Kötete utószavában a költő kérdez és válaszol: „Tehát végül is: hogy vagyok? Az ember szinte pompásan, a költő kevésbé.” Az olvasó (a kritikus olvasó) azonban inkább azt gondolja: az ember dohog és háborog, a költő viszont boldog, hogy képes verssé fogalmazni a dohogást, a háborgást. Nincs ennél irigylendőbb költői sors!
Kaiser László hatvanöt éves emberi élet és mintegy negyven éves költői jelenlét birtokosaként szigorú rostálást végez egybegyűlt termésében. Újra válogatja a négy évtized verseit, kihagyja a kihagyhatókat, a kötetet megtoldja újabb művekkel, hogy az olvasó (a kritikus olvasó) érezze, csak a lélegzetvételnyi összegezést végezte el a költő, az alkotói szemlélet töretlen: „a gép forog, az alkotó” – nem pihen.
Az olvasó többnyire egy-egy verset olvas el egy verskötetből, ha az az egy tetszik, még néhányat, ritkán vállalkozik a kötet egészének a végigböngészésére. De kevés is az olyan verskötet, amely a költő életét afféle naplóként, vagy személyisége tükreként állítaná elénk. A Vándorok, vérebek, angyalok ilyen kötet.
Kaiser László versei között sok a válasz a külvilág érdes megnyilvánulásaira vagy (bizony ritkábban) a váratlan szépségre, az emlékezés pillanataira, a felidézés óráira. Kaiser fegyelmezett ember, miközben érzékeny költő (és író). Válaszai szólnak a pillanatnak, a közösségnek, amely mindenkor fontos számára, és annak a legbelső morális lénynek, aki mindenkor ott figyel test-(vagy inkább lélek-) közelben.
A vándor kedvelt (ál)öltözete Kaiser Lászlónak, vándor az életben, az időben, az emberi közösségben, de akár még a baráti poharazgatásban is. Üdvözlet a vándornak – ez az első kötetcím. A vándor nem csak a távolságot méri fel, de a múlt és a jövő egybefonódását is – valójában az idő tanúságát és tanulságát. A vándor időnként résztvevő, de – kívül- és felülállóként – mindig ítéletalkotó: „a tévedés / a veszteseknek bűne lett, / a győzelemnek ára van” – egyike a költő riasztó történelmi felismeréseinek. A vándor nem marad meg vándorlása színhelyén, nem is maradhat, hiszen vándor, de a szentenciák mellett, amelyeket szétoszt, megőrzi lelke mélyén magának is magányos útvonalát: „Szívemre balzsamot / nem kérek, de adjál!/ Lángok, tüzek között / nekem megmaradjál!”
A naplóíró önlelkében készül rendet tenni, ha lehet – harmóniát! A múltat életre kelti, pajzsként használja a jelenben, a jövő felé pedig iránytűt kíván alkotni belőle. A napló – önmagáról fogalmazott felismeréseivel – néha rémítő, éppen igazságával: „Ordasbőrben bárány voltam, / báránybőrben ordas voltam.”
A párbeszéd a személyiség megsokszorozódása, a vélemények és nézőpontok szembeállítása, ütköztetése, valójában a „lehetséges sokféleség” éreztetése. Párbeszéd nemcsak önmagával folytatható: élőkkel és voltakkal, barátokkal és ellenfelekkel, Istennel, de leginkább önmagával. A párbeszéd gyakran perbeszéd, a világgal – önmaga megismeréséért: „álmaimban láthatom csak / magasztosulásom”. Bizony párbeszéd (sőt perlekedés) a Monológ is, amelyet az (immár felnőtt embernyi) költő Istennel folytat. A nyolcsornyi szövegben Istent négyszer szólítja néven, édesanyját négyszer kéri számon a Mindenhatótól, majd a hit és a bizalom szélsőséges szavaival kiált fel: „anyámat ha visszaadod, Isten: / megadom neked a feloldozást!”
A formálódó-megmaradó személy és a közelállók legpontosabb megnevezése: a család. Kaiser László számára a költői ihletnek talán a legfőbb forrása. A gyermek felnő ugyan, de a gyermekkor, az első rácsodálkozás az életre maradandó (el nem múlható!) élmény: „akkor talán boldog voltam, / abban az időtlen korban… / szétzuhant az egész részre, / nincs többé abroncsolt béke”. A jövő számára azért óvja, őrzi az élet-előtti üzenetet, majd a gyermekkor örökségét: „felejt a gyermek, / a titokból mégis őriz valamit, / ami marad, segít elviselni / a fogyó idő furcsa kínjait”. Némelykor viszont mintha a szemrehányás hangja vegyülne az emlékbe: „valami már eldőlt akkor, / a gyermekkor ősködében”.
Az előző nemzedék idővel kisápad az életből, az édesanya alakja azonban élethosszan jelen van a gyermek (a felnőtt, a férfi) életében, érzelemvilágában, a költői artikulációban. Küzdelem, vágyakozás, alkalmanként keserű számonkérés, sőt – hallhattuk! – akár perlekedés érte Istennel – a neve valójában: a nem múló szeretet.
