Volt az a vihar tavaly nyáron. Nem, nem vihar volt, nem tudom, mi volt, más időkben jelenésnek hívják az ilyesmit. Váratlanul jött – a nagyság mértéke a váratlanság is, és ez igazán nagy volt, grandiózus. Egy felhőkarcolónyi felhő rohant felénk egyszer csak, Château de Gourdonból, a fenséges középkori fellegvárból – kínos ennyi felhő egy mondatban, de ennyi felhő volt, nem halmoznám, ha nem halmozódtak volna egymásra –, bandukoltunk lefelé, nem messze Saint-Paul-de-Vencetől, a középkori városkától – címerében Pál apostol, kezében nyitott könyv – a Miro-kiállítást néztük meg ott néhány nappal korábban. Egészen békés napoknak tűntek, míg meg nem jelent a szürkésfekete óriás. Egy pillanatig dermedtünk csak meg, aztán rohantunk előle valódi halálfélelemmel. Aztán nevettünk, hű, micsoda ijedtség volt, na, de hát nem láttunk még ilyet, hasonlót se! – hasonlókat mondogattunk hitetlenkedve, szörnyülködtünk, és örültünk, hogy megúsztuk.
Nem azért mesélem, minthogyha jelnek kellett volna vennünk, nem egyáltalán, honnan lehetett volna sejteni, hogy fél évre rá az egész bolygó forgószélbe kerül? Hogy mindenkit kirepít a pályájáról, kit kevésbé, kit jobban, de nincs, akit ne mozdított volna el a világjárvány a pontról, amit többé-kevésbé biztosnak hitt. A koordináták elmozdulása, az egyensúly elbillenése nem a koronavírussal kezdődött, de megjelenésével elérkezett az idő, amikor nem maradt más fixpont, mint a jelen pillanat és kiben-kiben a belső támasztékok. A vágtató óriásfelhő Saint Paulról jutott eszembe, talán a névazonosság miatt, ki tudja. Mert Paulról akartam írni, az illúzióról, amibe kapaszkodni definíció szerint tilos, de egy-egy nehéz helyzeten mégis átsegítettek már hasonló délibábok. Most például nagy szükségem van rá, valami kézzelfoghatóra, valamire, ami olyan, mint maga a bizonyosság. Valamire, ami otthonos, aminek íze van és illata van. Hetente egyszer biztosan meglátogatom, amióta annyiszor kell feltennem a kérdést egy-egy helyzetben, hogy hol vagyok én most és mit csinálok? Például, amikor a múlt héten egy késő éjszakai órán befejeztem a munkát egy idegen ország idegen házának nappalijában, és amikor felálltam, hogy elmenjek aludni, megláttam az idegen és távollévő házigazda idegen macskája, Mina ajándékát. Többhetes magányában megszeretett engem, hát figyelmesen az ebédlőasztal alá tette a nekem szánt zsákmányt. Szolgálatkészen megölte, ezzel már ne legyen gondom, így az egér kis (mondhatjuk, egérnyi) vértócsában hevert. Nem ez volt az egyetlen sokkoló sem aznap, sem az elmúlt hetekben. Tulajdonképp súlytalan a többihez képest. Mégis annyira nyilvánvaló volt, annyira direkt. Ahogy az is, hogy nincs más, aki eltüntesse. Pont annyira senki, mint senki, aki felvigye az ételt újdonsült, lázas és covid-gyanús lakótársamnak. A huszonéves Olját a világ egy még távolabbi pontjáról, az Urálon túlról fújta ide a szél. A ház fertőtlenítése, gyömbértea, gyógyszertár, étel, aztán üres tányér az ajtó elé téve, magunk vagyunk, nincs senki. Nincs más. Maszk van, munka van maszkban, és jó, hogy van mind a kettő. De nem igaz, hogy nem félek. Az inkognitóban bennem posztoló, szigorú arccal, fehér fityulában üldögélő viktoriánus ápolónő fegyelmet parancsol rám. Vitaminokat szedet velem, mindennap elküld sétálni a friss levegőre, és rám szól, hogy megint nem feküdtem le idejében. De nem igaz, hogy ennyire bátor volnék. Utálom felmosni a megölt egér vérét és utálom, hogy félnem kell, hogy elkapom a vírust a lakótársamtól, a boltban, a munkahelyemen. A híreket van, hogy két napig nem olvasom el. Minden újság arról a rohanó felhőóriásról szól, ami mindent megpörget és nem nyugszik még jó darabig.
Ha meg kell kapaszkodnom, akkor jön Paul. Nem, nem egy kedves, francia férfi, és még azt sem mondja, hogy örüljek mindenkor. Bár az otthonos boulangerie megálmodója francia volt és kedvesnek képzelem. Egy illúziót miért ne? Charlemagne Mayot 1889-ben Croix-ban nyitotta meg Paul nevű pékségét. A családi üzlet mára nemzetközivé nőtt bolthálózat, amelyik a családiasság remekül jövedelmező marketingfogásával lett népszerű. A boldog békeidők auráját kínálja a rebarbarás sütemények, az olajbogyós bagettek és diós cipók mellé. És én hálásan bedőlök. Végre valaki, akire dőlni lehet. Elengedetten üldögélni negyedórát, bámulni ki a ködbe, az alkonyatba. Paul hétszáz méter háztól házig, ezernégyszáz méter gyalog nagyon egészséges, ilyeneket mondogatok magamnak, meg olyanokat is, hogy soha rosszabb szenvedélyt, hetente egy kávés ekler vagy egy őszies, sütőtökkel töltött quiche. Remek alapanyagokból. Ráadásul tisztaság van, fertőtlenítő az ajtónál, a kasszánál, ragyog az üzlet, ragyog a pékkisasszonyok tekintete a maszk fölött, fehér a fityulájuk, még épp ideértem, miután megtudtam, hogy otthon a barátnőm kétoldali tüdőgyulladással kórházba került, hogy megint rendkívüli a kormányzás, hogy hányan haltak meg, hogy nincs elég orvos. Hazajutunk-e karácsonyra? Nem lehet terveket szőni. Semmilyen távon, semmivel kapcsolatban. Egy tökmagos bagettet kérek, egy hosszú kávét, örülök mindenkor, még idejében. Záróra, söprögetnek a pékkisasszonyok.
