Nyerges Gábor Ádám Mire ez a nap véget ér című regénye sok szálon kapcsolódik a szerző első prózakötetéhez. A 2013-ban megjelent Sziránó zárlata már tulajdonképpen előirányozta az ott általános iskolás címszereplő történetének továbbvitelét, s az új kötet kronológiailag egyértelműen folytonosságot teremt az előzővel (Sziránó immár gimnazistaként tűnik fel), poétikailag azonban sok szempontból ellép attól. A legszembetűnőbb elmozdulás a narrátor helyzetével kapcsolatban fedezhető fel: a Sziránó – némiképp erőltetettnek tűnő és zavaró – „színfónikus” elbeszéléstechnikáját egy heterodiegetikus megszólalói pozíció váltja, mely a regény különféle szereplőinek távlatát, szólamát közvetítve, adott esetben az alakok idiolektusát is megidézi.
Mindez azt is eredményezi, hogy a korábbi kötettel ellentétben a Mire ez a nap… középpontjában immár nem Sziránó áll, ehelyett a fővárosi fiktív elitiskola, a Világlegjobb Gimnázium diákjai és tanárai közösen osztoznak a narrátor figyelmén, a közöttük végbemenő nézőpontváltások pedig többnyire egybeesnek a fejezethatárokkal. A szöveg ezáltal főként a(z) – bizonyos utalásokból azonosíthatóan a 2000-es évek közepén – együtt töltött négy év történetéből válogatott, egymáshoz lazábban-szorosabban kapcsolódó, váltakozó perspektívát megjelenítő epizódok sorozatából épül fel. A regénynek mindazonáltal kifejezetten jót tesz ez a fókuszeltolódás, hiszen Sziránó karaktere korántsem tekinthető túlzottan érdekfeszítőnek, hiperszenzitivitása, esetenként parodisztikus pózokban manifesztálódó „művészlelke” és világfájdalmas szenvedése, magányosság-érzete olykor meglehetősen fárasztóvá teszik nem csak társai, hanem az olvasó számára is, ezt pedig a narráció néhol ironikus modalitása sem tudja oldani. Mindemellett bizonyos pontokon a főszövegtől vizuálisan – a kurziválás, illetve a tördelés által – elkülönülő egységek szakítják meg a regényt, melyek álomszerű, látomásos képeket jelenítenek meg Sziránó érzelemvilágának tónusában. Ezek a hol szürreális hangulatú, hol inkább példázatos-jellegű, több esetben filmszerű felvillanások elsősorban atmoszférateremtő funkciót töltenek be, a magányosság univerzális, ontológiai érzetét erősítik, változékony sikerültséggel – az ötletesebb darabok mellett számos olyat is találhatunk, melyek elhagyásával feszesebbé válhatott volna a regény.
A különböző szereplők távlatából színre vitt (rész)fejezetek megvalósítása is ingadozó színvonalon történik: a Mire ez a nap… struktúrájából adódóan vállalt széttartása ellenére bizonyos szálak feltűnően elvarratlannak, de legalábbis kidolgozatlannak tűnnek, míg mások némileg indokolatlanul válnak túlzottan hangsúlyossá. A tanárok közül egyedül a történelemtanár, Szurkó alakja rendelkezik valóban jelentős szereppel a cselekmény bonyolódásának szempontjából, míg például az irodalomtanár Sibók, valamint az Osztályfőnök rövid történetszálai nem igazán szervesülnek, példaértékük nehezen érthető másként, minthogy ők is hasonló mindennapi problémákkal, dilemmákkal szembesülnek mint diákjaik. Ezzel szemben például Szabó Szilvi, Sziránó osztálytársának szólama épphogy túljáratottnak tűnik: a csinos, de butácska diáklány – kliséktől sem mentes – figuráját a naiv, némileg beképzelt hangoltságú távlat mellett a narráció egyedi szóhasználatában is felidézi a tévesen írt személynevek, pontatlanul szerkesztett gyakori szókapcsolatok által – mindez elsőre akár humorosan is hathat, a későbbiekben azonban inkább erőltetetté, fárasztóvá válik.