Aztán a gyerek ifjúvá serdül, elkövetkezik a párkeresés ideje. A vágyakozás versei jelennek meg, a családfogalom átformálódása, a társ megtalálása, a közös boldogság igénye és beteljesedése. Egy karácsonyi, szép ajándék: „Tiéd a jelen, a jövőm, / szolgáljanak múltam árnyai – / és hódoljanak büszkén neked / lelkemnek három királyai”. Az ünnepek közötti hétköznapokon is „maradjunk meg egymásnak / gyönyörű bilincsben”. A lehiggadt, de soha ki nem hűlő érzelem hangja szól itt a megtalált-megőrzött társ felé.
Mindeközben „a gyerekszobában” teljesül ki a család, felnő a gyermeklány, és saját, önálló útjára lép. A szülő büszkén várja – és szorongva féli ezt a pillanatot, a gyermek kiröppenését – és a saját megöregedését. De azért bízik, kínál és kér: „játsszunk együtt csillaghullásig – / hullásomig legyél velem!”
Mindeközben „szélesebbre nyílik a fókusz”, a költő szembe találja magát a világgal, a világ tőle idegen, alkalmanként ellenséges részével. Kezdetben csak a részvétlenség nyomaszt, később a morális torzulás, az útszéliség, az emberi színvonal ijesztő süllyedése. Még társadalom, vagy már inkább söpredék? Akik riasztó mértékben lesznek hangadók, akik kiforgatják és bemocskolják, amit a költő értéknek érez. És akiket értéknek, sőt irányjelzőnek érez múltból és jelenből, akiknek a szavát olvasta, és akikkel esetleg maga is kezet fogott. A költő hitet tesz e szellemi társak mellett, sőt még tévedéseiket is képes felhasználni, hogy útbaigazítson, vagy véleményt formáljon maga körül, olvasói között.
A múltból a nagy árnyakat (a nagy fényeket!) idézi,az őshazát kutató Kőrösi Csomát, aki „húsz nyelven kereste távol / minden magyar igazát”. Balassit istenes verssel kérleli, hogy járjon közre a Mindenki Uránál, önmagát pedig kétség helyett segítő szóval erősítse. Felidézi az Európára tekintő Kazinczyt, a világot új színekkel festő Van Gogh-ot. Márai szava „tisztító átokként” szól tengeren és korokon át, iszonyú időszerűséggel: „bárki rombol otthont, hazát, / nem lehet neki irgalom”. A kortárs Baranyi Ferencet a barát és barátság evidenciájával kínálja meg: „nincsen csillagász, aki / megtagadná a Galaktikát”. Nemcsak neki szól, de elődnek és kortársnak, s bizonnyal a jövőben „a szellem napvilágát” keresőknek is az önkéntelenül kiszakadt sóhajtás egy másik versben: „Szegény értelmiségi!”
Az emberi és költői életmű folytatódik, némiképp talányos a kötet záró ciklusának címe: A homogén vándor (már megint vándor!). Széttekintés, helykeresés, a továbblépés útjának kitapintása, de elsősorban saját helyének, személyének a meghatározása. Az előző ötven évnek és a jövőnek közös folyamatba állítása, az értékek felismerése vagy egyre inkább mentése. A költői lét és a legfőbb alkotóanyag, a magyar nyelv néven nevezése: „Szolgád eléggé nem lehetek – / birtokollak, így vagyok veled, / urad eléggé nem lehetek – / mindent megteszek úgyis neked.” Legényes a szó, és bátor a hivatkozás: „Nem hódolunk, száll a vers: / ha már ez a dolgunk”, akár kesztyűdobásnak is érezhetjük ezt az Adyra emlékezést. Rémülten döbben fel a minden költő, minden „szegény értelmiségi” torokszorító réme: „ha szó nincs, / akkor mi marad?” És a költő válaszol, ahogy csak útját tudatosan járó költő válaszolhat: „önmagad lett a végső fegyvered”, a vers címe Depresszió, de ez a sor (és a vers egész szemlélete) dehogy az! A költő néha kiemeli fejét a mindennapok prózaiságából, sóhajt és fogalmaz (ez a dolga!): „Álmom a csönd, az a béke előtti, a bűnre kiáltó”.
Kaiser László kereső költő, aki elébe megy korának, körének, az eseményeknek, felismeri a szépet és a szennyet, néven nevezi a megőrizni valót és az eltaszítanivalót. A felháborodás ugyanúgy sajátja, mint a finom humor, a kényszerű védekezés. Legfőbb kincse és fegyvere azonban a remény, amely nem mindig szép, és amely némelykor riaszt. De meggyőz, hogy a remény közöttünk él, bennünk él, fel kell ismerni és meg kell nevezni. Tiszta szóval, szép szóval, költői szóval…
(Kaiser László: Vándorok, vérebek, angyalok – Válogatott és új versek, Hungarovox Kiadó, 2018)
(Megjelent a Pannon Tükör 2019/4. számában.)
