Péterfy Gergely öt éve megjelent Kitömött barbár című regényéről
„István grófnak volt esze, de nem sok, ambíciója is volt, de sok; szerepelni akart mindenáron, de látta, hogy mint okos ember nem szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember. Ebben igen sok ráció van. Nálunk a buták és okos emberek egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurrencia van. István gróf a hálásabb térre vetette magát; beállott bolondnak. S itt gyönyörűen hagyták nagyra nőni, nem előlgetett senkinek.“
Igazságtalanság volna, ha csak ebben az egy – és ebben az egyben is egy részben erősen sántítós – párhuzamban jelölnénk meg hasonlóságot Mikszáth Besztercéjének Pongrácz Istvánja és Péterfy Kitömött barbárjának Kazinczyja között. Egyrészt, mert Pongrácz nem az egyetlen figura a magyar irodalomban, akinek élete, szerepe táj- és időidegen. A legújabb magyar irodalom különösen is sokat ad, idéz és keringtet az idegenség témakörében. Joggal és okkal. A mikszáthi kor ma is ismerősen, hogy ne mondjuk mindennapian körülöttünk lévő jelenségei már-már közhelyesek. Kazinczy a regényben okos és szerepelni akar. A felesége is. De hát ki nem? Persze, nem mindenkiből lesz regény-szereplő. Kazinczy Ferencből lett, hála legyen érte a szerzőnek.
Péterfy Gergely csodálatos történelmi tablóját jó olvasni. Precíz, pontos, könnyű, de nem könnyelmű kézzel fest fel ismert(nek tűnő) alakokat, tájakat, helyeket, időket. Szereplői Zempléntől Bécsig, fényes udvartól börtönig, ifjú kortól az utolsó pillanatokig mutatkoznak. A Kitömött barbár újraértelmezi – legalább is olvasmányként a „magyar történelmi nagyjáték-film”kifejezést. És még a tokaji bor is szerepel, óborként, nehezen nyíló hivatal-kapuk olajozójaként, barátság-szerző szerként, gyógyszerként. A regény viszont nem aszú, nem is szamorodni, hanem inkább az a bor-ritkaság, amit száraz muskotályként ismer a szerencsés fogyasztó. Édes az íz-érzet, tömény az illat, szőlőszemenként kortyolható és mégis száraz, erős, kimért. A száraz muskotályt az összetevők és a készítő tudása teszi naggyá, a regényt ugyanígy: a kivételes szereplők és a mesterkéz. (Előbbiek és utóbbi is megérdemelt volna kicsivel nagyobb kiadói törődést. Az egyébként szép könyv tele van nyomdahibákkal, bosszantó.)
Legyünk igazságosak és mondjuk azt: Kazinczy Ferenc úrnak volt esze, sok, ambíciója is volt, szintén sok. Péterfy Gergely regényíró ennek részletesen is utánajárt. A barbár vidéken, ahol ő élt, ma is élnek, van barbár vidék, barbár sors, barbár-sors, munka a barbárság ellen, élet a barbárok között, élet a barbárság vádja alatt.
Péterfy regényében az eddigi életműből is ismerős „barbár” kifejezés tagolja a szövegeket, a gondolatokat, azaz könyvjelzőként, iránytűként, tőkesúlyként – attól függően, hogy romantikus regényként, tézisregényként, erkölcsi parabolaként olvassuk – működik.
Barbár a vidék, „ahol élnünk adatott”- panaszolja a feleség, Török Sophie, de Kazinczy is innen tekint az ő – az ő vidékénél is „barbárabb” helyről származó – barátjára. A jóság és szépség aranykori eszményét követő klasszikus ember sikertelenségében is győztes életfelfogását romantikus regény-olvasóként végig támogatni tudjuk. Helyeseljük kitartását, törekvéseit. Együtt legyintünk vele a reménytelenségre (amikor a megbízott mester nem hajlandó romot építeni, mert nem a görög-római hagyományt látja benne, hanem funkciótlannak, hasznot nem hozónak, tehát értéktelennek és ezért csúnyának találja), elhúzzuk a szánkat mi is, amikor az értetlenséggel szemben feladja a mindennapi küzdelmet. Családhoz, nemzethez, tehát a közösségekhez fűződő kapcsolata hevít, igazságtalan bebörtönzése, stb. dühít. Jó olvasni róla, halad vele, mögötte az olvasó. Barbár vidék, és bár az olvasó a Kazinczy- gyerekek görög mitológiai alakoktól kölcsönzött neveit túlzásnak, a nyelvújítás hatalmas munkájában meghúzódó – feleség szerinti – magyarázatot (Ferenc úr a nyelvüket akarta elvenni az addigi uraknak, hogy akik „athéninak tudták magukat” mostantól barbárokká legyenek) egyenesen blődségnek érezheti, egyet lehet érteni. A kis Kazinczy és apja bécsi megaláztatásának történeténél pedig komoly és sokáig tartó megrendültség az olvasói jutalom. Péterfy sűrít, a szavak ütnek, porba lehet hullani a díszes süveggel együtt (már csak a szó is elismerést érdemel, egy jó magyar regényben legyen benne a süveg, lehetne ez kánon-feltétel, ezt érdemes volna megvitatni..), a sapkáját keresgélő apával együtt az olvasó is meg van lökve, az elgörbülő fiú szájával együtt görbül a mienk. (Aki olvasta és mégsem így járt, az olvassa újra, működnie kell.)
