangoznak, valahol rádiós híreket mondanak. Felzúg egy kehes öreg búvárszivattyú, szennyvizet öklendezik fel egy kerítésen kívülre vezetett slag. Az utcában a falusi házak fölé templom tornyosodik, mint feltartott ujjal magyarázó tanító az osztálykiránduláson várat bámuló kisiskolások között. A torony fölött az égen repülő robajlik, monoton búgás maszatolja el a három alak beszélgetését.
Minden portára becsöngetnek, ha nincs csengő, lenyomják a kapukilincseket. Hangos jónapotokkal köszönnek, átlagban egy nap ötvenkét alkalommal mondják ki. Lelkes kutyaugatás kíséri a csoportot. A csukott ablakok mögött meglibbennek a függönyök, az érdeklődőbb típusú falubeliek az ablakhoz lépnek, mi ez a felhajtás így hétvégén. Ünneplő ruhában gyalogolnak mindhárman, mintha lakodalomból, ballagásról, keresztelőről, vagy lottósorsolásról érkeztek volna. Hittérítők. Jöttükre felgyorsulnak az udvarokon szuszogó férfiszájakban a fogpiszkálók, hosszúra nyúlnak az álmosan ásítozva nyújtózkodó macskatestek. Némely utcában eseményszámba megy, ha idegenek gyalogolnak végig kiöltözve. Ha vallásos ügyben érkezik a csoport, a pletykásabb, közlékenyebb idős nők napokig megélnek a tényből: hittérítők jártak a faluban. Ezt aztán megbeszélik a hentesnél, zöldségesnél, a templom előtt. Kiragadva, eltúlozva és felhabosítva a megfigyelt ünnepi ruhák érdekesebb részleteit, táskahordási szokásokat, hajlakkozási hajlamokat.
Szórólapot osztogatnak. A postás érdeklődve hallgatja az érkezők mondandóját, köszöni, de nem ígér semmit, alapvetően szelíd tekintetű, kellemes ember, szeretnek vele beszélgetni. A hentes már nehezebb eset. Az udvaron ül, egy kempingszékből marha lábszárcsontot dobál egy hisztérikus, ideggyenge középtermetű kutyának. Csak sokadszorra hallja meg a régi elektromos csengő berregését a kutyazajban. Mit akarnak, kérdezi a pocakos, borostás ember. A hittérítők épp belekezdenének, hogy Isten szolgái, mire a köpcös férfi egy alkarból indított nyegle teátrális mozdulattal leinti őket, majd bekiabál az asszonynak a házba. Hozzád jöttek, Jolán, morogja, gyere ki, vakkantja még, nem érek rá ilyenekre. Majd hosszú ívben maga mögé hajítja a csontot és rövidlátóan kezdi lekapargatni bal talpáról a bőrkeményedést. A mackónadrágos nővel röviden tárgyalnak, majd folyamatosan a férfira és a nyáladzva lihegő kutyára sandítva kihátrálnak az udvarból.
A férfiak éneklő hangon térítenek, minden lépésnél nekilendül a világnak a fényes cipőn fityegő műbőr lengőmakk. Néha hiába csengetnek, nincsenek otthon a háziak, ilyenkor csendben várják, hogy kijöjjön valaki az épületből, műhelyből, nyikorduljon a konyhakert kiskapuja. Figyelnek. Ilyenkor felerősödnek a falusi utca zörejei. A szomszédban hajszárító szól. Régóta és erőszakosan. A kis fürdőablakon át túl sokáig zúg, sistereg, mintha csak nehezen férne ki a szúnyogháló apró négyzetein. Az egyik férfi mutatóujját az ing gallérja és izzadó nyaka közé ékelve-húzogatva próbál levegőt juttatni a műanyaging alá. Egyik lábáról a másikra helyezi testsúlyát. Átlagos falusi szombat. Mosógép hangja és flexsikítás, galambhuhogás és fűnyírózaj. Valahol hinta nyikorog. És a hajszárító száraz sipítása.
Tíz emberből kettő fogad el szórólapot. Amikor az utcában élő író kezet is nyújt a kovácsoltvas kapu fölött és be is mutatkozik, felnevetnek. Szétszalad a mosoly az arcukon és úgy marad az utca végéig. Az utolsó házból mogorva ember jön ki, hangosan méltatlankodik. A diskurzus el sem jut a szórólapig. Megfordulnak, vissza az utca eleje irányába, mindenféle színt nélkülöző monoton mormogással beszélik meg az utcában szerzett tapasztalatokat.
Az egyik portán a kisgyerek kezébe kerül a szórólap. Pelenkás, táskás szemű, durcás kisgyerek pufók puttókezében gyűrődik az olvasatlan papír, nem érti a szöveget, arra gondol, de szép az a bácsi ott a képen. Szüleitől leste el az összegyűrést, imád gyűrni: papírt, ételt, állatot, kisruhát. Ahogy édesanyja is ugyanígy gyűri össze saját életét, hogy mennyire szép a fájdalom. Mennyire édes a szenvedés. Hasra fekve, nyelvét kinyújtva liheg a nyár a falu felett. Fülledt-szürke felhőbunda a táj kipárolgása.
