Virágh Szabolcs neve talán nem ismeretlen a kedves olvasó előtt, találkozhatott vele az Élet és Irodalom, Kalligram, Prae, KULTer.hu és a Tiszatáj felületein. Szabolcs Budapesten él, itt is született 1982-ben, coach-ként dolgozik a Budapest Schoolban, pszichodráma-csoportot vezet, alkalmanként fordít és még sosem járt Portugáliában, ez utóbbin azonban mihamarabb változtatni szeretne. Az oNline Szövegműhely tagjaként ismertem meg, együtt választottuk ki az alábbi rövid novellát, amelyet most átnyújtunk a Medvészet rovat hűséges olvasóinak. (Szeifert Natália)
Virágh Szabolcs
Desszert
Beszorult az udvarra a vasárnap délután. Hat emeletnyi sűrű, fényes levegő, kitelnek vele a sárga kövek rései, falhoz lapulnak a vakolatdarabok, és a lift is megáll két emelet között. A körfolyosó ma már nem reped tovább, kényelmetlen csend a vaskorláton. Az öreg a másodikról tíz éve nem csukta be az ajtót. Ül a sámlin, mackónadrág, kisrádió, mormogja a rózsafüzér-mantrát, de most hirtelen adásszünet, elnyújtott sípolás – és döng az ajtó, kattan a zár.
Krízishelyzetekben mindig Dadogós Tomi a legbátrabb, most is ő kezdi: – M-m-mérnök úr, m-m-mi fo-fo-folyik itt? – kiált fel a negyedikre. Púpján bádogedényeket egyensúlyoz, hetekre elég a tartalék: borsófőzelék fasírttal, tyúkhúsleves, palacsinta – mikor mi kell a beteg öregasszonyoknak ebédre.
A mérnök – aki könyvelő – hallgat, neki a vasárnap lehúzott redőny, mosogatószer – mindegy, mi van az udvaron.
Csak a Hosszúléptű vakkant ki fejhangon a szúnyogháló mögül: – A kilencvenkilenc az egy híján száz, száz mínusz egy az kilencvenkilenc, fegyencjárat, szemétszállító, jó napot, jó napot! Nincs ellenőr, nincsen rendőr, Blaha Lujza, büdös kurva, Mátyás király, szádba pisál, soha ne szállj, soha ne szállj, fel a buszra soha ne szállj!
Dadogós Tomi tekintetével bejárja a hatodik emeletet, szája szélén nyálcsepp csillog, keresi a hang forrását, majd erőre kap, s csoszogás közben kiabálja: – N-n-n-nem szép, ne-ne-nem szép! M-m-ajd megbü-bünteti az Isten, aki n-n-nem jó! Annak cs-cs-csak f-f-féladag de-de-desszert, úgy bi-bizony!
Erre kivágódik a 3/1. ajtaja, a szemüveges nő ordítva ugrik elő:
– Nincs desszert, bazmeg, csak egytálétel! Nincs, elvitték az oroszok, érted?! Nem maradt karóra az egész országban, akkor mire föl a palacsinta?!
És repül egy baracklekvár az udvarra: sötétebb sárga terül szét a kövön, porzik a szalicil, csillannak az üvegdarabok.
– Mindegyik ugyanazt akarja, az én véremet! Hány hétig főztem be, mit gondolnak, most csak úgy elveszik? Hát, nem, kérem alássan, akkor inkább nincs desszert, egyék csak a teszkókekszet, míg bele nem döglenek!
Még egy üveg, csattanás, ez most meggy: pirul a szőnyeg a porolón.
– Itt már semmi sem szent, értitek, se a pápa, se a rabbi, se a svájcifrankos kisember! Kár belétek a cukor, az édesszájú kurva anyátokat!
A következő: kék nyomok a kukák tetején, nyúlós szilva ragad a rácsra.
– Magyaros konyha, mi?! Betyárkörtés Mislencsillag, arra vagytok büszkék, nagymami kedvencei?! Nagymami örült, ha zsíroskenyér lilahagymával!
Karácsonyi fahéjillat, szegfűszeg koppan a nyomda ajtaján, narancssárga zselatin kenődik a falra.
– És ki teszi el nekik, mi? Én, itt a nyolcban! Bűzlik az egész szobakonyha, cseszeget a közös képviselő, szereljek fel szagelszívót! Amúgy is, kit képviselsz, mi? Mi a közös, mi? A teleszart lift, az, meg a rohadó kémény! Az inekciós tűket ne szúrjam magamba, kedves uram?! De jó, jó, elszívom én, ne féljetek, elszívom én ezt az egész pudvás lepratelepet, aztán belefőzöm nektek a kibaszott lekvárotokba! Jöhet az Áentéesz meg az Apek, felnyalatom velük az udvart, szájuk éri majd a földet!
Még egy csattanás, de ez már az ajtó. A gang üres, csak Tomi áll mereven a pöttyös mamuszban, előtte nyáltócsa, kapaszkodik a korlátba és ritmikusan mozgatja a fejét: púpján összeütődnek a bádogedények.
A hatodiknál már a csillagos ég kezdődik, az egyik kémény oldalából darabnyi hold gömbölyödik ki – úton egy újabb hétfő. De az udvar kövezetétől a tető vonaláig mindent színekre tört napfény borít, és egy púp árnyéka vetül a lefolyóra.
Dadogós Tomi ül a földön, szikkadt palacsintatésztát tunkol a lekvárba, komótosan rág, fogai alatt ropognak a szilánkok.
