Hólabda-módszer. A lavinává dagadó hólabda képét a kutatás-módszertan használja. A hólabda-metafora érzékletesen mutatja be, mi történik, amikor egy információ nyomába eredve újabb és újabb adatok, tények, érdekes részletek és fontos mellékszálak növesztik óriásira nem csak a kutatásra szánt időt, hanem be nem látható mélységét is. A megtalált ismeretek pedig csak dagadnak, és egyfolytában arra figyelmeztetnek, hogy szakadjunk el a megismerhető végességéről szóló illúzióktól. Még egyetlen jól körüljárhatónak látszó tárgy esetében is.
Így jártam én is a bencésekkel. Merthogy régóta sejtem, mennyi mindent meghatározott, hogy a törzsfőnök – nagyapám – nyolc évet töltött kamaszkorában a Pannonhalmi Szent Benedek-rend Budapesti Katolikus Szent Benedek Reálgimnáziumában. Több generációra érvényesen. Egyáltalán a család működési mechanizmusát. Azt, hogy hogyan szólunk egymáshoz. A gyerekhez. Hogy mindenki véleménye számít. De a legidősebb hozza a végleges döntést. Hogy nem lehet egymást, se mást megalázni. Hazudni. Satöbbi. Valamiféle méltó stíl. Nem lehet hibátlanul betartani, de van ez az ösvény, meg lehet próbálni visszatérni, ha lekódorogtunk.
Gondoltam, alaposabban utánajárok. A Gombosdoboz miatt. A regény miatt beleástam magam az egész nyugati kereszténység alaphabitusát meghatározó, hatodik századi Nursiai Szent Benedek reguláiba. Az életébe. Fogalmam sem volt róla, hogy egészen fiatalon három évre egy barlangban vonult, ahová azért bujdosott, mert megcsömörlött a világ zajlásától. Végigolvastam a bencés reálgimnázium évkönyveit 1933-1940-ig. Ezekben az években járt oda a nagyapám. Ameddig lehetett, meglehetősen védett közegben volt diák. Sapkájukon PAX feliratú, kék tűzzománc jelvény. A hazafias nevelés – egy ideig – kimerül Czuczor Gergely egykorvolt bencés sírjának megkoszorúzásában. Katolikusok a szó eredeti értelmében. Egyetemesek. A radikális nacionalizmus még kívül van a gimnázium falain. A háború első évében, az 1939-40-es tanév évkönyvében azonban „a Mária Kongregáció munkájáról beszámoló szerzetestanár, Simonyi Kunó lejegyzi: „A kongregációt működésében akadályozta a tanulók sokoldalú elfoglaltsága, melyet az idei évben fokozott a levente-kiképzés által elvett három délután.”” Levente kiképzés? Te jó ég, mit tudok én a leventékről? Alig valamit. Tehát a bencéseket – és nagyapámat – félretéve a leventék nyomába eredek. Felszínes emlékeim vannak róluk a történelemből, de pontosan? Pontosan semmit nem tudok róluk. És akkor jön az őrület. Hogy mi történt ezekkel a tizenéves fiúkkal a második világháború alatt és után. Ehhez képest elhanyagolható, hogy a bencés diákok az érettségi évében kötelezően heti három délutánt levente-kiképzésen töltenek. Sapkájukon a PAX-jelvénnyel. Hogy bírják ki?
