Ünnepi cikkünkben Szabó T. Anna versét és esszéjét közöljük, melyet az idehaza is kiállító Demeter Zsuzsa festőművésznek, festőművészről írt. Az írásokkal és a bennük megbújó képekkel köszöntjük olvasóinkat húsvét ünnepén!
Időtlen én
Demeter Zsuzsának
Hogy ki vagyok? Ahány perc, annyi ember.
Áramlik bennem, úszom benne én.
Aki mindig volt, annak lenni sem kell.
Fény szikrázik a tények tengerén.
Molekula. Sejt. Szerv. Szervezet. Énem
hús, anyag, szín, szag, tér, mit foglalok,
a világ tehát minden, ami én nem.
Vagy nincs határ: a világ én vagyok.
Villódzik minden. Arcra arc, a percek
megsokszoroznak, kitágítanak,
lehúz a víz, az örvény újra felvet,
nincs egy valóság: nincs szilárd alak.
Hogy ki vagyok? A kérdés az: ki kérdi?
A látó rögzít, csak egy villanás,
a szem az adott pillanatot érti –
ragyog: vagyok. Az én: mindenki más.
Szuszog a kép az áramló időben,
a villódzása eleven erő,
általa értem, hogy világgá nőttem:
egy lélegzet van, mert egy levegő.
Néz. Nézed, nézem. Fényünk lesz a fényem.
Egyek vagyunk, amíg együtt vagyunk.
Röptetve rögzít – léte léted, létem.
Csak lélegzünk a fényben. Hallgatunk.
Közelítés, távolítás
Ne az életet fesd: a festménynek adj életet!
(Bonnard)
Demeter Zsuzsának szomorú szeme, intenzív mosolya és tiszta nézése van – és ez az egész világra kíváncsi tekintet egy pillanatra sem lankad, mindent pontosan megfigyel és elraktároz, hogy vonallá és színné érzékítse át a képen. A jó művész mindig, még álmában is dolgozik: feldolgozza, amit lát, és amit alkot, az éppen azért lesz olyan sokrétű és feszülten érdekes, mert az alkotó minden korábbi tapasztalata és felgyűlt energiája belezsúfolódott. Aki mindenre szomjas, az nemcsak a szemével, hanem minden érzékszervével befogadja a világot, szinte beleolvad a tapasztalás folyamatába, akár a táncos a mozdulatba. Átengedi magát, engedi, hogy az érzékletek összeolvadjanak, a szagból szín, a hangból mozdulat, a mozdulatból látvány legyen. Nincs szükség érzelmekre: az érzékelés maga az érzelem. Amit érzünk, nem egynemű – és éppen ez az érzéki sokféleség adja az érzéseink intenzitását.
Bár soha nem beszéltünk erről, de erősen gyanítom, hogy Demeter Zsuzsa nagyon érzékeny a szinesztéziára. (Állítólag a viszonylag gyakori gyerekkori szinesztéziát főként a nők és a balkezesek nem növik ki– ennyi mindenesetre stimmel… Azt pedig a saját szememmel láttam, hogy minden újonnan kapott könyvbe először beleszagol, mintha a könyv lelkét, lényegét csak orron át lehetne érzékelni.) Cézanne szerint a festő a szemével gondolkozik; Miró arról beszélt, hogy nem színeket, hanem szavakat és hangokat jelenít meg a képein; Moholy-Nagy László pedig színorgonákat és fényhangszereket készített, hogy az érzékek határait összemossa.
A maradandó mű minden érzékünkre hat: a hangokat színnel, a színeket szagokkal, a szagokat hangokkal társítja. A festményeken is ezért hatnak a színek és formák több érzékünkre egyszerre. Miért jön akaratlanul izgalomba az ember például egy teázó lány portréját látva? A tudatával a színek és a vonalak erejére koncentrál, de közben a teste akaratlanul megérzi a csésze melegét, orrában az illatos gőzt, nyelvén az ízt, fülében pedig a saját nyugodt lélegzése hangját, ahogy elmerül az élvezetben. Egyszerre néz és azonosul – vagy inkább az egyik pillanatban kívülről figyeli a képet, a másik pillanatban pedig már belülről érzékeli. Ez az állandó tükörjáték, a közelítés-távolítás szédítő ismétlődése játszódik le a szemlélőben, ha enged a képek hívásának. Nem csoda, ha a kiállításokon sokan inkább gyorsan továbblépnek, és a figyelmüket inkább egy következő műre fordítják.