Erre újra és újra visszaemlékezik családapaként és mindent megtesz azért, hogy ő ne ilyen legyen. És miközben ragaszkodik ahhoz, hogy Bécsben csakazértismagyaros öltözékben jelenjen meg, a felesége narrációjában ilyennek látszik az élete: „Minden cselekedetünket ahhoz mértük, hogy milyen messzire rugaszkodunk általa a barbárságtól.”
A fenti novellányi tragédiában a végső megsemmítés mondata, a teljesen összetört, összeomlott apa-fia páros felé (nincs több közös történet, a regény apa-regény-torzó) egy csavarral a vandál mód megtámadott és megalázott emberekről mondja ki a megsemmisítő ítéletet: „barbár”. Általánosítva, ami külön is fájdalmas (erről majd később), tehát így: „barbár magyarok”.
A felvilágosodás korának csúcsáról és az onnan – ha valóban létezik – való hatalmas zuhanásról a mai, új felvilágosodásnak is nyugodt szívvel nevezhető korban megírt történetében sötét az irónia. Az ész és annak mindenre kiterjedő (elméleti) hatalma korában az ember – különösen az európai – barbár szokásait, barbarizmusát emlegetni talán több is, mint irónia. Áthallások nélkül is. Kazinczy attól retteg, hogy amin dolgozik, amit elér: „érdektelen, nem fontos, periferiális, vidéki, alacsonyrendű, barbár”. Miközben a környezete és az eszmények hiánya az. Mert feloldhatatlanok az ellentétek: szellemi munka- anyagi javak, testvéri közösség -társadalmi egyenlőtlenségek, az eszme ragyogása – a valóság, hogy ezzel el is jussunk a legegyszerűbb ellentétpárhoz: test-lélek. (Ez utóbbinak derűsen szellemes leírása a feleség narrációjában: hiába próbálkozik a nyelvújító, a nemiség leírásához kénytelen olyan szavakat használni, mely „parasztos, ősi, barbár, műveletlen, nyers, egyszerű”.) A sor, persze, folytatható. Kazinczy maga is üres belül (lásd ehhez: Keresztesi József kritikáját) és barátjához, Angelo Solimanhoz hasonlóan mégis ragyogóan gazdag, teljes, megérthetetlenül és befogadhatatlanul sokszínű. És retteg, hogy barbár lesz.
Úgy tézisregény, hogy nincs tézis, ha csak az nem, hogy a felvilágosodás és benne az ember emberiességének eszméje eleve korszerűtlen, a hős nem elbukik, hanem szinte nevetséges módon elbotlik a körülményeken. Az aranykor még várat magára. De Péterfy ma ír, és bele is sűríti az azóta eltelt 200 év fájdalmas tapasztalatait. Nincs megváltás, csak győzelmi remények vannak. Nincs összetartás, összetartozás, csak gesztusok és a gesztusok visszavonása van. Nincs fejlődés, hanem a fejlődés mindenhatóságába vetett és ezért, ebből következően vak hit van. Angelo Soliman még vádolhatta a körülményeket (nem teszi), ő még mondhatja Kazinczyval együtt, hogy nem érett meg az idő az ember fel- és megvilágosodására, még a bőrszín, a rang, a nem, a nyelv, a vidék (és így tovább) adja az ember értékét, a huszonegyedik századi olvasó már nem. Soliman és Kazinczy (és a őket megíró Péterfy) még általánosíthat , hogy minden baj, nyomor oka a hatalom (egyházi, világi), a ma olvasójának nem adatik ez a könnyűség. (Egy interjúban azért a szerző ezt az általánosítást megpróbálta író-megmondóként azóta. Lelke rajta. Esetünkben is érvényes a „The singer not a song”-elv. Ezzel szeretnénk visszahelyezni a szerzőt a művébe, ott van a legjobb helyen.)
Az olvasó öröme, hogy erkölcsi parabolaként is helytálló kötetet tarthat a kezében. A szereplők gondjai az ő gondjai is, rokon-szenv alakul. Akár célja volt a szerzőnek ez, akár nem: sikerült. A barbárokon innen-, vagy onnan-, de semmiképp sem velük egyetértve együtt lenni: ez a tétje, súlya a regény főszereplői életének. A feleség abban a történetben ismeri majd meg végül igazán önmagát, aminek sosem volt főszereplője. Soliman, az idegen így őrzi meg emberi voltát (gyalázatos, kitömött állapotában is). A szintén folyamatosan a barbarizmus erőszakától szenvedő Kazinczy végül barbár módon hal, de ő maga csak egy valaki számára lesz barbár, mégpedig jó értelemben: Soliman számára. „Amikor a barbárt beavatta sorsába az idegen”, azaz Soliman, az idegen átadta sorsának történetét egy szintúgy kívülállónak: ez a negatív értelemben vett barbárság kicsi, de jelentőségteljes veresége. A feleség úgy meséli, hogy „azt ami vele (Solimannal) történt.. egy barbár magyar érthette meg”. „Mert „talán csak a barbár érti meg az idegent és az idegen a barbárt.”
A barbár kifejezés huszonháromszor szerepel a könyvben. Érteni véljük miért. Kazinczyt és barátját jó ebben a remek könyvben tudni, hagyni is kell őket, örök időkig iszogassanak. Vigyázni kell, nehogy eszébe jusson Ferenc úrnak mai szép halmainkon megjelenni és megnézni, mire jutottunk a barbársággal azóta. Ha megkérdezné, lehet, még csúfosabban végezné, mint az elején idézett hős.
(Megj.: Az olvasáshoz is jó a száraz muskotály. (A legjobb Kazinczy vidékéről a Kun Lajos-féle 2007-es, a Király-hegyről.)
(Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, első kiadás: 2014, hatodik kiadás: 2019)
(Megjelent a Pannon Tükör 2019/4. számában.)