A leventemozgalom előzményei már a boldog békeidőkben megtalálhatók, és a Horthy-korszak idején sem csupán Magyarországon, hanem a környező országokban is találunk hasonló szervezeteket. „A két világháború közötti Magyarország egyik jellegzetessége, a leventeintézmény 1921 decemberében jött létre az LIII. törvénycikkel, melyet testnevelési törvénynek hívnak. Az intézmény célja – indulásakor – a magyar fiatalság testi, valláserkölcsi és hazafias nemzeti nevelése volt. Az állam az említett törvényben saját feladatai közé emelte a testnevelés ügyét: a közoktatásban megnövelte a testnevelés órák számát, ill. az iskolát elhagyó fiúkat 21 éves korukig kötelezte a lakóhelyük szerinti leventeegyesületekben a rendszeres testedzésre.”[1]
Tehát testnevelés a négy vagy hat elemit végzett ifjúság számára. Népegészségügyi szempontok. Beláthatók. És adott esetben egészséges férfiak, ha háborús veszély adódna. Idáig értem. De a leventefoglalkozásokon már tizenkét éves kortól arra szocializálják a gyerekeket, hogy készek legyenek a harcra. A leventék tíz pontjából – ami sok szempontból hasonlít a cserkészek, később az úttörőmozgalom pontjaira, másfelől pedig egyáltalán nem – három a harcra készít. Fegyverforgatásra is. Gyerekeket. És hogyan lehet összehangolni „A levente istenfélő és vallásos kötelességeit teljesíti.” parancsolatát azzal, hogy „A levente nemesíti lelkét, ápolja és edzi a testét: harcra készül.”? És a harcra készülő, „katonás és fegyelmezett” bencés diák leventék? Hogyan értelmezik sapkájukon a PAX kitűzőt ezentúl? Azt is lehet tudni, hogy a leventemozgalom kötelezősége azt jelentette, hogy ha a szegény parasztcsaládok gyerekei nem vettek részt a levente-foglalkozáson – Mert éppen aratás volt. Vagy vetés. Vagy szüret. Munka. –, akkor komoly pénzbírságot kellett fizetni utánuk.
És miközben ez a bencés hólabdából induló lavina egyre nagyobb lesz, elém kerül egy cikk, ami aztán maga alá temet. „Elhurcolt és elfeledett gyerekek. Nem kaphatnak kártérítést a Németországba kényszerített leventék”[2]
Tessék? Nem kapok levegőt.
„1944. december 7-én Szálasi Ferenc magyar nyilasvezér Hitlernél tett látogatása során ígéretet tett arra, hogy két héten belül százezer harcképes magyar fiatalt bocsát a német hadsereg rendelkezésére.”[3] Fiatalt? De hát ezek gyerekek. 14-15 évesek. Mert ez derül ki a cikkből, amit az egykor maga szintén elhurcolt túlélő, a felvidéki Németh Ferenc írt. Vagy egy kisbéri helytörténeti munka. „Az 1923-29 között született, levente korú fiatalság nagyobb részének nyugatra hurcolásában a helyi Nyilaskeresztes Párt jelentős szerepet vállalt. Mielőtt az útnak indításukra sor került, a párt községvezetőjének felszólítására 27 szegény sorsú, főleg alsóneművel el nem látott leventét a zsidók hátrahagyott holmijából szereltek fel.”[4] A meggyilkoltak holmijából tehát a halálraítélteket. A lelkiismeret tökéletes hiánya. Rémítő praktikum. Hogy juthat ide a lélek? Akkor is, ha a háború törvényei deklaráltan mások. Így szedtek össze 110000 – száztízezer! Felfoghatatlan. – gyereket, több helységből lányokat is a Dunántúl és a Felvidék falvaiból Szálasi parancsára, hogy aztán Németországba hurcolják őket. Tüzérkiképzésre. A háború utolsó hónapjaiban. A képzés azonban már meg sem kezdődik. A tehervagonokban, viszontagságos körülmények közt elszállított gyerekek már csak az amerikaiak elől menekülő német katonák zűrzavarába érkeznek. Mit esznek? Hol tisztálkodnak? Hol alszanak? Istenem. A száztízezerből tizenötezer odaveszett. A többi csodával határos módon, meggyötörve valahogy hazatért. Hogy hogyan? A szemtanú beszámol erről