Tájképektől vagy csendéletektől esetleg meg lehet szabadulni így (hasonlóan ahhoz, ahogy az ember belép egy házba, vagy éppen kilép egy szobából), a portréktól azonban sokkal nehezebb, hiszen az emberek ösztönszinten is működnek, tehát semmi sem foglalkoztatja őket jobban, mint egy másik ember látványa. A portréfestés bátorságot követel, mert a képnek nemcsak a festőről, de a modellről is szólnia kellene, akár a külsődleges hasonlóság kritériumát nézzük, akár pedig a modell esszenciális tulajdonságainak a megragadása a cél. Az első feltétel pusztán technikai, egy valamirevaló festő könnyedén teljesíti; a második azonban nagyobb nehézségekbe ütközik, hiszen az emberi arc és az emberi lélek nem állandó: nyomot hagy rajta az idő, formázza a fény, alakítják az indulatok. Ma már, ebben a fotó utáni korban, nem bízhatunk az ember és a világ állandóságában – a képeken tehát már magát az időt akarjuk megragadni. Ahogy a régi festményeken sok ülésben egy arcot festettek meg, az impresszionizmus utáni festők egy ülésben sok arcot is képesek ábrázolni. Nem a látható testet és a láthatatlan lelket, hanem a fényt és az időt mutatják meg, és az ebben megmutatkozó, eszerint változó emberi lényeget. Úgy is mondhatnánk: az ábrázolóművészetnek nem térideje, hanem fény-ideje van; a változások időbeliek is, de leginkább színbeliek; az arc karakterét a színek és fények váltakozása rajzolja ki.
Ezért különösen izgalmas végignézni egy azonos modellről készült képsorozatot, most éppen Demeter Zsuzsa portréit: a nézés nem statikus, hanem dinamikus, a közelítés-távolítás pedig képről képre megismétlődik. Hiába nézünk egyik képről a másikra, nem tudunk szabadulni: sem attól, hogy a látványt egy másik szögből, egy másik időből már ismerjük (hiszen a fegyelmezett és zárkózott, szinte mimikátlan arcokban végre van valami állandó), sem pedig attól a nyugtalanító érzéstől, hogy talán mégsem ugyanazt a néhány embert nézzük, hiszen képről képre változnak a színeik és a gesztusaik, de még az arcjellegük is: hol szelíden alázatosnak, hol dacosan vadnak látszanak – és nemcsak annak függvényében, ami a képen látható, hanem a néző szeme és aktuális lelkiállapota is befolyásolhatja, hogy mit lát azon a másik arcon.
A képekről zavarba ejtően nyers erő sugárzik, máskor meg törékeny finomság, vagy éppen befelé irányuló figyelem. A különböző életszakaszok és érzelmek rögtön szembetűnő jegye – nőknél nem szokatlan módon – a váltakozó frizura: az iskolások viseletét utánzó rövid hajzat, a lázadó tarkón felnyírt haja, az asszony laza kontya, a szemérmes lány hagyományos japán körfrizurája, a szolgálókat idéző, fej köré tekert kendő; és persze a különféle gesztusok: az elmélyült teázás, a leplekbe zárkózó meditáció vagy a nyugodt, messze néző tűnődés – a képek lendülete, azonnali hatása mégsem tulajdonítható efféle külsődleges részleteknek.
Nem egy élet filmjének kockáit látjuk itt, nem egy ember belső fejlődését követjük nyomon, nincs semmiféle időrend vagy jellemzés, de még lineárisan elmesélhető történet sincsen – legalábbis nem tolakodóan és evidensen elbeszélve. Ezek a képek nem érezni vagy mesélni, hanem látni tanítanak. Ahogy az impresszionisták egy táj vagy egy tárgy (például egyetlen cukortartó) különböző arcait mutatták be a fény napi vándorlásának függvényében, úgy érzékíti meg a fényt Demeter Zsuzsa sorozata is a lángoló színek és vibráló vonalak lüktetésének ritmusára. Van, amikor a két intenzív alapszín, a kék és a piros dominál, máshol a szinte belülről világító fehér meg a torokszorítóan nyomasztó fekete – az arc és a gesztus már pusztán alárendeli magát a színek dinamikájának.