A Mire ez a nap… nemcsak a különféle szereplői diszpozíciók közvetítésének értelmében polifon, hanem izgalmasan és kreatívan idéz meg, illetve kombinál változatos műfaji mintázatokat, eltérő nyelvi regisztereket. A szöveg a Bildungsroman, a nevelődési- és iskolaregények műfaji hagyományaihoz egyaránt kapcsolódik, ugyanakkor dekonstruálja is azokat. A Holman Pankáról és Angyal Károlyról szóló betétsztori a detektívtörténetek formai, poétikai megoldásait elevenítheti fel, de – ehhez kapcsolódóan – a regény alapvető elbeszéléstechnikai eszközének tekinthető az anaforikus-kataforikus szövegszerkesztés, mely a várakozáskeltésben, az olvasói figyelem fenntartásában is érdekelt. Nyerges új regényének fontos hatásteremtő effektusa emellett a bőbeszédűség – a jelenetek aprólékos, minden részletre kiterjedő leírásokból, burjánzó gondolatfutamokból állnak össze. Ez a hosszú mondatokból építkező, szószátyár prózanyelv egyrészt hitelesnek tűnően imitálja a kamaszkor érzelmileg felfokozott, ingergazdag, félelmekkel, neurózisokkal, ugyanakkor nagyratörő reményekkel teli időszakát, másrészt azonban egy idő után dagályossá, terjengőssé, és ezáltal némileg megterhelővé is válik. Többségében ötletesek, eredetiek ugyanakkor azok a montírozással operáló, máskor pastiche-szerű, a szöveg intertextuális viselkedésmódját előtérbe helyező szakaszok, melyekre számos példát találhatunk a regényben: az 1848‒1849-es szabadságharcra emlékező ünnepség alatt az aznapi dolgozatot elkerülni igyekvő diákok szerveződése a március 15-i eseményekkel kerül párhuzamba (29–32.); egy Sziránó által téves címre küldött sms körüli magyarázkodás Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámájából származó részletekkel egészül ki (46–49.); de említhető az, az igazgatói irodában játszódó jelenetet is, melyben a tanári kar hatalmi pozíciójukkal visszaélő képviselőinek önkényeskedő zsarolása, illetve megnevezéseik (elvtársnő, párttitkár) is az államszocializmus bizonyos praxisait idézhetik fel (297–303.).
A Mire ez a nap… cselekményének előrehaladtával felismerhető bizonyos szintű elmozdulás az érintett problémakörök vonatkozásában, azok megjelenítésének tónusában. Míg a szöveg elején a gimnáziumi diákélet jellegzetes epizódjainak többségében helyzet-, és jellemkomikumra épülő, humoros bemutatása dominál, addig a regény második felében olyan, fajsúlyosabb témák is előkerülnek mint a teljesítménykényszerre önmaga vagdosásával és hajának tépkedésével reagáló Görcsegér, a halmozottan hátrányos körülmények közül érkező Kuka, vagy a tanára szexuális közeledését, zaklatását elszenvedni kénytelen Pintér Kata története. Ebből a szempontból az óráin irredenta tanokat, antiszemita konteókat hirdető történelemtanár (mellékállásban művelődési házakban fellépő nótaénekes), Szurkó történetszála a legkomplexebb, ez szervesül a leginkább, hiszen karikatúraszerű alakja eleinte inkább szolgálhat – némileg persze elborzasztó – humorforrásként, míg a regény végén ábrázolt abuzív viselkedése fontos, az oktatás rendszert (is) érintő társadalmi problémára hívja fel a figyelmet.
Nyerges regénye tehát ebben a tekintetben is eltávolodik a Sziránótól, annak (ön)ironikus, könnyedebb, játékosabb szemléletétől, atmoszférájától: a Mire ez a nap… ugyanis minden humora ellenére leginkább a magány univerzálisként kezelt érzésének elbeszélésében érdekelt. Hiszen a Sziránó távlatát közvetítő részletek, illetve a kurzivált, álomszerű beékelések mellett valamilyen formában tulajdonképpen erről tudósít minden, komolyabb súllyal bíró szereplő szólama: egymással szót érteni nem tudó, az érzelmeiket a másik felé kommunikálni képtelen párokat, beteljesületlen, vagy tragédiába torkolló szerelmeket, közönyös, részvétlen emberi kapcsolatokat láthatunk túlnyomó többségében – a társas, közösségi magány példáit.
A Mire ez a nap… meghatározó karakterjegyeként tűnik fel a lezárhatatlanság, pontosabban a „folyamatos vég” tapasztalata; ahogyan Kuka – a rá jellemző stílusban – a gimnáziumban töltött négy évvel kapcsolatban Sziránó számára megfogalmazza: „El se hiszi, hogy túlvannak rajta. Hogy vége. […] Bár nem tudja, valahogy nincs olyan érzése. Mert már mióta vége van, így elnyújtódik. […] vége van, és közben sosincs rendesen vége. […] Mindennek mindig épp vége van […]” (330–331.). A regény utolsó fejezetének szerkezetében is mintha ez a jelenség volna tetten érhető, amennyiben ezen szakasz többszörös zárlatként funkcionál. Hiszen, a ballagást elbeszélő részlet után egy, az iskola felújításáról, a diákok egykori tárgyi környezetének (részbeni) felszámolódásáról tudósító – Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című művének befejezését is megidéző – passzus következik, majd, az utolsó iskolai naphoz képest huszonnégy évnyi ugrással Schneider Jakab jelenete zárja (immár ténylegesen) a regényt. S valamiképpen a „folyamatos vég” – egyszerre várakozást keltő, majd ismétlődően csalódást okozó – melankóliája járja át a Mire ez a nap… teremtett világát is, Nyerges regénye ugyanis összességében szomorú látleletet nyújt a kamaszkor életszakaszáról, amikor, a szöveg tanulsága alapján végérvényesen eldől, „[h]ogy milyen lesz az egész nyomorult, hátralévő életed.” (329.)
(Nyerges Gábor Ádám, Mire ez a nap véget ér, Prae Kiadó, 2020)
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/3. számában.)
