“…/mámor egérlikába visszabúva/a halál is csak szemrezdülésnyi/kaland az idő ringlispíljén ülve,/…” – Nagy Gábor verse
Ma már hasonlíthatsz Yorick
koponyájára, tán az Isten
hamleti mozdulattal kézbe
vette, visszahőkölt a szemgödör
üres cseppkő-fényébe nézve,
s azóta is csodálkozik.
Állkapcsod csattogva felesel
a felsőbb báb-hatalommal,
dánul, svédül és oroszul
kéred számon a szövegkönyvet,
a pontos intonálást,
mielőtt térde esel.
Behúzódsz egy félreeső sarokba,
szemben Nagy László egy pityókás
ördögfajzattal szkanderozik
egykedvűen, mintha csak verset írna,
gondolatban el-elkalandozik,
az ördög szőrös mancsa lekoppan.
A másik asztalnál Kormossal játszik
fejben-sakkot dudorászva Bella Pista,
a csikket elnyomva hosszúra sáncol.
Föléjük hajol Nagy Gazsi,
vagy csak az árnya, hisz ő a pokolban
blaszfémia. Szeme felbogárzik,
átkiabál Utassy Dzsó
a túlsó sarokból, hadonászó
kezében gejzír a gyöngyöző bor:
Mondd már meg ennek a csillagközi
Bakának, a csontváz csak vadkapor,
a pokolban léleknek lenni jó!
Leülnék melléd egy pipatömésnyi
csöndért, hallgatnánk űri Mahlert,
sátáni Lisztet, fixírozva pincérnőnk
tomporát, innánk sörre vodkát,
mámor egérlikába visszabúva
a halál is csak szemrezdülésnyi
kaland az idő ringlispíljén ülve,
a balfenéki csapszék az örökkévalóság
villanófénye, képzeletdelírium,
amelyben Hamletet,
a főhőst túléli egy koponya,
űri szférákban üdvözülve.
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/3. számában)
(Fotó: Lukács Zoltán)
