Szvoren Edina ötödik kötetének fülszövege „meglepő és lélegzetelállító olvasmányt” ígér a befogadónak, aki talán nem is lepődik meg annyira ezen a beharangozón, ha ismeri a szerző korábbi könyveit, a bennük megjelenő különleges (az abszurd, a groteszk és szürreális elemeket is bátran használó) és sötét tónusú elbeszélésmódot. Az írónő a kortárs magyar kispróza legmarkánsabb hangjának megalkotója, írásaiban talán nem is annyira a stilisztikai és szerkezeti megoldások, mint inkább egy nagyon egyedi látásmód és perspektíva érvényesülése okozza az üdítő eredetiséget. A legújabb kötet, a tavalyi évben megjelent Mondatok a csodálkozásról már címével is utal arra az olvasói attitűdre, mely meghatározó a Szvoren-szövegek befogadása során. A címadó elbeszélés a kötet elején foglal helyet, a két nagyobb szerkezeti egység előhangjaként, bevezetőjeként olvasható: elbeszélője egy szociális készség hiányától szenved – nem képes a csodálkozásra. Az egyes szám első személyben narrált elbeszélés főhőse tisztában van azzal, hogy a csodálkozás, a felvont szemöldök, a meglepődésről árulkodó arckifejezés és testtartás az emberek társas érintkezésének egyik alapvető eleme, ő mégis legfeljebb imitálni tudja ezt. De miért nem csodálkozik? Talán azért, mert tudja, bármikor, bármi megtörténhet: „mindent valószínűnek, vagy akár csak lehetségesnek látok”. Mintha az elbeszélő „fogyatékossága” valójában annak a tudásából fakadna, hogy a világban semmi, de semmi csodálkozni való nincs, mert igazából bármi lehetséges. Ez a sajátos nézőpont az, ami aztán végigvezet a könyv hosszabb és rövidebb írásain. A csodálkozásra való képtelenség, mely valójában a fantázia végtelenségéből és a világ iránti nyitottságból fakad.
Ahogyan a címadó írás elbeszélője képes kizökkenteni barátait a történetmesélések dinamikájából (mert elfelejt csodálkozni), úgy zökkenti ki a Szvoren-szöveg a befogadóját a korábban megszokott, kényelmes pozíciójából. Az első egység huszonkilenc rövid szövege jobban eltér a korábbi kötetek elbeszéléseitől, mint a második rész hosszabb írásai, de közösek abban, hogy mindig a meglepetés erejével hatnak, nyugtalanságot keltenek az olvasóban. Szvoren Edina láthatóan továbbra sem ragaszkodik a könnyen fixálható jelentésekhez, az olvasó erőfeszítéseit is beleépíti az írásokba. Nem gondolja, hogy szövegeinek feltétlenül szólniuk kell valamiről, tartaniuk kell valamerre – így nehéz helyzetbe kerülnek azok, akik gyorsan megalkotható és egyértelmű jelentésekben gondolkodnak. Az írások közös jegye a nyitottság, a tágas és bolyongásra invitáló értelmezési mezők kialakítása, a befogadó elbizonytalanítása. Domján Edit revizoronline-on megjelent kritikájában (Lassuljunk le, 2021. 07.08. ) azt állítja, hogy ezek a szövegek „titkokat takarnak” és az olvasót rejtvényfejtésre kényszerítik. Valóban így működnek, de nem biztos, hogy a rejtvényfejtés végeztével eljutunk valahová. Sokkal valószínűbb, hogy olvasóként meg kell birkóznunk azzal, hogy vannak kérdések, melyek soha meg nem válaszolhatóak, vannak hiátusok, melyek semmiféle erőfeszítéssel nem tölthetők ki. A legnagyobb kalandot éppen ez a „kudarcélmény” jelentheti annak, aki Szvoren szövegeit olvassa. Az már az olvasó habitusától és értelmezői stratégiáitól függ, hogy a nyitva maradt befejezésektől, a betapaszthatatlan résektől frusztrálttá vagy éppen felszabadulttá válik.