is. „Csak egy órát idéznék föl a menekülés sok hasonló órája közül: Rotwestenből eljövet, majd 100 kilométeres gyaloglás után vonatra raktak bennünket. Altenburg vasútállomásán voltunk azon a délutánon, amikor több tucat amerikai vadászbombázó támadta meg az állomást. Az állomás alatt keresztben egy hosszú, néhány helyen megszakított alagút húzódott. Rengetegen az alá futottak. Az egyik nyílásba egy bomba esett, az odamenekült sok száz ember mind meghalt. Köztük a 14 éves köbölkúti Tégen Imre barátom is. Mi a Barusz testvérekkel csak az alagút bejáratát értük el, így a légnyomás kifújt onnan bennünket. Azonkívül, hogy két hétre szinte megsüketültünk, más bajunk nem esett. Tégen Laci, Imre testvére a vagonok közt álló bádogkalyibába bújt a légitámadás elől. A bódét Lacival együtt szitává lőtték a repülők. Másik diáktársam, Bircsák Pityu egy vagon alá bújt. A közelében becsapódó bomba robbanásától felrepült kő fenéken találta. Ettől megrémült, kiugrott a vagon alól, és a sűrű bombarobbanások között a gyilkos géppuskatűzben vagy fél kilométert rohant valahová, maga sem tudta, hogy hova. A két Tégen fiút a szülők a háború után megtalálták a helyi temetőben, és hazahozták őket Köbölkútra. Csak ebben az egy órában, amit fölidéztem, majd félszáz fiú vesztette életét. Az életben maradt gyerekek a háború végeztével hosszú hónapok, sokan csak néhány év múlva kerültek haza, testileg, lelkileg meggyötörve, megkínozva.”[5]
És utána? Hogy utána mi történt az életük végéig a rettenet zsákját cipelő gyerekekkel? Bárki elismerte, hogy ők is áldozatok? Nem. Végképp hihetetlen, de nem. Hazatérésük után a szégyen és a hallgatás fogadta őket. Az új rend úgy tekintett rájuk, mintha önszántukból, lobogó kakastollal sapkájukon meneteltek volna a náci Németország védelmére. Mintha a magyar Hitler Jugend tagjai lettek volna. Kaptak-e valaha bármilyen gyógyító gesztust? Kezelte-e bárki a traumájukat? Igaz, nem csupán nekik nem jutott terápia a háború utáni évtizedekben. Mintha a csönd országává vált volna Magyarország évekre. Igaz, ez a poszttraumás stressz első fokozata. A hallgatás. De később, talán a hetvenes évek táján mégis elkezdődik a visszaemlékezés. Újabb hullámban pedig a rendszerváltás után. Amikor van néhány évnyi remény a dolgok, közös dolgaink – a holokauszt, a svábok kitelepítése – tisztázására. De ezeket a bácsikká és nénikké lett gyerekeket még a nemzetközi szervezetek is elutasításban részesítették. A halott gyerekek sírjai valahol messze Németországban pedig évtizedek óta elhagyatottak. Tudom, hogy nem egyedül az övék. Hogy a második világháború áldozatai közül milliók fekszenek ismeretlen sírban. Vagy sírban sem. És nincs mértékegysége a borzalomnak. Nem hasonlítgatok.
Egyszerűen csak nem tudtam erről. Hogy volt egy pillanat, amikor előfordulhatott, hogy egy faddi vagy párkányi házból kivitték a gyereket. Aki vagy évek múlva roncsként, vagy soha nem tért vissza. Hogy nem bolondult meg az anyjuk. Az apjuk. Ha volt még. Isten bocsássa meg az elhurcolásukat. A meggyilkolásukat. A megnyomorításukat. Mert erre az ember nem képes. Csak ül dermedt didergésben a lavinányi borzalom alatt.
A kép forrása: https://www.trianoncentenarium.hu/2020/05/29/a-magyar-leventemozgalom-tortenete/119/
[1] https://ujkor.hu/content/levente
[2] https://watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=1850%3Aelhurcolt-es-elfeledett-gyerekek-nem-kaphatnak-karteritest-a-nemetorszagba-kenyszeritett-leventek&catid=37%3Adefault&fbclid=IwAR21hkjBVgDFSOTMyDq8qZmDkVlllDBpIK6l_Y696ilYzorB4lVkQkBS7BU
[3] Mint 2
[4] http://kiskastelykisber.hu/almenu_2/
[5] mint 2