„A legsikeresebb alkalmazások abból származnak, ha a festő a színeket nem a palettán keverte össze, hanem a néző szemében” mondta Moholy Nagy László. Az egymásra rétegzett, egymásból következő vagy egymással vetélkedő színeket csak akkor különíti el a néző, ha a magára technikára fókuszál – ahogy egy arcban sem külön-külön figyeljük meg a részleteket. A színek egységként ötlenek először a szemünkbe, fel-felidézve bennünk a korábbi korok alkotóit is. A vörös-kék kontraszt sokfelé megjelenik a művészettörténetben, például Hirosige nyomatainak színátmenetein, Utamaro portrésorozatán, a madonnák ruháján, az ikonokon (ezek is sorozatoknak tekinthetők a maguk módján), Cézanne figuráin (Harlequin, Mm. Cézanne portéja) de még olyan kurtizán-képeken is, mint Cranach Saloméja; az ugyanazon modellről készült képek kapcsán eszünkbe juthat a szintén látni tanító Mondrian sorozatának emlékezetes piros-kék fája is. A vörös-kék pulzálását, közelítő-távolító dinamikáját szinte már csak kiegészíti, vagy éppen lobogóvá fokozza a többi szín; de nézhetnénk más színpárokat is hasonló szemszögből (leginkább rögtön a fekete-fehéret). A magyar vonatkozásokat tekintve leginkább Rippl-Rónai Zorka-sorozata kínálkozik párhuzamként, már csak azért is, mert szintén egy izgalmas arcú, fekete hajú nő a tárgya (Kínai csészés nő, Zorka piros fotelben, Zorka kék köves gyűrűvel). Demeter Zsuzsa azonban talán kevésbé lírai alkat: képeinek nyugtalan vonalvezetés inkább Tolouse-Lautrec (Fekete boás nő, Kurtizán) vagy Van Gogh (Önarckép sötét nemezkalappal, Camille Roulin arcképe) robbanékonyságát idézi – de persze ezek nyilván csak a magam meddő párhuzam-keresései, ahogy ezt a portré-sorozatot próbálom elhelyezni a belső galériámban.
Ahogy állok a képek előtt, és a néma portrékat faggatom, még valami nyugtalanítani kezd: az, hogy a modell szinte soha nem néz vissza a nézőjére – és éppen ettől lesz felejthetetlen, ha mégis megteszi. Az ember eltűnődik, hogy ez a festő vagy a modell természetéből ered-e? És ahol a fiatal japán nő a modell, ott vajon összefüggésben van-e ez a japánok legendás rejtélyességével, fegyelmével, zárkózottságával? Vagy esetleg az lenne a titok nyitja, amit véletlenül megtudtam, hogy a japán modell maga is képzőművész? Hogy két művész nem nézhet egymásra anélkül, hogy felmérje és fejben rögtön ábrázolja is egymást (vagyis a modell csak akkor maradhat modell, ha félrenéz)? Azon is elgondolkodtam, hogy ha a technikából nem is, a műfajból és a modell japánságából következhetne a ruhák hangsúlyozása, itt azonban korántsem az öltözék dekorativitásán vagy a ruha és az ember együttesének arányain akad meg a tekintet. A képnézés izgalmának forrása inkább a zártság és nyitottság dualitása. A közvetlenül megmutatkozó, a nézés tárgyául felkínálkozó csupasz arc, ami kérdésekre ingerel és folyamatos figyelmet követel – éppen azért, mert zárt és titokzatos.
Tudom, hogy nem illik firtatni, hogy egy festő miért éppen azt a modellt választotta, akit – még akkor is, ha Demeter Zsuzsa kézjegye és pecsétje a képein egy japános stílusú betűsor. Nem firtatom, csak megállapítom: izgalmasnak és fontosnak látom azt, hogy itt egy magyar és egy japán művész találkozik egy finnországi műteremben: két idegen egy új hazában, két nő, aki nem beszéli a másik anyanyelvét, tehát a legmélyebb titkait nem tudja megosztani egymással (talán ez is kulcs lehet a képek beszédes némaságához). Mosolyognom kell, ha arra gondolok, hány megszállott amatőr nyelvész próbálta már bebizonyítani, hogy a magyar és a finn nyelv éppen a japánnal rokon, és valamikor az ősiségben a három nép egyetlen közös nyelvet beszélt. Igen, gondolom magamban: végre megvan a közös nyelv. A kép.
„A rajzolás olyan, mint egy kifejező gesztus” mondta Matisse, „csakhogy megvan az az előnye, hogy maradandó nyomot hagy.” Demeter Zsuzsa rátalált valami fontosra, pedig nem is kereste – ő csak alkotott. Gyorsan, elszántan, kínlódva, élvezettel – megragadva a pillanatot, egyesítve a lendületes mozgást a munka közben hallgatott zenével, a műterem illatával, a fény változásaival, a színekkel és a papír érintésével. Koncentrál. Fókuszál. Hátralép. Megint odahajol. Közelít, távolít – pedig csak figyel. Csak dolgozik.
Most jut eszembe, hogy Demeter Zsuzsa mondott nekem egyszer valamit, ami akár a jelmondata is lehetne: „Van, aki színes szobában ül – én egy fehér szobában táncolok”. Abban a fehérben minden szín, abban a táncban minden mozdulat benne van.
(A képeket a szerző engedélyével közöljük. Galéria: www.demzsu.net)
