„Ez évben csodálatos népség jött Achenbe, s innen továbbvonult Franciaországba, Mindkét nembeli emberek, az ördögtől ingereltetve, kéz a kézben táncoltak körül az utcákon, a házakban, a templomokban, szökdécselve és zajongva. Amikor a tánctól kimerültek, mellfájásról panaszkodtak és kendőkkel dörzsölték magukat, ordítva, hogy különben belehalnak. Végre Lüttichben imák és áldások útján megszabadultak a kórtól.”
Magnum Chronicon Belgicum (1374)
Forradalom. Töprengek a szó családján. Ami forr, éget. A forró nap felperzseli a füvet, a bőrt. A forrás meg józanítóan hideg, lehűti a felforrósodott testet. A langyosokat pedig kiköpi az úr. Leforrázva állhat a szégyentől, akit így kiköpnek. Az az úr, amelyik a sebeket forrasztja. De hát akkor hogyan legyen az aurea mediocritas? Hogy járhat az ember az arany úton, úgy, hogy ne legyen megvetett sehévsehűs?
Szenvedélyes csönddel ellenállni a zajnak, hogy is lehet? Divatja van a csöndnek amúgy is. Újabb és újabb, nekem kedves próféták írnak újabb és újabb könyveket a sétáról, a fák titokzatos életéről, a madármegfigyelésről, a technikákról, melyeknek segítségével ki lehet szállni az egyetemes hajcihőből. Kiszólnak a csöndjükből egy-egy írásukkal, aztán visszatérnek az erdőbe, az ösvényeikre, a madárhatározóikhoz. Nem hangos divat a csöndé, nem harsog, nem csörömpöl, nem szirénáz, így aztán elég nehéz meghallani, főleg, hogy az általános ingerküszöb alaposon elállítódott. Pedig jók a csönd hangjai, megnyugtatók. Úgy vagyok velük, akár Bab Berci, aki „nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette.” A „bizakodó csönd”-et, azt, amelyiknek zengése van.
De hogy lehet értelmezni a csönd tartományában egy forradalmat? A forradalomról kisiskolás korunktól megtanultuk, hogy áradva zúg, elemi erők mozdulnak, és az bizony nem verébcsipogás kora reggel a bokrokon. Üvöltés és lövések, jelszavak skandálása, trombita harsog, dob pereg. Halálhörgés. Siralom.
Pedig ezen gondolkodom – hiábavalóságon – napok óta, ahogy közeledik az ünnep. Elmesélhetném, mit éreztem, amikor 1989-ben, egészen fiatalon átéltem, átéltük a Magyar Köztársaság kikiáltását. (Tessék, még egy kiáltás a csöndbe. De az halálos, nyomasztó csönd volt, muszáj volt belekiabálni.) De nem mesélem, elmesélték annyian, ugyanazt éreztük, reményt, üde zöldet, hiába volt zimankós októbervége.
De most nincs nyomasztó csönd, helyette a legalább annyira nyomasztó, erősödő ricsajt hallani minden irányból, eszeveszett pörgéssel kapaszkodnak egymásba a hangok, pörögnek, de ez nem a búgócsigák halk surrogása, örvénylő játszmák vad spirálja forog, csap egyre magasabbra szédítő kavargással, és nem tűnik úgy, hogy fáradna, lassulna, csendesedne az forgatag, a rémítő, mindent elsodró vitustánc. Mint egy betegség, megfékezhetetlen, elemi erejű a marionetthangok rángatózása. Hová lehet bújni előle? Nincs az a fülbecsepegtetett viasz, amin ez át ne hatolna. Ellenállni gravitációjának irgalmatlan nehéz. De nem lehetetlen.
Tehát a forradalom csöndjén elmélkedem, a csend forradalmán. Hogy ebből a lázas – ha tetszik forró – betegségből már csak az önként vállalt csönd józaníthat bárkit. Az önként vállaltság fontos, ábrándozom tovább, tehát ne a kényszer, mint tavasszal a járvány idején, hanem belső szükség, a békesség, az egyensúly visszaállításának szenvedélyes vágya legyen, ami visszafogja a mozgást, az áradó indulatokat és fogyasztást (mert időközben az indulat, a zsigeri gombok nyomogatása is újra jól forgalmazó árucikké vált, nem csak politikai, tisztán kereskedelmi tényezővé is), a magamutogató információkáoszt, mert tudjuk, hogy ez a zsúfoltság folyamatos hamupipőkemunkára, válogatásra kényszerít mindenkit, és maga akadályozza, hogy rátaláljunk arra, ami valóban lényeges.
Az önkéntes csöndbe viszont valószínűleg nem repül több madár, nem zörög bele több villamos a kelleténél. (Nem igaz, megint az illúziók ragadnak el, de hátha mégis, ne legyél kicsinyhitű, így vitatkozunk itt benn.)
Tehát ebben a forgatókönyvben az ünnep az nem utcára vonulás és az egykorvolt forradalom aktuálpolitikai újrahasznosítása lenne – mindennek, bármikor bárminek a felhasználása –, hanem az otthonmaradás. Nem, nem szimpla, hanem dupla pihenőnapra gondolok. Amelyiken kinek-kinek igénye és módja szerint idézhető fel és élhető át az ünnep. Ünneplésre, beszélgetésre, távoli nagymamák felhívására, nagyi elmeséled, hogy is volt nálatok, amikor féltél, mert feketevágást csinált az apukád? És a másik nagyi meg, hogy mennyire szomorú volt, amikor a forradalom után visszatérve az iskolába, kiderült, hogy hány osztálytársuk nem jön vissza többé, mert vagy disszidált vagy mert eltalálta egy kósza golyó tizenötévesen. Lehetne fényképeket nézegetni, keresgélni a neten az archívumokban a dokumentumokat, vagy csak elénekelni, hogy Európa csendes, újra csendes, akkor is, ha azt egy régebbi forradalomról írta egy régebbi költő, de csendesnek gyakran csendes marad ez a legkisebb, öreg földrész, ha cselekvő szolidaritásról van szó, ha meglátja a nagy, fehér medvét.
Este pedig ízlés és életkor dolga, hogy a Szamárköhögés vagy a Szabadság, szerelem című filmet nézné-e meg a család vagy a szingli, de lehetne mécsest is gyújtani a halottakért, a megkínzottakért, világnézet szerint imádkozni vagy verset olvasni, vagy egyiket sem csak ülni egy kicsit csöndben, nincs feszes forgatókönyv, mindenki úgy emlékezik, ahogy tud, végülis szabadság van.
/Medvészet rovatunkban új szerzőként köszöntjük Molnár Krisztina Ritát. A pénteki tárcákat a következő hónapokban ő, illetve András László, Balogh Ádám és Szeifert Natália írja majd./
(A szerző portréját Wavrik Gábor készítette.)
