Boldogok az orvosaim, hogy nem köhögök. Voltak velem problémák, de eddig nem került sor arra, hogy robbanásszerűen, kiköhögjem magamból, ami a tüdőmben nem odavaló. Zavarnak bizonyos dolgok, de azt nem lehet egy köhintéssel semmivé tenni.
Úgy alakult, hogy nincsen családom. A hiányát magányos óráimban érzem csak. Tehát mindig. Biztos, hogy lett volna rá lehetőségem. Pedig szeretnék egyszer úgy ébredni, hogy mellettem szuszog a feleségem, és a gyerekünk, mint a rák a sejtjeinkben, megnő közöttünk. Azt hiszem, akkor lennék, úgy igazán boldog.
Nézem a sivár tájat. Néha arannyal van bevonva, ha épp kisüt a nap. Ünnep, ha ez történik, mert az állandó füst, amit kifújok, eltakarja az eget. Az emberek megszokhatták, hogy itt nem ismerjük azt a szót, hogy öröm. Mindenki panaszkodik, a másiknak, és engem hibáztatnak. Máshol nem teszi tönkre az életüket, egy ekkora magas égbekiáltó monstrum, mint én vagyok.
Bosszant. Még ha úgy is gondolom, hogy igazuk van, akkor sem tartom jogosnak. Én sem kérem tőlük, hogy többet ne jöjjenek hozzám dolgozni. Hagyjanak békén, mert nem bírom többet elviselni őket. Nem akarom többet meghallani azt a szót, hogy haszontalan, hogy már csak pár évem van hátra, és bezáratnak.
Régóta be vagyok zárva, ebbe a fémtestbe. Nem tudok szabadulni, mert még hason sem tudok arrébb csúszni. Rengetegszer hiába próbálkoztam. Rajtam nem segíthet senki, nem vagyok jó semmire, csak ülni tudok ebben a szikkadt talajban, és figyelni, hogy a füst hogyan fodrozódik, és tűnik el a távolban. Erre megtanítottak, de a lelkemre nem gondoltak, hogy nem vagyok egy tárgy, amivel szabadon rendelkezhetnek. Igenis tagja vagyok ugyanúgy az élőknek. Még akkor is, ha mozgásképtelen vagyok.
Nem tudok elmenekülni a problémáim elől. Robbanni akarok, simává lapítani ezt a várost. A múltból akarom kivágni magam. Ne tudják mások, hogy léteztünk ezen a környéken. Építsenek új várost, ne legyen benne olyan haszontalan fémtestek, monstrumok. Legyen az egész robbanás az újrakezdés ígérete. Készen állok, dübörög a gyomorsavam. A bosszúvágy eléri a garatot, de nem kúszik tovább. Cserben hagyott. Még erre sem vagyok képes.
Azt hallottam, hogy más vidékeken vannak csillagok. Talán a méhtelep rozsdás alkatrészei között tündökölhet így az ég. Itt nem lehet hinni semmiben, még a másnapban sem. A szomorúság úgy tapad testeinkre, mint az éjfekete szurok. Döglődünk, nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy idővel elhasználódott gumiabroncsok lettünk, hogy a halált jobban várjuk, mint a reggel könnyű levegőjét.
Felkelnek a házak, és két lábon járnak. Utálom, hogy nem tudom betapasztani a fülem. Üvöltök, hogy fejezzék be, eleget kaptam már tőlük, hogy haszontalan, semmirekellő vagyok, akit csak megtűrnek az élők. Nekik bezzeg el kell tartaniuk a családot, mert nélkülük nem tudnak élni. Engem bármikor tudnak pótolni, de tőlük nehezen válnak meg. Értem, de nem kell minden éjjel az orrom alá dörgölni.
Leül elém egy vakítóan szép, rózsaszín ház. Látja, hogy nem merek ránézni, nem tartom magam arra érdemesnek, hogy a kegyeibe fogadjon. Kéri, hogy figyeljek rá, meglep, hogy törődik velem. Te vagy a város embereinek az orra, helyettük a gondterhelt nehéz levegőjüket, fújod ki.
Ne érezd magad feleslegesnek, mert ha ők nem is tudják, én tudom, mondja és megsimogatja az
arcom. Elpirulok. Nem hiszem, hogy igaza lenne.
(Megjelent a Pannon Tükör 2020/4. számában.)