A kötet első része az Ohrwurm-jegyzetek címet viseli, és az ide tartozó szövegben valóban közös a jegyzetszerűség, melyet a klasszikus értelemben vett címek hiánya (csak egy-egy zárójelbe tett szó vagy szószerkezet áll az írások elején) is megerősít. Mintha egy írói jegyzetfüzetbe pillantanánk be, ahol apró motívumok, egy-egy gesztusra, mondatra épülő jelenetek sorakoznak egymás után. A kritika által előszeretettel Örkény egyperceseihez hasonlított rövid kis írások a szerző elmondása szerint minden esetben egy-egy „fülbemászó” (ez az Ohrwurm szó elsődleges jelentése) mondatból, szószerkezetből vagy egyszavas kifejezésből születtek meg, és láthatóan nem is lettek teljesen kibontva, hanem megmaradtak sűrű, a későbbiekben továbbgondolható, továbbírható vázlatnak. Az ebbe az egységbe tartozó írások tematikai sokszínűsége lenyűgöző: megbokrosodó lovak, halott a tanáriban, összefont hajú ikrek, lószagú család is megjelenik az írásokban, melyekben tényleg bármi megtörténhet. Az általában egyetlen motívumon alapuló, ugyanakkor a végtelenségig részletező szövegek mindegyike egy-egy írói kísérlet, játék a hangokkal, technikákkal, karakterekkel. A formai értelemben vett játékosság mellett felellhető bennük a humor is, elsősorban az abszurd és a groteszk felől: a kafkai nevetés ugyan nem éppen felszabadító, de nevetésnek azért mégiscsak nevetés. Mintha egy elszabadult, a fantáziáját, kreativitását maximálisan felszabadító író műhelyében járnánk, és bepillanthatnánk a kulisszák mögé, olyanok ezek az írások. Befejezetlen, még kidolgozásra váró jegyzetek, vázlatok, de ebben a kötetben önálló alkotásokként állnak helyt. A játékosságra nagyon sok példa idézhető, de az egyik legkiemelkedőbb a (mindenből kettő van) című írás, mely arról beszél, hogy mindig mindenből kettő van (kivéve a nagy szerelmet és a halált), és ez az írás aztán még egyszer visszatér, mintegy strukturálisan is igazolva a benne foglaltakat.
A játékos kísérletezőkedv, az abszurd humor azonban nem zárja ki, hogy a szerző korábbi szövegeiben már megismert (pszichologizálástól mentes) lélektaniság is alapvető eleme legyen az Ohrwurm-jegyzetek darabjainak. Az elbeszélések vázlatszerűsége és rövidsége nem alkalmas a mélyenszántó analízisre, de egy-egy tárgyon, mozdulaton keresztül mégis képes többet mesélni egy emberről, mint egy hosszas, részletező tudatfolyam. Az írásokat olvasva ráadásul előbb-utóbb az is láthatóvá válik, hogy a lényeg nem mindig az, ami a fókuszba kerül, sokszor nem is vesszük észre a háttérben megbúvó lényeget. Az (olcsó tokban drága hegedű) című szövegben például nem a hegedű, és nem is a hozzá mérten túlságosan nagy tok a lényeg (holott végig erről van szó), hanem egy háromtagú család, melyben a szülők elváltak, és többnyire nagyon rosszul és nehezen kezelik ezt a traumát. A (B. kisasszony háta) is csak látszólag mesél Juliette Binoche tartásáról, valójában, a háttérre figyelve sokkal többet megtudhatunk egy párkapcsolat dinamikájáról, vagy a (fekete karaktercipő) esetében egy kényelmetlen cipő a központi motívum, miközben egy kislány szorongásaiba nyerhetünk bepillantást. Szvoren Edina szövegei arra figyelmeztetnek, hogy mennyire könnyen leköti és eltereli a figyelmünket a feltűnő, középpontba állított, sokszor emlegetett kép vagy probléma, miközben óvatlanul átsiklunk az ezek mögött álló valódi lényegen, mely legtöbbször a szívben és az érzelmekben lakozik.
A kötet második fele (Hét novella) hosszabb szövegeket tartalmaz, ennek megfelelően ezek az írások kevésbé vázlatszerűek, karaktereik árnyaltabbak, kidolgozottabbak, közelebb állnak a hagyományos novella műfaji jegyeihez. Téma szempontjából változatos írások ezek, de leginkább családi viszonyok tárulnak fel az olvasó előtt. Az Utunk a mólóhoz a viadukton át egy Kiss Tibor Noénak ajánlott írás, melyben egy apa és felnőtt fiának egy napja a téma, s ebben a huszonnégy órában kirajzolódik a két férfi közötti kapcsolat lényege és története, a közöttük lévő bizalom hiánya, a szülő-gyermek kapcsolat felszínessége, s az ennek kapcsán érzett fájdalom, mely mégiscsak összeköti ezt az apát és fiát. A Kedvesék című történetben egy anya és felnőtt fia kerül a középpontba, kapcsolatuk különleges szimbólumává a fiú furcsa frizurája válik. Közös a hét szövegben, hogy a szülő-gyerek viszony mindegyikben előkerül: diszfunkcionális családokat, a szülők gyermekeikre gyakorolt hatását látjuk; a szövegek minden hőse hordozza a maga terhét, a maga csendes és sokszor hétköznapi tragédiáját. Ezek az epikusabb novellák is rendkívül sűrítettek, részletezőek, ezekben is utat tör Szvoren kiváló emberismerete, a lényeget egy-egy apró részletben felmutatni képes írásmódjának esszenciája. A kötet egyik írásában (részegen elolvasott könyvek) a narrátor különbséget tesz olvasó és lapozó között: „Ha ilyenkor még nem józanodott ki egészen, azzal vádol, miközben gyanakodva méreget, hogy énbennem nem lakozik olvasó meg lapozó ember. Szerinte én csak lapozó vagyok.” Szvoren Edina kötete a lapozók számára megfejthetetlen és élvezhetetlen marad, az olvasóknak azonban nagy kihívás, igazi, izgalmas kaland. Mélyvíz, csak olvasóknak.
Szvoren Edina, Mondatok a csodálkozásról, Magvető, 2021
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/3. számában.)
