(Illusztráció: Kellerwessel Klaus)
Felkerestem, a Parnasszusnál találkoztunk. Kettesével szedtem a lépcsőket, ő lesietett elém. A lépcsőn álltunk meg, rögtön már a lényegről beszéltünk.
– Miért írok rosszul?
– Nem rosszul írsz. Csak öncélú vagy.
– Mint pedig?
– Láttál háztetőn felejtett neonreklámot?
– Ami senkit sem érdekel?
– Nem erről van szó. Amikor a ház aljában még működött az az üzlet, amit a tetőn hirdettek, még lehetett szerepe. De akkor is öncélú volt.
– Hogyan?
– ,,Itt az üzlet, gyere, csodáld meg, és vásárolj”. Ennyiről szólt.
– Erre éppen jó a fényreklám.
– De semmi másra. Mert öncélú. Ha ezt felismered, már közelebb jutottál.
Sarkát a következő lépcsőre tette.
– Ha ezt ki is mondod, akkor pedig már fel is számoltad. Vagy máshogy, írj arról, amit ismersz. Mit ismersz?
– Presszókba szeretek járni. Megfigyeltem, hogy melyik helyen adják a hosszúlépést talpas pohárban, és melyikben vizespohárban. És azt is, hogy ez mindegy, mert az Iparosban a talpas pohárba rossz bort töltenek, a Tulipánban meg a vizespohárba jót.
– Írd meg! Mit látsz még a presszóban?
– Egyszer láttam egy törpét, aki szivarozott.
– Érdekes volt?
– Talán. Nekem érdekes. Az jutott eszembe, hogy ő tudhatja, hol van az arany elásva.
– Írd meg, miért gondolhattad ezt.
– De van egy másik is. Egyszer egy olyan presszó teraszán ültem le, ahol körben rekettyés szegélyezett. Eső után volt, a bokrok levelein cseppek pihentek. Az egyikre cinke szállt, pihenni, vagy cseppeket gyűjteni, nehéz lett volna pontosabban megítélni. Talán a cinke sem tudta, miért szállt oda. Szóval ahogy letelepedett, a bokor megrezzent, és leverte a cseppeket. Arra gondoltam, hogy ebben van valami szép.
– Írd meg, mi a szép.
– De hogyan?
– Ha nem tudod, írd meg azt, hogy mi lehetett ebben a szép. Ha világosan ki tudod rajzolni a körvonalát, és ezzel be tudod határolni, akkor ki is tudod venni onnan, ahol rátaláltál. Ha így már jól meg tudod vizsgálni, rájöhetsz, mi a lényege, mi teszi széppé a szépet.
– Félek, elhibáznám. Úgy értem – a cipőm orrát a lépcsőfoknak nyomtam – bonyolult ez a szép. Meg ez a körülrajzolt szép is, nem tudom, hogyan lehetne rögön az elején erről írni.
Arra gondoltam, most is jó lenne inkább egy presszóban ülni. Az kényelmesebb, mint itt a lépcsőn ácsingózni, ráadásul szomjasan. Esetleg, ha csak egy savanyú hosszúlépésre leülnénk… Nincs kétség bennem, hogy akkor a beszélgetés is könnyebben folyna, meg ezt a kurva szépet is jobban érteném. Ő is elgondolkodott, valami egészen másról, de tömör maradt. Így szokta.
– Csak maradj érthető.
– A neonreklám nem érthető?
– Mintha nem értenél. A neonreklám alig szól valamiről. – A hegycsúcs felé nézett. – Miben vagy jó?
– Festek.
– Hogyan festesz?
– Azt festem, amit látok. De nem úgy, ahogy látom.
– Milyen a jó festmény témája?
– Nos, szép, az biztosan van benne. Úgy értem, nem esztétikusan szép, ami a szemnek kellemes, hanem úgy, ahogy a léleknek kellemes. Ha valami ilyen, az a festményen is megőrizheti ezt a tulajdonságát, feltéve persze, ha az illető piktor nem barmolja el.
– Pompás. És még valami! Tudsz húzni a szövegeidből?
– Tudok.
