“Tegnap elmentem világgá, de már itt vagyok./Átáztatott a harmat és földes ízű a szám./Most folytatódom.” – Nagy Dániel versei
Fon, szöszöl, vág
1.
A hajnal négyes busszal jöttem haza
a hidegben elbizonytalanodó idillből.
A folyóparti éjszaka egy szál pulóverben talált
és egész csontos testével rám nehézkedett.
Tegnap elmentem világgá.
2.
Korlátozott számú éveimből
elszívtam már jó néhányat
(mintha fonalam meggyújtanám a túlsó végén) –
mindez magában hordoz némi kockázatot –
(elvégre nem én fonok, eresztek szöszt, vágok;
ez mindössze belepofátlankodás).
De mégis; felelősség.
(Adj’ Isten, hogy ne legyen felelősségre vonás.)—
Hogy magyarázzam meg az összegyűrt
lepedőkbe fulladó napjaim?
3.
Tegnap elmentem világgá, de már itt vagyok.
Átáztatott a harmat és földes ízű a szám.
Most folytatódom. Kisimultan, kiterítve.
Számolni tanulom hosszomat,
na meg élni is ideje volna megtanulni már.
Egyenetlen légzés
Letarolt szárazföldeken már nem termelődik oxigén.
A kivágott fákat halomba rakják, aztán elégetik.
(Bár égéshez is több kell, mint égési hő.)
A csupasz tereket belakja a tömeg
– mint aluljáróban húgyfolt a fugát.
Az emberek pedig nem termelnek oxigént.
Tengerekké mélyülnek a zsúfolt szárazföldek.
Fullasztó víztömegbe, fellazult kötésekbe szorul a légszomj
(mintha én közétek).
Ilyenkor egy tengeralattjáróba képzelem magam,
(elszigetelt, gyenge buborék) és elhagyom a partokat
– mint rothadó testből elszálló lélek.
A távolodást magamban számolom, a mértéke
méterben nem kifejezhető. A tűzfalakat tartom számon;
körülöttem (lerombolt ház) magasodó ablaktalan falakat.
Lassan fojt meg a tüdőbe beszivárgó sós víz,
a buborék üveghéján penészedő folyadék, ahogy az újszülötteket.
(Mert egy sem felejt el levegőt venni éjszaka.)
(Beszív, kifúj, beszív, kifúj, kifúj, kifúj, (…))
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/6. számában)
